Petőfi gyüjtemény - A sorozat / 6-os doboz
632 felől sok oly dalt irt, mely nem áll enagy tehetség sok jeles müvének színvonalán, másfelől tudnunk kellene, hogy jobb dalai épen nem hevenyészettek. Éjjel nappal zúgott fejében egy-egy egészséges eszme, s az utczán járva főzött ki néha egy-egy tárgyat; félnapot, egész napot töltött szobájába zárkózva, egy vers megírására, — s hogyan is lehetne jeles müvet alkotni a lélek minden tehetségének concentrálása nélkül ? — Ide is illik, a mit a nagy német költő mond : „minden egész műhöz egész ember kell.“ Legszükségesebb volna mostani lyránk emelésére, hogy minden a „ki kezébe lantot vesz“ vállalja el azon munkát, hogy tárgyának elejét végét, logikai helyességét, lélektani teljes valódiságát fontolja meg, s nem engedvén minden futólagos szeszélynek és ötletnek, csak a valódit méltassa feldolgozásra. A tárgy körül elkövetett ezen őszinte munka maga után vonja, sőt magával hozza a formák körüli lelkiismeretességet is, s ha az eszmékben a Berzsenyi ajánlotta késedelmet nem röstelljük, alig ha nem fogjuk teljesítni azon szabályát is, mely szerint „a versben egy szükségtelen szónak sem szabad lenni. Nem azon kell igyekezni a poétának, hogy a kicsiny és szűk matériáról sokat írhasson, hanem hogy a legnagyobb s legmesszebb terjedő tárgyakat és gondolatokat minden lehetséges rövidséggel s tömöttséggel adja ki, mint a trombita az összeszorított hangot.“ Gyakran tapasztaljuk újabb lyránkban, bogy egy gyermekes eszme, egy ötlet, egy egyszerű hasonlat kedvéért írják az egész verset, s nemhogy szélesen kiterjedő, s sok eszme volna egy költeménybe összevonva, hanem az egész is oly csekély gondolat, hogy néha két sorra is alig érdemes. — Az erőteljes rövid kifejezés, mely kizár minden pongyolaságot és áradozást, nem hiszem, hogy a technicára, a rímre s hangzatosságra való ügye- kezetet is föl ne ébreszsze. Sőt a műgond a com- positio harmóniájára is ki fog terjedni, mely leginkább az eszméknek egy fő eszme alá rendelésében áll. Költészetünk csak a valódi, őszinte gondolkodás és átérzés által közeledhetik az idealismus- hoz, melytől nagyon eltávozott, s csak az eszmék cultusa teremtheti újjá költészetünket. SALAMON FERENCZ. T A R C Z A. A TYÜK ÉS A FAKKASVEKEM. *) (Népmese.) Egyszer egy kicsiny tyúk kapirgál, kapirgál, Hát a házfedélről kövecs hull fejére; Erre úgy megijjed, hogy elkezd szaladni. „Tyúk koma, tyúk koma, hova oly sietve ?“ Kérdi a kakas, de még neki sem áll meg. Mind csak azt azt kiáltja : „Jaj, jaj, jaj! Égszakadás, földindulás, A fejemen egy koppanás, Szaladj te is pajtás! Szaladj te is pajtás!“ Kakas is megijjedt, együtt tart a tyúkkal, S a mint igy szaladnak, kérdi tőlök a nyúl : „Hova hova futtok?“ „Kérdezd mega tyúktól,“ Ez pedig kiáltja : „Jaj, jaj, jaj! Égszakadás, földindulás, A fejemen egy koppanás, Szaladj te is pajtás, Szaladj te is pajtás!“ *) Gyermek költészetünk (nem gyermekes, hanem gyermekek számára való költészetünk) parlag mezején örömmel üdvözöljük e naiv mesét. A ki csekélylené ez irodalmi lapba, ne feledje, hogy egy Puskin nem tartotta méltóságán alulinak népmeséket dolgozni ki. Szerk. A nyúl is megijjed, s mind a hárman együtt A mint igy szaladnak, kérdi tőlök az őz Azután a róka, végtére a farkas : „Hova hova futtok?“„Kérdezd meg a tyúktól,“ Ez pedig kiáltja : „Jaj, jaj, jaj ! Égszakadás, földindulás, A fejemen egy koppanás, Szaladj te is pajtás, Szaladj te is pajtás!“ Az őz is megijjed, róka is megijjed, Farkas is megijjed, hatan futnak együtt, S elérnek estére rengeteg erdőbe; Ott is csak szaladnak tüskén, bokron, árkon, Előre, előre, se látnak, se halinak, S mind a hat belé hull a farkas verembe. De egyik sem bánja, nem kell már szaladni, Legalább pihennek, elalusznak szépen. Yíradóra kelve, búra fordul kedvök, Nem lehet kimenni, élelmet keresni, Ehetnék mindegyik, kiváltkép a farkas. „Mondanék én egyet, kettő lesz belőle!“ így beszél a farkas. „Halljuk!“ mond a róka. „Bizony csak azt mondom : a kinek közöttünk
