Petőfi gyüjtemény - A sorozat / 6-os doboz
620 nekik. Mindegyiknek megvan saját oka, saját számítása. Először is, én férjes no vagyok : férjem szeret, de csupán azért, mivel szüksége van rám társadalmi egybekötteté- sei végett. Továbbá szeret bizonyos hadisegéd, mert általam reméli hogy feljebb kapaszkodik; aztán meg egy diplomata, mert ez által különös fontosságot nyer a társaságban. Többen is szeretnek még, mivel nincs egyéb dolguk, és mivel — kiállhatat- Ianok. Ebből megértheti ön, hogy ily érzelmek mellett nem sok élv marad az embernek ez életben. Nekem a világ terhemre van, kimondhatlanúl terhemre . . . legkivált ma. Nem tudom, hogy érzem magamat. Ez a zaj, ez a zene, s minden egyéb, úgy neki szomorított, hogy nem tudom, hányadán vagyok . . . Ön engem sohasem fog megismerni, de én örülök, hogy egyszer legalább kipanaszolhattam magamat, ön pedig, ön még oly fiatal, hogy megért engem . . . Az én helyzetem irtózatos! Ifjú, minden gyöngéd érzelemnek kitárott meleg szívvel a mennyet sejteni — mégis örökre a földhöz, hideg, lelketlen emberekhez lánczolva lenni és sehol sem találni menhelyet a szerető szívnek! És ez egy nap, mint más nap; sőt még azon joggal sem bírni, hogy kipanaszolja magát az ember! . . . Különösnek látszom ön előtt, úgy-e? ... De mit csináljak? Lássa, nekem csupán ez álarcz alatt lehet őszintén beszélnem. Holnap más álar- czot viselek, a mit soha de soha nem szabad levennem aztán . . . — De hát valóban — kérdé Leonin részvéttel — de hát igazán sohasem volt nagy- sádnak módja egy hasonérzelmü lélekkel találkozni e földön, egy testvéri kebellel, egy oly emberrel, ki örömest áldozta volna egész életét boldogitására, ki titkos véd- szelleme volna, ki szeretné, mint gyermekét a szüle, ki imádná, mint földfeletti lényt? Az álarczos megragadá Leonin kezét s megszorítva, szólt : A mit ön beszél, mind szép az . . . Melyik nő nem álmodott olyas szerencséről? De hol lelni azt fél, hol találni azt meg? Hol akad az ember oly férfira, ki felülemelkedve minden kicsinyes számításon, meg bírja óvni lelke hevét e fagyos világban, ki képes legyen egy szegény nőt vigasztalni s egész életét állhatatosan, zúgolódás nélkül | annak szentelni? Bizony nyal, ily férfiért mindent oda lehetne adni a világon, s nem lehet, hogy annak szerelme a legnagyobb keservben is vigasztalást ne nyújtana . . . De van-e ily férfi? Én felhagytam a hittel, hogy ily férfi lehetséges.- Kár volt! — vága szavába Leonin élénkül. — Magamról tudom. Én nem is képzelhetek nagyobb boldogságot, mint a földi lét homályos egén egyetlen-egy csillagot kiválasztani — E csillag fény és láng legyen egyszersmind, melegítse a lelket s világot áraszszon a nehéz földi pályára. Arra függeszti az ember legszebb eszményeit, annak szenteli minden erejét. Egész éltünk vezércsillaga ez, magasztos, mennyei: mit föl nem érünk földi gondolattal, hanem ö hinti alá vigasztaló sugárait, melyek vi- lágitnak s éltetnek mind a sír sötét űréig! — Szép az Armidin kisasszony? — kérdé az álarczos némi asszonyi kaczérság hangján. A lelkesült zászlótartót mintha csak hideg vizzel öntötték volna nyakon. — Az Armidin kisasszony? ... Hogy jut eszébe? . . . minek kérdezi nagysád Armidin kisasszonyt? — Hát hiszen szerelmes belé. — Én szerelmes? nem ... egyébaránt. . . nem tudom. — Mintha láttam volna tegnap a szin házban, odafenn. Szőke, úgy tetszik . . . — Az, — felelt Leonin. — Mily rút a világ! mily nyomorúk az emberek! Leonin kétségkívül derék fiatal ember vala. Szive néha valóban pedzé a költészetet, máskülönben sem volt értelem nélküli és szellemtelen ember. Mégis— csak egy érintésire e világ asszonyának, világi hiúság érzelme zavarta meg képzeletét! Nem bírt gondolni Armidin kisasszonyra némi lenézés nélkül. A csekély vagyonka, a Ko- lomnában lakás *), a nevetséges igények nyílt háztartásra, az elhízott mama egészen közönséges, népies nevével : Nimphodora Terentjewna, a törpe inas, meg az öreg Schenk, ki az előszobában mindig szabta házi szükségre a különféle ruhákat — mindez egyszerre szeme előtt termett, mint egy *) Nem a legelegánsabb városrész.
