Petőfi gyüjtemény - A sorozat / 1-es doboz
~A nemzetgyűlés 379. ülése 1925. évi február hó 19-én, csütörtökön. meg, hagy a hazaszeretet annyira benne van a szabadságharcban elesettek hamvaiban, hogy még- a széthullott csontok is meg- fognak mozdulni, ha még egyszer lesz: Előre! Tóth Kálmánnak ez a gyönyörű költői látománya, most bekövetkezett a reformkor nagy szülötteinél, a reformkor nagy szereplőinél. Ennek a kornak, amely a modern Magyarországot megteremtette, lelki óriásai valóban feltámadnak centen- uárius ünnepeiken. Feltámad Petőfi és Madách, feltámad Jókai, feltámad Vörösmarty, feltámad Széchenyi, hogy, miután egyszer már megépítettek egy modern Magyarországot, most újra tdeálljanak sorainkba a megpróbáltatások nehéz esztendeiben, a magyar bibliának e hét sovány esztendejében, hogy emeljék a mi bizalmunkat, jövőnk iránt és tanúságot tegyenek a világ népei előtt a magyar Igazság mellett. (Tetszés.) Itt állnak ezek a nagyok a mi soraink között és küzdenek egy boldogabb, egy nagyobb Magyarország felépítésén. Mi az ő emléküket csak azzal ünnepeljük igazán, ha minden erőnket megfeszítjük, hogy ne legyünk méltatlanok őhozzájuk. Ezzel a fogadalommal ünnepeljük az ő centennáriumát. (Élénk éljenzés és taps.) Elnök: Pékár Gyula képviselő ur kivan szólni. Pékár Gyula: T. Nemzetgyűlés! Ünnepi perc. — A nemzet választott politikai egyeteme, úgy érzem, pártkülönbség nélkül ünnepelne vagy ünnepelhetne ma, ha az ellenzék is jelen volna. itt. nem kétlem azonban, hogy az ellenzék is egy most velünk, midőn hódolva áldozunk egy nagy költői lángelme emlékének. És van-e szebb, dicsőbb annál, midőn egy nemzet Így közakarattal leborul, hogy felemelkedjék, s az eszmények magaslatán magábaszálljon! Vagyis, fohászkodva merüljön el a mi nagy nemzeti mesemondónk, arany fantáziájú Jókaink, boldogító és gyógyító, derűs optimizmusába, hogy abból mint csodakutból megifjodva üj hittel, uj reménnyel, üj tetterővel keljen ki e mohácsi idők nagy harcának további vívására. Midőn egy nemzet igy nagyjai szellemét idézi, voltakép a maga nemzeti géniuszát evo- kálja. Hisz a nagy lángelmék igazában csak a nemzeti géniusz napjának szótáradé sugarai. Ma teljes fénnyel töltsön el minket ama Jókai- sugár káprázata, mely tán a legszebben, a legszínesebben álmö'dtatta meg velünk a magyar; múltat és jövendőt. Ünnepi perc. Kekem a cen- tennárium e pillanatában egy réges-régi, 600 év előtti történeti epizód jut az eszembe, melynek szintén költő, a halhatatlan Petrarca a hőse. A guelfek és gibeliuek véres harca dúlt akkor Itália lombard-síkján. S a krónika egy csatát említ, melynek rohama egy országútim összpontosult. Az ellenfelek ép vadul gyilkolták egymást, midőn a csata egyszerre váratlanul megállt: az ütköző hadsorok hátrálva engedték szabadon az országutat, s tisztelegve eresztették le kardjukat. Mi történt? A költő! A költő! E szó hangzott barát és ellenség sorain át. Smind lihegve, áhítattal néztek az országút távlatába, melynek sorából a Petrarca ösmert magányosan vándorló alakja bontakozott ki. Kezében könyv és vándorbot. Jött álmaiba merülten a hadakozók felé, kik, hogy utat engedjenek neki, érette abbahagyták a csatát. Jött, elhaladt a tisztelgő ellenfelek közt, aztán az országút porából visszanézett rájuk. És — mondja a krónika — ők, az ellenfelek, a költő pillantásának hatása alatt nem folytatták tovább a csatát: kezet adtak egymásnak. T. Nemzetgyűlés! Én úgy érzem, most e percben a mi nagy Jókaink is igy halad át a termen. Elhalad parlamenti harcaink csatát szüntető két frontja közt, s mi leeresztett fegyverrel tisztelgünk neki. ö álmaiba merülten halad tovább a dicsőség utján, s a halhatatlanság arany ködéből ő is visszanéz reánk az ő nagy kék isteni gyermekszemével. Vajha turáni dacunk ellenére mi is ügy szót tudnánk fog-adui neki, mint ahogy Petrarcának szót fogadtak azok a guelfek és gibelinek. íme, t. Nemzetgyűlés, e kis krónikás epizód révén a két testvér: politika és költészet az egyszer ismét szembekerülnek egymással. Hát furcsa testvérek. Versengők és veszekedők. De főként itt nálunk, Magyarországon. Nálunk a költészet édeskeveset köszönhet a politikának, de a politika annál többet köszönhet a költészetnek, Nálunk a büszkébb, előkelőbb, hatalmasabb testvérrel, a politikával szemben, a költészet bizony mindig szerény Hamupipőke maradt. Pedig valljuk be, a büszke, hatalmas testvéi a turáni átok gyászos koraiban gyakran elernyedt, el is aludt. A Hamupipőke soha! Az a Hamupipőke, vagyis a magyar költészet sohase szunnyadt el a századok nehéz küzdelmei folyamán. Mindig híven virrasztott s a döntő percekben mindig ő rázta fel tettre a politikát. Hogy zeng a századokon át a Zrínyi, Bessenyei, Kisfaludy, Berzsenyi ébresztő szava: „Ébredj, ébredj, Árpád fia!“ Nálunk nem a politika szült költői aranykorokat,fordítva: nálunk a költői aranykorok készítették elő a politika, az ország sorsdöntő eseményeit. Most száz éve, 1825-ben Vörösmarty fújja meg a nemzeti újjászületés, a reformkor trombitáját. S ugyanakkor az a Hamupipőke, a poézis ma gyár, múzsája 20 poétazsenit és tehetséget csókol homlokon a bölcsőjében, hogy az eljövendő nagy 48-as renaissance számára a költészet is sereggel állhasson ki. És főként, hogy a. nagy szabadságnap reggelére az újjászülető nemzet ifjúsága Petőfiben és Jókaiban testet vehessen. Magyar Castor, magyar Pollux. Kétegy iker lángelme ők keften: Nem lehet az egyikről a másik nélkül szólni. Ök ketten a magyar nemzeti örökifjuság örökké éltető, örökké világitó ikercsillaga. T. Nemzetgyűlés! Azt mondják, az a lángelme sine qua nonja, hogy pontosan érkezzék, percre szóló pontossággal szülessen bele a korába ; nos a nagy elhivatottság ily pontosságával érkeznek ők ketten. Jönnek: az egyik a heves, lobogóvérü Kiskunságból, a másik a csevegő, mesemondó Dunántúlról. Mindketten a földhöz, az öröktartalékhoz, a néphez nyúlnak le. Telve a tarsolyuk a népies nyelv vadvirágaival, melyeket ők majd a megteremtendő uj irodalmi nyelvvé nemesítenek. Jönnek, mert a nagy magyar renaissence-nak szüksége van í’ájuk. Petőfire 1849 előtt van szükség, Jókaira majd 1849 után lesz szükség. ■ Petőfi a harcok csalogányainak, a trombitáknak szava mellett vérrózsákat tép le férfikebeléről, Jókai pedig majd a szivéből nőtt ezeregyéjszakái mesefának virágait fogja ontani nemzetére, hogy e mesevirágokkal elborítsa a sebeket, vérnyomokat, s illatukkal ne csak ringasson, feledtessen, hanem ápoljon, gyógyítson, reméltessen. Petőfi a szilaj fórradalmiság, .Tókai a mélázó ábrándosság; Petőfi egy sebzetlen ép nemzetien élén rohan a nagyszerű halálba. Jókai a végzetes roham után mesemondókézzel emeli fel a sebzett beteg nemzetet és yezeti vissza az életbe. Egyek ők ketten, csak ép az örökegy ifjúság jellegzetes két Janus-arcát tüntetik fel. Egyszer már eljöttek, mert szükség volt rájuk, most centennáriumük dicsőségében ismét itt vannak ők ketten, mert az ismét nagyboté" / j
