Petőfi gyüjtemény - A sorozat / 1-es doboz
r ms oft&er 28. SSKSSSS UJ Nemzedék Se33 p* MADÁCH Elnöki megnyitó a Petőfi Társaság Madách'ünnepén Irta és felolvasta: PEKÁK GYULA r A magyar szellem, a magyar költészet nagyjainak egyik legnagyobbikát ünnepeljük ma az emlékezés oltára előtt, nemzeti géniuszunk ama legszélesebb szárnyú sasát, ki tulszállt a véges földi lét Ultima Thule-jém. s dantei és goethei lendülettel tört ki a planéta rögének rabságából, hogy az örök rejtelmek ostromlójaként a nagy Ignoramus és még nagyobb Ignorabitnus-ok tértelen és időtlen aetherébe emelkedjék, oda fel a legmagasabbra, egészen a Végtelen Oszlopáig, hová rajta kivül az emberiségnek csak pár legkiválasztottabb zsenije ért el. Dante, Milton, Calderon, Goethe, Byron, Shelley, Victor Hugo... csak néhány sastestvér szárnyal, még az örökkévalóság ez eszmei azúrjában s az olasz, angol, német, spanyol, francia lángelmék közt mint egyenrangú — ha nem fölöttes szellemi — száll a mi magyar Madách Imrénk zsenije: eszmegazdagságában tán övé mindenek közt a leghatalmasabb szárny; e szárny tán Őt viszi a legeslegmagasabbra; e szárny már a Végtelennek ama ködoszlopatt t rinti... de nem törik ott össze, mint a többi ti- táni dacu égostromlóké, — nemi a magyar lángelme, épp mert oly magasra szállt és többet látott, nem bukik vissza a rögre Ikarosként, hanem ép, de bevont szárnyakkal térdel le az Oszlopok alatt a hit lépcsőire, oda az Ur lábaihoz s lihegve tőle hallja a lázadott Ember Tragédiájának a kiengesztelő végszavát: „küzdj és bízva bízzál!" Madách az a lázadott Ember, aki a múlt és jövő láto- mányaiban meglátta a földi élet viharzását ég és pokol közt s aki az emberi nem öngyilkosságának meredélyéről belátta azt, hogy nincs más mentő erő, mint a szakadatlan emberi törekvés felemelő hatalma s nincs más mentsvár, mint a szeretettel ölelkező égi kegyelem hitbástyája. S a lázadott Ádám agyán átcikkáznak a tragikus szárnyalás tanulságai: Íme, az ég fiának érezte magát s nem tnd elszakadni földi láncától; bensőjében, végtelenséget felfogó lélek s véges lehetőség vergődik... Mi hat a cél, az életcél! Tudja már s itt a nagy felfedezés: az ember célja a kü zdés maga. Ég Ádám felveti a fejét, — Lucifer immár nem csinálhat többé Ikaros-márttrt, bukott titánt belőle, nem ő, Lucifer maga bukik alá mellőle. Az élet diadala ez az örök remény szivárványán át, — Ádám felsóhajt: „A lélek él, e kínos szent örökség, mit az egekből nyert a dőre ember, mely tenni vágyik, mely nem hagy nyugodni.. Ám rajta, éljen az a lélek, tegyen, teremtsen, cselekedjék. De ne tagadva s gyűlölettel: ez a Lucifer világromboló eugalma, hanem alkotva s szeretettel: ez az Istenség bennünk súgó szava. És Ádám megérti az Istenség e súgó szavát, megérti, hogy a Teremtő ezzel a Teremtés részesévé, a Teremtés folytatójává avatja őt. Erit sicut Deus . . . Ádám most már érzi: az elbukás a Sátán diadala lett volna, így Isten az, aki benne győz. S most már mint a Teremtés részese, mint a Teremtés folytatója érzi hivatását Madách megsúgja neki: „Még a mennynek is lehull varázsa, teljesületlen vágyat ha nem hagy...“ E teljesületlen vágy tehát ne a kétségbeesés magva, hanem további szakadatlan törekvésre legyen a sarkantyú. Ez a fő, — s a Költő még hozzáteszi: „Csak addig Isten képe a kebel, míg kétkedik, feljebb tör és csatáz.. S a nagy drámai költemény isteni végszaván át igy látjuk md Ádámot, az emberiséget a Madách-mutatta uj életre utrakelni: az ember űzze ki magából Lucifert, a Diabolus absconditus-t, a „rejtett ördögöt“, legyen egyedüli úrrá benne az a Deus absconditus, az a ,.rejtett Isten", aki, ha mindenütt jelen van, bennünk is jelen kell lennie. Jelen is van, ő az, aki a Teremtés részesévé, folytatójává, a maga munkatársává avat minket, — menjünk vele... és ki tudja! az, ami Fausztnak tán csak azért nem sikerült, mert a pokollal szövetkezett: a bennünk munkáló égi kéz egy napon tán mégis fedlibbenti előttünk as Igno- rabimus-ok, a nagy világrejtelmek fá- tyolát... És Madách, a nagy teremtő lángelme, ki az embert a Teremtés részesének, folytatójának, a Teremtő munkatársának álmodta, a maga példájával igazolta a legfényesebben a homo sapiensnek ezt a teremtésbeli részességét, midőn a benne munkáló isteni kézzel a küzdő és bízva bízó uj ember típusát: Addmot megalkotta. Hatvannegyedik éve, hogy a magyar Ádám megszületett; e hatvannégy év alatt megvívta immár létcsatáját s mintegy apotheo- zisban feljebb emelkedik: halhatatlan testvéreihez, a nagy emberi szimbólumok Olympusára költözik. Kövessük. Hol, merre ez az Olympus! Az Olympus sző az antik mithológiá- kat juttatja eszünkbe. Bég eltűntek ezek már az istenek alkonyában, de ft mitbosz-terem tő hajlam azért, szerencsére, nem halt ki az emberiségből. Ébren van az, él bennünk, mert ösztönként gyökerezik a lelkűnkben; e bajiam ma is működik, tovább teremt, csak újabban a világ haladásával ez a teremtés másként nyilatkozik meg. A modern mithológia híjával van a vallási alapnak; nem a félő és hivő, hanem a kereső, a tudni- akaró, gondolkodó ember alkotása és szimbólumai, ennélfogva nem istenek, hanem emberek, az emberi élet nagy szinjátékának a bősei. Lássuk az újabb gondolat-Olympusnak a lakóit, — ott állanak fenn egymás mellett: Fauszt. Don Juan, Hamlet, Don Quijote, a Bolygó Zsidó, a Bolygó Hollandi, — de ott a Dante Beatrix-a is, ott van Calderoni Cyprian-ja, a Byron Kain-ja, Manfréd-je és a többiek . . . örök típusok, örök hősök, kik minden élőknél elevenebben élnek s mind az embernek az isteni - gy rejtelmekkel folytatott örök harcából születtek világra. Mind a hamleti „lét és nemlét“ problémák közt hánykolódnak, — mert hát való igaz, rabok vagyunk emberi tehetetlenségünk ketrecében! borzasztó a halál, de lám a Bolygó Zsidó példája azt igazolja, hogy uz örökkéélés tán még borzasztóbb lehetne... Fauszt a tudomány által akar kitörni, vagyis istenné lenni; eladja lelkét az ördögnek, mert tőle többet remél, ám elbukik s a róla zengő „misztikus khó- ru8‘‘ utolsó szava: „örök asszonyi vonzza ez embert" Itt jön, itt kapja fel a fonalat Don Juán, ő a szerelem által akar kitörni, vagyis istenné lenni, s persze ő is elbukik, a Kőszobor a pokolba rántja .. . a harmadik a nagy testvér, a dán királyfi: Hamlet az a Fauszt, aki belátta az ész kudarcát s az a Don Juan, aki belátta a szív kudarcát is, ő a kiábrándult modern akaratbetegség, — ő bus, apathikus nagy elkésett, épp ngy, mint Don Quijote a rajongó és kacagtató másik nagy elkésett .... De most csak Fausztra nézzünk, őt tartsuk szemmel; körülte, az ő libbenő fekete mágusköpenyének az árnyékában a zord Kain, a világfájdalmas szép Manfréd s a fanatikus spanyol Cyp- rián sötétlenek — és most ér fel az Olympusra, most lép csoportjukhoz az uj halhatatlan testvér, a Madách magyar Ádámja. Goethe, Calderon és Byron szülöttei üdvözlik a Madách zsenijének a gyermekét 8 mi közhalandók, kik az alanti rögről nézünk fel a szimbólumok Olympusára, mi érezzük, hogy ez a találkozás egyszersmind összeha- sonlintáa. Az, — a jóleső, büszke érzésünk az nekünk, hogy nemcsak mi, hanem az egész kerek föld értékelő köztndata első perctől fogva egyenrangúnak látta és látja Madáchunk Ádámját a világ- irodalom testvéróriásai közt. És hiába akarnának mesterkedni a mester- kedők, ahogy ezt Vojnovich Géza társunk az ő mélyen szántó 8 mélyen látó szép könyvében megállapítja, Az Ember Tragédiája még se hasonlít semmihez se a világirodalomban. Az emberi végzet magyar költeménye teljesen önálló mü, mely a fővetélytárssal, a goethei müvei szemben is megőrzi kimagasló különállását. Goethe Fausztjában az egyéni élet tágul általános emberivé, a Madách Ádámja maga a személyesített emberiség s a Lucifer küldte világtörténeti álom maga az emberiség dramatizált sorsa. Goethe Fausztja az önző, Ádám az önzetlen akarat ..........Goethe egy hoszszu élet sok évtizedén át irta müvét s Fausztjának költői bája tán épp az a csapongó ötletesség, az a misztikus rendszertelenség, mellyel gondolata épületét folyton átépíti, ngyanaz a Mma gZéma csak -Agrdxia- Kér)« aíniianitt védjegy* báj ez, amit a századokon át épült középkori dómok stiluskeverő átépítésében csodálunk. Madáoh alig egy év alatt alkotta meg remekét s az egy beöntés előnyei meg is látszanak müvén: thémája tisztább, logiknsabb s keresztülvitele bizton áll a filozófusi vaskövetkezetesség belső struktúráján uj és istenien uj benne az a hatalmas gondolat, hogy Lucifer a világtörténet jövőbe vetitet múltja s a földvégének képzeleti jövője által az emberi küzdés hiábavalóságát mutatja meg az első embernek, hogy ezáltal öngyilkosságba kergesse őt s igy megsemmisítse az egész emberi nemet... már-már minden sikerül a Gonosznak, midőn az utolsó percben az Éva anyaszava s az Ur igéje megmenti Ádámot s lesújtja Lucifert. Mindenesetre erősebb az eszmegazdag bölcseim! kigondolás, mint a költői kifejezés, de Opitz azért Dante és Goethe közt említi Madáchot és Vischer szerint Madách müve „a szellem hatalmas tette, melyre méltán büszke legyen a magyar irodalom" . . . Hát azok vagyunk és ma e mai nagy nemzeti tragédiánkban százszorosán büszkék vagyunk Az ember tragédiájára. Itt az emlékezés oltára előtt áldjuk a Gondviselést, mely most száz éve az lo23-ik esztendőben nemcsak a lyra fényes üstökösét, Petőfit adta nekünk, hanem a böleselkedő poézis prometheusl öröklángját is meggyujtotta a Madách homlokán. Csodás év, a gondoskodó Gond viselés bőségszaruja, hisz e két legna- gyobbon kivül még húsznál több kisebb- nagyobb nevet hagyott tehetség esik a zsenitermés e kövér korára . . . rejtelmes év, melynek születési gazdagsága tán ngy magyarázható, hogy a természet a francia forradalom s a napóleoni világfelfordulás bárom szörnyű évtizede után a nyugaton első napsugarára ily tömeges tohetség-ontással egyszerre kárpótolta a nemzetet az elmúlt kor meddőségéért. Vagy tán nem a múlt pótlása, hanem inkább a Gondviselés jövőbelátása, a jövő biztosítása volt mindez! Petőfi gyújtó lángjára szüksége Volt az eljövendő 48-as szabadságharo- nak, s Madách Prometheus! tüzére, filozófusi mécsesére szüksége volt a forradalmi mámort követő abszolutizmus reménytelenül sötét nemzeti éjszakájának. És ha vsa determinizmus a Gondviselésnek zseniket formáló céltudatosságában. a mi szenvedő, bus Madáehnnknak is tán azért kellett — uj Jóbként — annyi belső és külső életesapástól Bujtatnia, hogy épp Az ember tragédiáját és annak „küzdő“, de „bízva bízó" végakkordját megírhassa . . . íme, a biblia is ismétlődik: Jób redivivust, a költők Jób-ját látjuk a mi Madáchiinkban és miként a szentirásban, úgy a ml szent nemzeti bánatunkban is: fensőbb célzattal. Madáohnak a gyermekkorától fogva melle ég, egész fizikai élete merő szenvedés, — és lelki életet Csalódik első szerelmében, megsemmisilően csalódik házasságában; csalódik nemzeti életében, sőt egyéves rabsággal, szégyennel, botozással fizet rá e nemzeti csalódására . . . Kell-e több! Kegyetlen volt a sors, de igen is ennyi, épp ennyi kellett, hogy költői alkotására elkészülhessen, hogy szenvedő lelke lantján Az ember tragédiájának a világ szimfóniája megszólalhasson. És megszületett a bizva-bizó emberi küzdés uj éneke ... és amig ember lesz a földön, a Végtelent keresők nagy gondolat-orkeszteréből mindenkor fennen fog kihiangzani a madáchi eszme vezérdallama, A cél el lett érve, — Madách belehalt. Müve akkor, most hatvan éve, bizalom-mécsévé lett nemzetének, — e mécses ma már az egész világot bevilágító Prométheuszt láng. Fényes eszmetüz, mely úgy mint a Petőfi üstökösfénye, mindenekelőtt reánk, a mi nemzeti, magyar kul- turfölényünkre világit rá. Elsőrangú lángelmék, kik a világzsenik közös, benső nyelvét beszélik: ez uj és még söté- tebb nemzeti éjszakában providenoiális nagykövetei ők mindketten a magyar géniusznak, — világosságot s igy igazságot hozók, az ő dicsőségük a mienket, a mi életünket portálja. Nem lehet csonka az a nemzeti lélek, mely Petőfit és Madáchot szülte... s ez a esonkitat- lan, ép és teremtően fensőbbséges magyar lélek nem maradhat csonka ország- testben ... Az alkotó pihen, — a Költő immár ötvenkilenc éve sírban pihen, de mi úgy érezzük, messzetekintő, felettünk virrasztó szeme tágranyilik most, ahogy szellemköréből reánk, közelmúltunk nagy nemzeti romlására idepillant. Vájjon a Végtelent átölelő Madách, ő, a múltak s jövendők nagy poéta-ván dóra, ki oly izzó látomámyban jelenítette meg nekünk a falansztert, látta-e, meg álmodta-e ily tisztán azt a falansz- ter-efőttj szint k. amelyet, yn* nem Irt, de amely forradalmi diktatúra* jelenet a falanszternek a/ logikai előz* ménye és feltétele! Látnia kellett, s ő, a jövendőnek oly érzékeny lelkű jós- seizmograph-ja, tán azt is látta, hogy a knltumemzetek közül ép az ő hazáját fogja ez a falansztert megelőző világ- romlás a legmélyebbre snjtani.. • Látta, de ekkora szörnyűséget nem mert elhinni s tán ezért nem irta meg. Egy bizonyos, döbbentő precizitással, ijesztő tisztán látta azt a most négy-öt éve nálunk dúlt romboló szellemet ás nyilván sokat foglalkozhatott vele, mert magyar Ádámjával szemben mintha csak ezt a gyorsan gyűlölködő és szárazon -doktrinér nemzetközi destrukciót személyesítette volna meg Luciferében. Nézzünk csak jó! a Madách ördögének a ízemébe. Az 6 Luciferé nem a Milton és Klopstock égi daczu, bukott arkangyala, nem Is a Goethe csípősen tréfálkozó, olykor bon garcon, Mepbls- tophelese, — Lucifer nem a byrcnl alvilági gavallér, nem a Lermontot és Vigny nemesedéere képes Szerelmes Démona, de a Victor Hugó rokonszenves, érző Sátánjához se hasonlít... Nem, Lucifer az értelem Sátánja, s nem az égi magasabb értelemé, hanem a szárazon vitázó, cinikusan szofista s hidegen romboló földi értelemé. Lucifer a tipikus modern népgyülési lázitó, kinek főereje a tekintélyromboló tiszteletlenség ... igy beszél az Úrral, igy mindenkivel: igazi bőszavu, kész érvü „inteU lectuel“, ki nem hisz semmiben, magában sémi... (s Itt az ő tragikuma!) s aki raisonneur-őrületében úgy darál, mintha csak Lenint, Trotzkijt vagy Bucharint olvasná az ember. Lucifer nem is asszonnyal, gyönyörrel kísérti Ádámot, ő a tudásvágyat, a nagyravágyóét csiklandozza g szabaditóként lép; fel az „Ur zsarnokságával" szemben, — akárcsak a marxisták a tőkével szemben ... Jól mondja Greguss: „Lucifer a fejlődés minden vívmányát félszeggé bénítva, túlzásba csigáivá rosszra fordítja", — és vájjon szőszerint nem ezt teszik-e a modern világrombolás főmesterei! „Az én világom a torzalaki“ mondja Madách Luciferé és vájjon nem torzalak-e e modem világ- rombolók minden alkotása: államuktól a kubista művészetükig! Borzadva érezzük, a tagadás örök szellemének most korunkban voltaképp a Madách Luciferé lett úrrá e földön, bú® az ő torzvilá- gukban nincs többé se Isten, se haza, se család, nincs se szülői, se gyermeki szeretet, nincs se nemzeti múlt, se nemzeti jövő... A torz a felfordultság és Lucifer mondja: „alul vagy felül, nálunk az mindegy"... s kacag hozzá vérvörös gyűlölettel: „Ml jó az értelemnek kacagni ott, hol szivek megrepednek...“ Igen, jövőbe érző Madáchunk megérezte ezt a világromboló szellemet s határozottan ebből formálta Luciferét. Mint Ádámja, élő Luciferé is, földi poklával, Kain-íajzatával rettentően élő és uralkodó, — egy percre szint“ azt hihetnék, máris megdöntötte Isten országát e földön... De nem, a Költőnek, a Végzettel társalkodó Madáchnak kell, hogy igaza legyen s nála végre is lesujtátik a tagadás világromboló szelleme. Lucifer, ki magában sem hisz, maga mondja: .......a® végzetem, hogy harcaimban b ukjam szüntelen, de uj erővel felkeljek megint!" Fenyegető szó, ám elnémul az Ur erősebb szava mellett: „Működjél tovább... Mit rontani vágyói, szép és nemesnek uj csirája lesz...“ Adja Isten! Addig is Az Ember Tragédiája legyen magunkbaszállásnnk tükre nagy tragédiánkban. Madáchtól tanuljunk s ne feledjük, Lucifer világ- romboló erejének legfőbb titka épp az, hogy a bitet, a bizalmat és önbizalmat rabolja el áldozataitól; nekünk pedig, hogy feltámadhassunk, mindenekfelett hitre, bizalomra és önbizalomra vau szükségünk. Adómként ily fegyverzetben nézzünk a szemébe a ránk agyar- kodó Lucifernek s küzdjünk bízva bízván, hogy győzhessünk. Mert győznünk keli, mint ahogy Ádám győz Istennel a Madách költeményében. Ebben a szent hitben nyitom meg a Petőfi Társaság Madácb-nagy gyűlését ........................................................
