Petőfi gyüjtemény - A sorozat / 6-os doboz
117 tisztán kivenni, mint reszkető, vékony ezüst- fonalat , minőnek öszszel a ligeteken, mezőkön tévelygő ökörnyálat ismerjük. Az egészen valami sárga, sajátos láng látszott elömleni. Mikor fáradt szemeit e látványtól elfor- dítá, a lord nyugodt tekintetével találkozott , mely némileg magához téríté. A lord épen egy távcső igazgatásával és kifeszítésével foglalkozott. A hajó, mely az ifjú művész szemei elől e perezben végkép elveszett, egy gyönge légfolyamtól hajtatva, nyugat felé haladott, anélkül, hogy magasabbra emelkednék. A higany különben is húsz perez óta mozdulatlanul állott a csőben. — A férfiak műszereikkel foglalkoztak, Cornélia pedig ülésébe húzódva, szorosabbra voná maga körül ruháit. A folyó lég szelíden érinté hajfürtéit, a gömb halk hintázásban haladott tovább. A csend csak a férfiak egyhangú szóváltásai által zavartatott meg, a mint az egyik valamit mondott, a másik meg azt leírta.— Alant a messzeség ködében óriás hófehér lap tűnt fel, melyet Cornelia egyáltalában nem tudott magának megmagyarázni. ,,Az a Középtenger, kedves kisasszony — jegyzé meg Kálmán —csak a villanyosságot akarjuk itt még megvizsgálni, azután alkalma lesz kegyednek a roppant viztükröt közelebbről látni, nem többé fehéren, ezüstragyogásban, hanem sokkal szebben, merő arany csillámló fényében.“ Ezalatt az ifjú léghajós egy kávéval töltött palaczkot helyezett bizonyos inennyisé- oltatlan mészbe , erre vizet öntött, s a ^ékot megmelegíté. Azután rhumot ve- meg belé, a forró, tüzes italból az vet egy pohárkával megkinálá. A 'degben rögtön lehetett a jóté- •^sát érezni, mintha uj élet ’ "resztül. Azután a férfiak eszélgetés következett, többször intett fejével, ‘óban levő, homokkal cint kiürité, mely mű- or“ mintha szárnya- hatalmas lendületet .óz teljesen méltóvá eggel úszott föl a lég hol is a látvány ineg- -ult át az utasok előtt. Cornélia első tekintete megint a földre tévedt, ez azonban nem volt többé a nyájas, jól ismert otthon. Lélekzete elakadt, midőn egy szokatlan sárgaszinü füstbe látta temetve, homlokán a Középtengert mint keskeny, csillámló szalagot hordva, körülötte ismeretlen, phantasticus tömegekkel. Elrémülve tekintett félre , mintha ijesztő szörnyet látott volna. — A gömb körül kevéssel előbb átlátszó, fehér párázatok lebegtek még, mik majd kiterjedve, majd összehuzódva, bárányfelhőknek neveztetnek, — ezeken akart most megnyugodni szeme, de mennyivel nagyobb volt meglepetése, midőn az égre fölpillantván, azok helyén mitsem talált. — A biztató égboltozat, mely szép, kékes harangjával a földet annyi szeretettel öleli át, be- láthatlan fekete inélységkint meredettreája, sehol egy határt , sehol egy tisztuló pontot nem mutatva. Az üdv hazája, mely áldásaival el szokta árasztani a földet, a fény forrása, mely sugarait élesztő melegben bocsátja széjjel, idefen teljesen eltűnt. —A beláthatlan pusztaságon lassankint ki-kitü- nedeztek a széthintett csillagok , megannyi gúnyolódó, halálsápadt aranypontok, közöltök a nap, mint sugarak és melegség nélküli vészcsillag, élesre metszett karikával, szikrázó , fehérre olvadt érez gyanánt. Megsem- misitö fénye, mely a tátongó űrből elönyo- mult, a világosságnak egyetlen, hajszálnyi fényét nem volt képes az ijesztő homályban elhinteni, csak a gömböt vonta be valami rendkívüli fény, kisértetien emelve azt ki a fekete éjből, s megvilágítva a lialavány ar- ezokat, mintha a bűvös lámpa szórná világát rájok. Es a levegő, megfoghatatlanul, mégis ugyanaz volt, mely a földön, oly kedves, szelíd, mint milyet liajnalonkint a gyermek érez arczán. — A gömb, mint az öreg meg- jegyzé, a lég legfelső sphaerájába érkezett már, és roppant sebességgel kelle haladnia, mint azt rendkívüli oldalthajlása, s a tafota erőszakos rázkódása és ropogása bizonyitá. E ropogás, daczára, hogy nem volt erősebb egy gyermek nyöszörgésénél, igen nagy lehetetett, de a hang is elveszett már itt, s ha a hajó a naptól elfordult, nem volt az egész mindenségben semmi, csak a rémitö csillagok, melyek kísértő szellemekkint bolyongtak a hajó körül.
