Petőfi gyüjtemény - A sorozat / 6-os doboz

630 a vonások elmosása, és föleresztése. Gyakran ta­pasztaljuk, hogy egy hasonlatot, minő a lélek és tenger, vagy a kedély állapot és az ég hasonlata, egész egy költeménynyé nyújt ki. Az ilyet a jelesebb költők egy vagy két sorban tudják kife­jezni, a hasonlatot csak eszköznek, s nem a költé­szet vagy költői mű czéljának tekintvén. — To­vábbá nagy kedve telik költőnőnek abban, hogy valamely igen tetsző jeles költemény egy-két strophájára „viszhang“-ot *) Írjon. E „viszhang“ abból áll, hogy a felvett idegen sorokat rendre saját stropháinak zársoraiként használja. A mi Aranynál, Petőfinél négy sor, abból nála ugyan annyi hosszú stropha kerekedik; a mi az eredeti költőnél erőtelje'sen fejezett ki egy hangulatot, itt elgyengűl s más hangulattá lesz. Tudjuk, hogy a fiatal költők más költőkből iigyekeznek többnyire hangulatot kölcsönözni; — de épen a hangulat az, mit legkevésbbé lehet mástól venni át, épen ez az, a minek csak akkor vau hatása, ha közvetlen, egyéni. Tudjuk, hogy a zongora művészek gyak­ran készitnek variatiókat egy-egy nagy művész eszméi nyomán; de megvalljuk, nem vagyunk annyira jártasak a zenében, hogy e téren a művé­szet és mesterség felett határpert mernénk kez­deni. A nevezett „viszhang“-okról egyszerűbben is kifejezhetem a benyomást, melyet rám tevének nemcsak a hangulat, hanem alakítás dolgában. Oly forma meddő gyakorlatnak tetszik nekem ez eljárás, mint az, mikor azon kezdenők a festésze­tet, hogy a jól körvonalozott és árnyalt metsz- vényt felhígított színekkel töltenék be. Továbbá ódaszerű és másnemű kisebb nagyobb dalaiban szerzőnőnek gyakran találunk közhelyeket, me­lyek, épen mivel sokat használták, elhagyák szi- nöket sőt eredeti formájokat is s nem nagy érté­kűek a költészetben. Gyakran találunk pongyola­ságot is; mert a ruha akkor legbővebb, mikor nincs alatta test. — Megjegyeztük már, hogy szerzőnő szeret a határozatlanságig nem positiv érzelmekbe csapongani, s csodálkoznunk nem le­het, hogy képzelete sem igen alkothat megfogha­tóbb képeket. Természetes, hogy az abstract belső életnek abstract nyilatkozatait találjuk, hogy ké­pes és tömör költői nyelv nem igqp kereshető,a hol a költői eszme igen elvont, igen csekély, vagy igen határozatlan. Ha szerzőnőnek csak azon igen ked­velt kifejezéseit tekintjük is, minők „üdv-csillag“ (394 1.), „végzetnehéz“ (319 1.), „üdvszerelem“ „bú-fénylő emlék“ (467 1.), s valahol, úgy emlék­szem, vagy ha nem jól emlékszem, igen valószinii, hogy a „bú-üdv“ is előfordul. Az ilyesek gyako­riak e kötetben. Az ily szórakás egészen német eredetű; —- de nem eredete ellen teszünk kifogást, hanem költői szempontból. Üdv-szerelem pl. azon kivűl, hogy nem azt teszi magyarul, a mit a szer­zőnő ért alatta, t. i. üdvös, vagy üdvözítő szerel­met, hanem az üdvnek, vagy üdvözülésnek szerel­*) Ugy-nevezett glossát. mét, ez, valamint a bú-üdv, két oly abstractióból összetett valami, melyek minél jobban halmoztat- nak, annál inkább metaphysikai körülírássá vál­nak, holott a költő épen ellenkezőleg nem deter­minálni akar, hanem képet adni. Maga a német, melynek nyelve oly hajlékony az összetételekre, hogy már alig van oly ellenmondó két-három szó, melyet össze ne ragasztana, minél inkább hégelivé teszi a költői nyelvet, annál kevésbbé lesz költői nyelve. A fenebb felhozott nehány példa is mutatja a két hibát : egyik, hogy határozatlan abstractió- kat, másik hogy néha nem érthető eszmét foglal­nak magokban az ilynemű germanismusok. Az eszme határozatlansága, vagy ellenmondása, fel­tűnő bennük. Az oly sorok, minőkkel a „B. Eötvös József­hez“ irt óda végződik, nemcsak hogy megfogható képet nem adnak, hanem a legügyesebb commen- tatorok is nehezen igazodnának el rajta. Ez óda szerint csupán a szerelem örökkévaló az ember kebelén, „S ha fénye költészetben megtörődik, A költő-névre istenség szövődik.11 Nemcsak a merő elhalványodásig elvont az utóbbi sor, hanem magából a gondolat testéből is, ha volt, határozatlan pára lett. A gondolat határozatlanságából foly, hogy a compositió és eszmemenet is néha igen szabályta­lan. Sok példát idézhetnénk, de elég legyen egy rövid vers. (405 1.) Az első strophában két lélek úgy találkozik, mint két meteor, mely vagy ösz- szeölelkezik, vagy feldúlja egymást. Ám legyen! De a második versszakban sem egyik sem má­sik meg nem történik, mert ime az egyik lélek ismeretlen nap, s a másiknak sötét óceánján egy szebb világot alkot. Még ez is megmagyarázható Laplace és Humboldt képzeletével; de ki magya­rázza meg, hogyan következik utána : „És most, hogy olyan olyan messze vagy, Az új világ ismét sötét leszen, És most bevallom, és bevallhatom, Szeretnék egyszer sirni, sirni kebleden.“ Midőn ezt leirám, újra megnéztem, vajon a 405-ik lap után a 406-ik következik-e, s vajon a harmadik versszak valóban ez utóbbin áll-e? s — bár csalódtam volna! — csakugyan azon rend­del állanak egymásután, a mily renddel elmondám. A képek és eszmék sok Ízben tapasztalt za­varán kivűl látjuk uj lyránk sőt uj dráma- és be- szélyirodalmunk egy nagy hibáját is feltünedezni, mely szerint az emberi érzelmek egyszerű és ter­mészetes kifejezése helyett, mondhatni, érzelmi pa­radoxonokba tévedünk, melyek olykor elmések le­hetnek , csakhogy nem érezhettük. Az „Áldás reád!“ czimtí vers (242 1.) igy végződik : „De bár nem adsz te csak halált nekem, Oh, boldog, százszor boldog e halál! Áldás reád!

Next

/
Thumbnails
Contents