Petőfi gyüjtemény - A sorozat / 6-os doboz
A Petofi-társaság nagygyűlése. — Saját tudósítónktól. — Régen nem volt együtt a Magyar Tudományos Akadémia nagytermében olyan díszes közönség mint ma, a Petöfi-lársaság huszonkettedik disz- ülésén. A földszint széksorait a hölgyek foglalták el, a karzaton a fiatalság szorongott, a fölolvasó asztal mögött pedig a társaság tagjai ültek. Jókai Mór felolvasását váriák természetesen a legnagyobb érdeklődéssel és amikor az ősz író a fölolvasó asztalhoz lépett, riadó taps fogadta. Egy szép szomorú elégia volt az, amit csengő hangján elmondott, emlékezés régmúlt időkre. Egymásután siratta el azokat a lelkes ifjakat, akikkel együtt küzdött a szabadságharcz nagy napjaiban, s akiknek legtöbbje fölött valami gyászos végzet lebegett. Egyesek a csatatéren estek el, mások megelőzték a sors rendelését és önmaguk vetettek véget életüknek, sokan meg kibujdostak; csak ő maradt meg, mint egy élő emlékoszlop, hogy a múltakról regéljen a későbbi nemzedéknek. Érczes, dallamos, hangon kezdte meg felolvasását, de később meg- megállt, hangja megremegett az elvonuló emlékek fájó hatása alatt. Jókai ült az elnöki székben. Mellette Bartók Lajos, a másodelnök, a gyűlés első szereplője, mert neki kellett megnyitó beszédet mondania. Bartók Lajos fölidézte annak a kornak az emlékét, amelynek félszázados fordulója nemsokára itt lesz, márczius idusán. Ez volt az a nap, amelyen Petőfi a költőfejedelem és a derék ifjak egész sora uj lapot nyitott a mi történelmünkben. A párhazam az ő koruk és a mai közt két vonala az idő kerékvágásának, két vonal, amelyek együtt futják körül a világot, de nem találkoznak soha. Azt a kort és a mait állítja szembe, a nemzeti idealizmus korát a mi kozmopolita anyagiságunkkal és sok keserű igazság után bizalommal szól a jövőről, az örök ideálról, amelyet követni fogunk, hogy újra méltók legyünk enmagunkhoz. Majd a nagy napokra visz- szatekintve, igy végzi megnyitó beszédét:
