Petőfi gyüjtemény - A sorozat / 6-os doboz
636 Amerikában is járt s mindig a tengerről beszél. „Itt van minden újságom, Misa. Falun keveset hallani. Csókollak lelkemben. Fogadd anyai áldásomat. Isten tartson meg jó kedvben, egészségben. Vigyázz, meg ne hütsd magad. Imádkozzál istennek, és ne feledd öreg nagyanyádat Szwerbin Nasztásziát.“ — De miért mondta nekem a grófné — gondolá Leonin — hogy szánjam a főrangú nőket, ha majd előkelő társaságban forgok? Hát csakugyan foroghatok ott ? No bizony, mért ne? Takaros fiú volnék, tánczom tűrhető. Ügyetlen sem vagyok a társalgásban; Armidinéknál mindig hínak a mazurká- ban ... no s, hátha igazán megtetszettem volna a grófnénak? . . . Pompás volna! Bezzeg irigyelhetné valamennyi gárdabeli pi- perköcz s párisi frakkos uracs, a kik most úgy édelegnek a grófné körül ... És én, a szegény, mellőzött tisztecske, én az első lépéssel feljebb állnék, mint ők valameny- nyien . . . Csak Setinow-ot kell fölkérnem, ö majd bevezet a legjobb házakhoz. . . s ott összejövök a grófnéval. Ily édes gondolatok közt lefekütt, de sokáig nem jött álom a szemére. Nem vala még oly romlott, vagy oly ravasz, hogy a női kegyet önön emlelkedésére lett volna használni szándoka. Mi öt a grófnéhoz vonzotta, mindenek fölött ennek szépsége volt, melyhez fogható nem vala ábrándképei közt. Szeme lángragyujtá szivét, halk, zöngelmes hangja fölizgatá képzelődését. Ifjú vala, szerelmes . . . Vágyai egén már-már lemenőben volt egy halvány csillag, Armidin kisasszony, s méltóságosan kelt a fényes nap, az igéző grófné : uj ismeretlen fény ragyogta be öt. Egyszerre most e napból mélyen, mélyen hatott szivébe egy szikra. Ah! a becsvágy szikrája volt ez. Bármint sajnálom hősem gyengéit bevallani — a valót nem szabad elpalástolnom. Én nem tudom, miért szövődött egybe szerelmes zászlótartónk lelkében a grófné képével az előmenetel, a kitüntetések kecsegtető gondolatja. Talán azért, hogy már szunnyadó félben vala — elég a hozzá, úgy tetszett neki, mintha a grófné rámosolygana, mintha ö erre szerelemmel függesztené szemeit, hozzá hajolna csöndesen; a grófné meg oly szép, oly dicső, oly igéző volna most is, oly édesen mo- solygana rá, őrá, ki már szárnysegéd, majd ezredes, kereszt a mellén, — aztán tábornok, altábornagy, segédtábornagy, kormányzó tábornagy, miniszter . . . S az elalvás perczében méltóságosan borult vállára a Sz.-András szalagja. Hiába ránczigálta aztán Timofej a lábát, s orditá fülébe, hogy hét óra, ideje fölkelni, s menni gyakorlásra. Álmosan rúgta el Ti- mofejt magától, s uj méltósága érzetében hosszú, mély álomba hanyatlott. Az ébredés bezzeg nem lön kellemes. . . Egy ordonnance az ezredtől e parancsot hozá neki : „Leonin zászlótartó tüstint jelenti magát az ezredi irodában, hivatalos közlemény hallása végett.“ A közlemény a lehető legkurtább volt. Főnöke maga elé sem bocsátá a bűnöst, hanem fogságba kül- dé három napra. Mily unalmas a fogház! Puszta falak, elült borszékek — a szögletben porczogó egér — a mellék szobában durván sózott katona-élcz — a napi életrend megakadva, s künn az ablak alatt sürgő életzaj bosz- szantja az embert. Leonin neki szomorodott. Este felé csöndesen elszunyadt, egy nyitott könyvre borúivá . . . Egyszerre hangos kaczaj ébreszté föl. Setinow, övesen, tarsolyosan, mint fen- szolgáló tiszt, vezeté be Szafjewet. Nevettek. Szafjewet már ismerjük; Setinow-val tüstént megismerkedtetem önöket. (Folytatjuk.)
