Petőfi gyüjtemény - A sorozat / 6-os doboz
275 elv vagy személy, szóval a párt érdekében, ferdités vagy mellőzés által meghamisítjuk a tényeket s a meggyőződést képmutatással vegyitjük. Jól tudjuk, hogy a küzdelem heve nem egyszer ragadja túl a pártokat s rendszerint egymást teszik többé kevésbbé erkölcstelenné, de az emberi dolgok e tö- kélytelenségét mindenütt föltalálhatni a nélkül, hogy azért okunk lenne lemondani rejlők. A pártosság is szenvedélyeink önzéséből és erőszakosságából foly, mint majd minden hibánk és bűnünk, de a szenvedélyek mérséklete épen úgy nem egy a szenvedélyek kiirtásával, mint különbözik a pártosság hibáztatása, a pártok eltörlései vágyától. Ki a párt eszméje ellen viv dón quixotei harezot, az emberiség fejlődését akarja megakadályozni, ki a pártosság fogalma alá mer sorozni minden mély és őszinte meggyőződést, az emberi hitet gya|- lázza meg s a hitetlenséget dicsőíti. E mellett a pártatlanságtól a pártosságig mennyi fokozat van, melyek szintén megkülönböztetést igényelnek. Hány őszinte lelkesülés^ látunk, mely a nélkül, hogy akarattal ferdítene , korlátozottságában mindenütt csak szeretni vagy gyűlölni, bámulni vagy gya- lázni tud s noha mégis hitetni képes! Hány nagy tehetség jelleme bizonyos elfogultság, egyoldalúság, melynek forrása sem korlátoltság, sem vak szenvedély, sem képmutatás, hanem az elvek csökönössége, tulszigo- ra, a hangulat önelragadtatása s némely esetleges körülmény, melyek hatásától oly nehezen menekülhetni! Mit árt mindez? Az irodalom folytonos küzdelmek hánykodása, hol minden hatásra a legszabadabb fejlődésben következik ellenhatás. A mi önkénynek látszik, az az eszmék ereje, a mi igazságtalanságnak, az az igazságérti küzdelem. A legellenkezőbb eszmék, a legeltérőbb vélemények egymást egészitik ki, a legkülönbözőbb szellemű és erejű irók egymás gyön- geségeit pótolják s a mi még fenmarad, mindig ki szokta egyenlíteni az idő. Szerzőnk egyetlen lap által akarná véghezvitetni, a mi egy egész irodalom és hosszú idők munkája. Nem egy-e ez Omár kalifa okoskodásával, ki, a monda szerint, a korán kedvéért égettette meg az alexandriai könyvtárt? Szerzőnk kétségbe esve kiált föl : a kritika az egész irodalmi és művészi világban párt- i j kérdéssé vált. De lehet-e, volt-e ez valaha máskép? Az ellenkező sürgetése nem annyi-e, mint azt kívánni, hogy minden ember egyformán gondolkozzék ? Szerzőnket elkeserítik a pártok kicsapongásai. De következik-e ebből, hogy elfojtsuk a pártokat vagy lega lább megbénítsuk? Mi nem védjük a kicsapongásokat. A pártosság valóban nem óhajtandó dolog, de van ennél valami roszabb is,sez a pártok hiánya. Epen ez szépirodalmunk baja. Szép- irodalmi lapjaink, sőt a nagyobb lapok iro dalmi része is, egészen szerzőnk kivánata szerint vannak szerkesztve. Nem igen képviselnek elvet, pártot s e tekintetben alig van valami színezetük. Szerkesztésük titka minél több népszerű irót gyűjteni össze, ha mindjárt egymástól a legeltérőbb elvüek is, minél lármásabb programmot bocsátani szét, minél változatosban, de ritkán következetesen s az irodalom szükségéhez képest tölteni be a rovatokot s néha úgy szolgálni a közönséget s az irótársakat, mint a hogy a cseléd szolgálja urát. Mindenütt csak különböző csoportozatokat, kotteriákat látunk, kiket személyes rokonszenv vagy érdek fűz össze, de semminemű határozott irodalmi elv és küzdelem. Ezelőtt hat évvel hosszasan kimutattam volt egy nagy tekintélyű lap irodalmi elvtelenségét. Azóta nem sokat változtak viszonyaink. A meggyőződés küzdelmét, és elvek polémiáját sehol se látjuk szépirodalmunkban, vagy legfeljebb kivételkép, akkor is inkább egyes iró, mint valamely lap részéről. Mi más képet mutat nyelvészetünk vagy — kivált az őstörténeti kérdéseket illetőleg — történetirodalmunk! Mily élesen küzdenek itt a pártok s aránylag mennyi haladást látunk csak tiz év óta is. Mi nagy a különbség e tekintetben szép- irodalmunk múltja és jelene közt! Mennyi mozgalom fejlett ki koronkint Kazinczytól napjainkig. A szenvedély néha egész a pas- quilig elragadta a pártokat, de legalább hittek valamibe, küzdöttek valamiért s nem eredmény nélkül. Most szépirodalmi lapjaink épen oly kevéssé követnek, mint védnek valamely határozott irányt. Ha összevetjük úgy nevezett bírálataikat sokszor a legel- lenkezőbb, egymást kizáró széptani elvekre bukkanunk. Hát még ott, hol a költészet nagy erkölcsi és társadalmi elvekkel ölel18*
