Petőfi gyüjtemény - A sorozat / 6-os doboz
2. oldal. BESZTERCZE. 5. szám. und das Monstrum), melynek címlapjára saját kézírásával rávezette, hogy a könyvpéldányok egyik legutolsó Mohikánja. Az ő tudományos működésének méltatását hivatottabb tolira bízom, itt csupán , Acta Comparationis Litterarum Universarum* című polyglott folyóiratáról emlékezem meg, melynek örményvonatkozásu cikkeiről sokszor voltam szerencsés a tudós szerkesztővel eszmecserét folytatni. (Lásd: .Armenia* 1906. évf.) így jutottam Dr. Meltzl több más művéhez is a szerző lekötelező és kitüntető szívélyességéből. 1905-ben jelent meg Ritter Bor (Bor vitéz) cimü tanulmánya, melyet Arany János ismert balladájának remek német fordításán kívül, jóllehet Aranyt maga a fordító is jóformán lefordithatatlannak tart, esztétikai és mitológiai kommentárral egészített ki. íme a német nyelv és kritikai irodalom egyetemi professzora keresve-kereste az alkalmat, hogy a magyar irodalom héroszait: Petőfit, Eötvöst, Aranyt a világirodalommal kontaktusba hozza és ezzel hazájának dicsőséget szerezhessen. S hogy egy derűs momentumot is vegyítsek e sorok közé, meg kell említenem, hogy Meltzl dr. szerette a sportot is, sőt pár év előtt hire járt, miszerint a kolozsvári kerékpáros-egylet rájővén arra, hogy Meltzl naponta átlag hat kilométert kerékpározik, ami tiz év alatt a 20.000 kilométert meghaladta: e páratlan rekordot elismerő oklevéllel tüntette ki. Pedig a kerékpározást csak egészségi okokból űzte kellő óvatossággal. A nyári szünidőt rendesen Beszterczén töltötte, hol éppúgy tipikus közismert és becsült alakja volt az egész városnak, mint Kolozsvárt, hová hivatása kötötte. Most ott nyugszik Ilza leánya mellett, kinek zenei tehetsége még most is emlékében él a beszterczei társadalomnak. Lomnitzi Meltzl Hugó dr. nyugovóra tért. Áldás sarjadzék emlékéből! —za —la. * * ífc Dr. Meltzl Hugó ravatalánál.* Tisztelt Gyászoló Gyülekezet 1 Nagyon szomorú kötelességet teljesítek, mikor az egyetemi tanács, valamint a bölcsészet-, nyelv- és történettudományi kar nevében búcsút veszek Dr. Meltzl Hugótól. Egyetemünknek a boldogult az alapi" * Dr. Meltzl Hugónak, a kolozsvári egyetem kitűnő tanárának ' és Besztercze város egyik jeles polgárának temetésén január 23 án j ártott gyászbeszéd. Irta és tartotta Dr. Márki Sándor, egyetemi tanártás idejétől fogva rendes tanára volt s annak legmagasabb méltóságát is viselte, a bölcsészeti karnak pedig dékánja volt. Az egyetemi eszmének őnála lelkesebb hive, a tudománynak odaadóbb, önzetlenebb, szorgalmasabb művelője alig lehetett. Egyesegyedül hivatásának élt, mint a német nyelvészet és kritikai irodalomtörténet tanara. Szerinte az igazsághoz csak egyetlen út vezet: a becsületes bírálat. Becsületes bírálatnak pedig azt nevezte, amely a velünk született, vagy belénk nevelt elfogultság nélkül a műveszet műveit csupán a valódi művészet mértékével, a tudomány műveit csupán a valódi tudomány mértékével méri s félre tesz minden egyebet, minden melléktekintetet. A lelkes magyar nemes tehát puszta, üres és tudománytalan német fogalomnak tekintette az úgynevezett nemzeti irodalom- történeteket. Hiszen Thukydidesszel azt tanitotta, hogy a nagy embereket nem csupán a hazájukban emelt sírkő, hanem az egész világ dicsőíti, Egyedül a nyelv az,'hol a legnagyobb Írónak is nemzetinek kell lennie. Már fiatal korában arra kérte tanítványait, ne veszteg ;ssék rá idejöket, ha csak jegyezni akarnak és nem tudományosan foglalkozni. Elvárta tőlük, hogy ne esküdjenek in verba magistri, hanem hasonlítsák össze az egymással ellenkező Ítéleteket s azok nyomán alkossák meg a magukét. Nem azt akarta, hogy tanítványai az ő tudását és tudományát csodálják, hanem hogy csakugyan tanuljanak. Egyik régi hallgatója, aki valóban tanult tőle, a Pesti Napló tegnapi számában azt Írja, hogy közvetlensége, magas szempontja, az irodalomról és a kultúráról való felfogása, előkelő philosophiája és mindenféle smokságból való mentessége előadásainak szokatlan varázst adtak. Minden előadása lyrai vallomások töredékéből állott. Silány dísznek tartotta a holt tudományt, amely kevesebbet árt a tanárnak, mint a tanítványnak. Azért sürgette és végezte kezdettől fogva a semináriumi munkásságot, hogy tekintélye súlyával ne nyomja el a fiatalok feltörekvő lelkét. Egyetemi alapitvány- nyal azért fejezte ki örömét, mikor a bölcsészeti kar az első magántanárt képesítette, dr. Bartók Györgyöt, a későbbi püspököt, kitől az életben semmi sem, az elmúlásban pedig csak egy hónap választotta el. Mint tudományos iró, ötvennél töhb önálló művel, különösen az Összehasonlító Irodalomtörténeti Lapok alapításával nyerte meg világszerte a szakemberek nagyrabecsülését. Nem tartotta a dologra tartozónak, hogy ezért több külföldi tudós, sőt két házi irodalmi társaság is tagjai közé választotta, i Petőfi, Eötvös kultuszának ő, a német nyelvészet és í irodaiom tanára, volt egyik legjelesebb művelője. Múlt félévi egyik előadását is magyar Szent Erzsébet középfelnémet irodalma ismertetésének szentelte. A világ talán irkább figyelt külsőségeire, amik pedig erős és határozott egyéniségének csak mellékes jelenségei voltak. Meltzl úgy vette észre, hogy (saját szavai szerint) a nagy közönségnek nincs szive, érzéke igénytelen, nehéz tudományos működés iránt, mely talán nem is annyira lassan, mint észrevétlenül fejlődik. A nagy közönség a csillogó, pattogó eredményeket szereti, aminőkkel a komoly tudomány vajmi ritkán szolgálhat. Személye tiszteletet, szeretetet, sok tekintetben csodálatot érdemelt. Mi a kötelesség, tanítványai tanulják meg abból, hogy Metzl egy’ tudós nyugalmával foglalta el a rectori méltóságot éppen akkor, amikor egyik gyermekét tegnap eltemetvént a másik a ravatalon feküdt. Ilyen körülmények köz, kereste, van-e még a tudományok egyeteme végtelen mezején olyan tárgy, mely valamennyi kor óriási köreit egyaránt szelvén, egyúttal mindegyiknek valóságos támasza lehetne. A keresett tudományt philo- graphiának nevezte s nehéz feladatának az irás valódi eredete, természete, fejlődése és történelme kifürkészését jelölte meg. De figyelmeztette az ifjúságot — s figyelmeztetését én innen, ravatala mellől ismétlem, hogy a tudomány terén az élőszót, a tapasztalatot, a szemléletet könyv és irás nem pótolhatja. Erről a helyről az ő szavaival kérem ifjainkat, fontolják meg, hogy bármely karhoz tartoznak, az egyetem egyféle és egységes ; és hogy a k i nem fér el a bölcsőjében, elfér a sírjában. Pár pillanat múlva most már őt is oda kisérjük ki ebből az egyetemből, a melynek uj épületét mint rector magnificius ő avatta föl. Nélküle nagyon üres lesz ez a mi palotánk s nagy okunk van elbo. rongva kérdezni: >Ki lép ürült nyomodba ?* Azonban ebben a pillanatban nem mérlegelhetjük veszteségünket. Az ő nevét egyetemünk története örökre megőrzi. Ebben a percben a mienk csupán a,szeretett fájdalom*. Ennek lesújtó hatása alatt az egész egyetem nevében búcsúzom tőled, megdicsőült szellem. Térj pihenni, aki a pihenést sohasem ösmerted. Rajtad, a közmondások vizsgálóján, teljesedjék a köz mondás igazsága, hogy: munka után édes a nyugalom. Legyen áldott emlékezeted ! * * * Dr. Meltzl Szászrégenben született 1846. julius 31-én. Gimnáziumot Beszterczén, egyetemi tanulmányokat a külföldi egyetemeken végezte 1872-ben a kolozsvári egyetem felállításakor kineveztetett a német nyelv és irodalom rendes tanárának a kolozsvári egyetemhez. Ugyanott utóbb a francia és olasz nyelv jogosított tanára lett. 1894—95-ben az egyetem rektora volt, 1882—84-ig hosszabb utakat tett a külföldön és nem akartam megtudni az igazat: félig ébren, fekve néztem tovább a menetet. A gulyába belekeveredett a ménes is, hosszuszőrű sovány kis lovak, kötőféken vezetve, szőrén ülve; öt paraszt és muzsikát nem látott cigány hajszolta szegényeket. Jöttek tehéncsordák, az elmaradhatatlan asszonynéppel, szomorú üszőborjukkal, rekedthangú kutyák kíséretében. Kora ősz volt és szikrázó nap-porban ragyogott és füstölgött az egész, egy teljes óráig, mig igazán reggel nem lett. Akkor aztán az állatrohanás meg-megszünt egy-egy pillanatra, és messze-messze múltból való, ősrégi keleti hangon de magyar nyelven ketten is éneket sírtak arról hogy: »vaknál vakabb, világtalannál világtalanabb vagyok .... azokl* Dicsekvés és páthos volt e siralomban, mig a másikban düh és követelődzés: ,A lábam elszáradt, elszáradt a két lábam 1* Fölállottam az ágyamban, hogy megnézzem a két nyomorékot, aki e roppant sokadalomban olyan szörnyű lármát cselekszik. Nem voltak már sehol, úgylátszik kocsin-koldulók voltak és elvegyültek a vásárban. A ház előtt már javában állott a técsői vásár; ezt tudnom kellett volna. Kinyitottam az ablakot, hogy élvezzem az életnek ezt a legklasszikusabb zaját, a legszebb színeket, amelyek magyar szemnek csak lehetnek a földön. Itt vannak a kis falvak, a hegy, a tanya, mindenféle faj és vidék. Magyar, oláh, német, tót, orosz, még rác is, mind a jellegzetes, évezredes arcukkal, ősf ruhájukban, a jellemző állatjaikkal és a saját nemzeti izraelitáikkal, akik a meleg napon is olyan erősen föl vannak öltözve, mintha a hűs bibliából most léptek volna ki. Csupa festmény mind, de nagy lármával illusztrálja magát. Irányítja földijét a sokadalomban és közülok egy ime, az egyszerű nép naivságát nyilván kihasználva, megfeji az eladó teheneket ; úgyis elapad a tejük, amikorra az új gazdához hazakerülnek A zsidó arca ragyog a boldogságmindnyájunkat az eleven hit, az első magyar kereszténység, mely a nemzetnek a múltakban reménye volt a jövendőkre — és ha ennek segélyével és biztos hitével megyünk a harcba, a hullafoltos társadalommal szemben ; ha erős meggyőződésünkké és még többé hitünkké válnék ama természetes igazság, hogy egyedül és csak egyedül ez fogja meggyógyítani ezt a vonagló beteget, mely e század baljóslatú kétkedései és szélsőségei között agonizál; — ha tiszta szívből igazat adunk a magyar história ama sarktételének, hogy ,a vallás, valamint kezdetben országunk nagyságának és hatalmának szülője volt> úgy a jövőre nézve a hazán belül a jólét, a haza határain túl a dicsőség záloga* — ha igy belátjuk a múltat és reá építünk a jövőre ; — ha innen kiszívjuk az erőt, a vért, a vallásosságot és a lángoló hazaszeretetei és ezt beleneveljük az ifjúságba, hogy e kettő fogja át erősen a sziveket az élet küzdelmeire ; — ha a romlatlan ifjúság derült arcában és fénylő szemeiben az erkölcs és józanság, a becsületesség és munkásság által a jövő virradását sejtjük meg és tartjuk fel ; — ha belátnók azt a nagy történelmi igazságot, hogy az erény emeli a népeket — mig a bűn rabbá teszi a nemzeteket; — ha Hellász emelkedését és összeomlását, mindkét római császárság dicsőségét és széthullását ezekre az okokra és követ kezményekre visszük vissza ; — ha önmagunk megújulunk és a legmesszebbmenő ujulásokat akarjuk az egész vonalon; — ha az élő hazaszeretet — mely lényege veszélye nélkül a haza rovására semmivel sem alkudhat meg, nem engedjük önmagunkban kihalni — hanem ezzel és ezáltal mint az élet a boldogulás és gyakorlatiasság legcélravezetőbb emeltyűjével nyilaljuk fel a társas élat, az erény és bölcsesség piedesztáljára ; — ha elbujdosunk a történelem olvasása, az okok és az okozatok mérlegelése közben az egyes korszakok szellemében és azoknak sóhajtásaiból erőt meritünk az élethez és erőt öntünk magunkból mások leikeibe is; — ha tüzek leszünk az innen kapott hazaszeretet melegétől és felgyújtjuk vele egymás sziveit: — ha életünk, cselekedetünk, gondolkodásunk leglőbb módszere az igazság és meggyőződésünk palládiuma: a hit lesz — akkor innen fog önként következni a minden logikai okoskodások és elvek igazi, csalhatatlan rezultátuma az öröklétben a magyar haza állandósága és folytonosan tartó virágzása. Vásár. Irta: Bródy Sándor. (Vége.) Ez más vére 1 — gondoltam magamban, de nem fűztem tovább, a pehely-barlangban elaludtam nyomban. Óriási lármára, többre, valóságos földindul sra ébredtem föl. Az ablakon át úgy láttam, hajnal van ismét, bizonyosan egy másik, vagy egy egészen másik ? Nem tudtam, hová kerültem, hol vagyok. A kis alakok zörögtek, csörömpöltek ? népvándorlás volt alattuk, odakint. Fehér tulokfejek százai vonulnál el, az egyik ! a másikhoz nyomva, a szarvaik összeakadnak, az élő gomolyag megmegáll egy pillanatra, aztán megrohan újra eszeveszetten, bőgve, ordítva száguld mind előre; hová? Alkalmasint — ütődött fejembe a gondolat,— visszakerültem, visszaaludtam egy éjjel alatt néhány ezer évet, a nagy népvándorlás korszakába és most valamelyik hun vagy gót fejedelemnek a csordáját hajtják. Embereket nem láttam, csak bikacselcet, fonott szijostort, barmot kormányozó szerszámokat. Később egy-egy emberi báránybőr kucsma mozgott tovább az ablak szintjén. Tetszett nekem a dolog igy
