Petőfi gyüjtemény - A sorozat / 6-os doboz

8ß

Beniczky-Bajza Lenke.

nem igen szokott érvényesülni az átöröklési theoria, és ha igen, az csak nagyon ritkán fordul elő.

Irodalmunkban Bajza József tartozik ama ritka Írók közé, a kik az irodalom iránti hajlamot s az irói tehetséget gyermekeikre is átörö- kíték. Két gyermeke volt s mindenik tisztes helyet vívott ki magának a magyar szép litera- turában. Fia, az oly korán elhunyt Jenő, már igen fiatal korában kitűnt valódi költői tehetségre mutató verseivel, drámai kísérleteivel, aesthetikai czikkeivel s ha isten tovább élteti, kétségkívül a jelen irói nemzedék jelesebbjei között foglal vala helyet. Leánya, Lenke, irói jelentőségéről tanúságot tesz az a huszonöt kötet regény és elbeszélés, mely épen most fog megjelenni második, népies kiadásban, s még egy másik, húsz kötetre menő, szintén szép- irodalmi dolgozat, mely gyűjteményes kiadásra vár. S ha tekintetbe veszszük az írónő korát, munka-kedvét és alkotó erejét: előre megjósolhatjuk, hogy a magyar elbeszélő irodalomban termékenységre a harmadik helyet Jósika és Jókai után egy nő: Bajza Lenke foglalandja el.

Mint atyjáról szóló visszaemlékezésében maga mondja, benne az irodalom iránti hajlam igen korán, már zsenge gyermek-éveiben ellenállhatatlan hatalommá nevekedett. Nem is csoda: költői légkörben született, az gyakorlá fogékony lelkére az első benyomásokat. A mellett, hogy atyja az Auróra-körnek középpontja volt, ki köré a költői kiváló tehetségek egész udvara sorakozott, édes anyja, született Csajághy Julia is igen szellemes, irodalmilag képzett, fogékony lelkű nő vala, nővére Vörösmarty Mihály nejének. Byen környezetben természetes, hogy a család körében, melyben a gyermekek növekedtek, az irodalom állandó tárgya volt a társalgásnak s a gyermek lelke az irói pálya fönsége, magasztossága felőli fogalmakkal telt meg s szellemi élete úgyszólván már a bölcsőben megkapta a maga jövendő irányát.

«Tizenkét éves lehettem — írja Bajza Lenke — midőn atyám egy napon ama szobába nyitott, hol én titokban drámákat és novellákat írtam s a mi, mert tanulmányaim rovására történt, szigorúan meg volt tiltva.

Hozzám jött, fejemre tette kezét, nyájasan nézett megzavarodott piruló arczomba. Az előttem levő kéziratot már nem volt időm elrejteni, s mint a tetten ért bűnös, lehajtám fejemet, várva a megérdemlett dorgálást, eszembe sem jutott, hogy mentegessem magamat.

.— Mit Írsz ? — kérdé tőlem bátorító hangon, mert látta, hogy nagyon meg vagyok ijedve.

— Drámát próbáltam Írni, — dadogám siró hangon.

— Ott kezded, a hol más végezni szokta, — mondá elmosolyodva, — hisz még a helyesírást sem tudod.

Ez ellen természetesen tiltakoztam.

— Mutasd, — ismétlé, kezét mosolyogva nyújtván ki irataim után, midőn rémült arczomat látta, mert bár én nagyon meg voltam elégedve munkámmal, még sem tartottam méltóknak azokat, hogy atyám színe és szeme elé kerüljenek.

— Ne olvassa el! — kértem őt hízelkedve. — Majd máskor egyszer, ha több ideje lesz. Három-négy év múlva, ha már jobban tudok Írni. Ezek csak kísérletek, félek, hogy nagyon ki fog nevetni.

De könyörgésem, hizelkedésem, mit sem használt. A papiros perez alatt kezében volt, ide-oda forgatta s az utolsó lapra estek szemei, melyen a dráma hőse «örömében meghalt».

Oly jóizüt nevetett, a milyenre sohasem hittem volna képesnek.

— Örömünkben nem szoktunk meghalni,— mondá enyelegve, s visszahelyezve a kéziratot az asztalra, csodálkozva látta, hogy szavai alatt szemembe könyek gyűltek.

— írónő szeretnél lenni ? — kérdé elkomolyodva, s leülve hozzám, kezébe vette kezemet.

•— Leghőbb vágyam ez!

Pár pillanatig gondolkozott, s ilyenkor arcza nagyon komoly volt. Ha nem láttam volna szemét oly nagy jósággal pihenni rajtam, megijedtem volna e hallgatástól.

— Félek, hogy ez az óhajtás boldogtalanná fog tenni,— mondá sóhajtva. -— A nőnek nem ez a hivatása!

— Miért ? Lehet-e szebb feladat, mint ha valami által magunknak örömet, másoknak pedig élvezetet szerzünk.

— Csak az a kérdés, hogy valóban azt szerezünk-e, mert hogy úgy legyen, nemcsak kedv és lel- kesültség, de hivatás is szükséges.

— Azt majd megmutatja a következés, — viszon- zám nagyon bátortalanul.

— Ez helyes felelet. De Ígérj meg egyet és akkor viszont én megengedem, hogy irodalmi munkásságodat folytasd.

— A legnagyobb örömmel, bármit kíván.

— ígérd meg, hogy mindazt, a mit Írsz, nekem kivétel nélkül megmutatod, s hogy bármit mondok is én azokról, jót vagy rosszat, nem fog nehezedre esni.

— Hogy gondolhat ilyet, atyám? — viszonzám hévvel. A legnagyobb köszönettel fogadom mindazt, a mit mondani fog.

— Az nem oly könnyű, a mit Ígérsz, mondá ő. Egykor egy fiatal iró volt nálam, kinek leghőbb vágya az lett volna, hogy költeményeit az «Athenaeum »-ba fölvegyem. Nem tehettem, pedig bensőmben nagyon sajnáltam őt, mert olyan jó, szelíd kifejezésü arcza volt, de azt akartam, hogy az «Athenaeum» csak oly műveket közöljön, a melyek hosszu-hosszu évek múlva is megüssék a mértéket, s el kellett utasítanom s könyes szemekkel ment el, pedig férfi volt; te pedig leány vagy. Ez az ifjú jut most eszembe, téged látva.

— Azt nem állítom, hogy nekem nem fájna, ha igy visszautasítanának, de azért nem veszteném el bátorságomat.

— Tehát áll az egyezség, és most halld még, a mit