Petőfi gyüjtemény - A sorozat / 1-es doboz
1924. február 1.7, Msárnap. pfstí hírlap Li&avadászat. Tessék csak elolvasni ezt a verset, mely mostanában jelent meg egyik fővárosi újságban: VadIWúlk felé, téli éfsza&a. Ki üldöz mindéiig vajon Te vadlibák, te vadlibák Á hályogos sötéten át Te bús, te barna vadlibák. Hol vár kvártély, jó lámpáfény Te vadlibák, te vadlibák Te kicsapott, csapat diák Te bús. te barna vadlibák. A jég, a szél Krisztusit lan Te vadlibák, te vadlibák. Mit tettetek tik nagy hibát Te bús. te barna vadlibák. I Kik hangoltak szátokba jajt «. Te vadlibák, te vadlibák V A hold is búvik hogyha lát \ Te bús. te barna vadlibák. ■ Főikéi a nap. s jön a. vadász: Te vadlibák; te vadlibák Meg nem sajnál a vad világ Te bús. te barna vadlibák. A szerző aláírta a nevét is, én azonban, hogy őszinte legyek, restelem ideirni, mivel egy egyébként tehetséges és nekem rokonszenves ember neve. A vers esztétikai értékelése nem az én mesterségem; a szárnyra merészkedő baromfi iedurrantása a magyar műbirálat dolga lenne, ha az maga nem szenvedne végelgyengülésben. Engem csak a költői nyelv kérdése érdeke] és az, a vadlibák szerzőjével szólva, egyszerűen Krisztusiakul. Erre vonatkozóan leszögezek néhány utszéli igazságot. . I. A vadlibák költője téved, ha azt hiszi, hogy a magyar nyelv az ő magántulajdona, amellyel azt tehet, amit akar. Nem, kérem, a nyelv a magyar nemzet^ tulajdona, tegyük mindjárt hozzá: legértékesebb, sőt ma talán egyetlen értékes vagyona. Senkinek nem telnék benne Öröme, de nem is lenne ellene kifogása senkinek, ha a vadlibák költője magánföljegy- zéseiben és levelezésében megnyomorítja a nyelvet; midőn azonban mint magyar költő a nyilvánosság elé lép, akkor felelősséggel tartozik az egész művelt magyarságnak. A művelt magyarság pedig kissé érzékeny a nyelv dolgában, mert nem felejtette még el, hogy elei valamikor nagy harcokat vívtak a nyelv jogaiért és hogy ez a nyelv Pázmány Péter és Kazinczy óta a legkiuönb magyar emberek keze nyomát viseli magán. II. Igenis tudjuk: minden nemzet irodalmában voltak már költők, akik szokatlan és 3 merész formákba kéuyszeritették a nyelvet, ogy uj hatásokat csiholjanak ki belőle. A legújabb magyar irodalomban is volt ilyen: Ady Endre. Ady persze akkor sem vétett a nyelv logikája ellen, midőn kalandos utakra indult vele, mert őt csalhatatlan, tősgyökeres magyar nyelvérzéke kalauzolta. A legújabb nyelvújítók azonban olyan furcsa cirádákkal ragasztják teli a nyelvünket, amelyek teljesen idegenek és merőben összeférhetetlenek a magyar nyelv természetével. Pálmaleveleket kötöznek az akácfára. Egy angol meghatározás azt mondja: „Szemét minden anyag, amely nincs a maga helyén.“' Az imádott nő hajfürtje, ha belejut a spenótba, szemétté lesz. És a mi a francia, a német vagy a zsidó nyelvben elragadó szépség, az szemét, ha beléjut a magyar nyelvbe. III. A vadlibák költője alkalmasint nem is sejti, hogy a kődobgs, amellyel felröpitetto a bus, barna vadlibákatj miféle ablakot tört be. Majd én megmondom! A közönségnek az a része, amely még ma is Petőfi Sándort és Arany Jánost tartja a legszebben beszélő magyaroknak, napról-napra azt hallja — hiszen hol a fülébe súgják, hol meg beletrombitálják, — bogy van egy irány, amely azon fáradozik, hogy folhigitsa, kigunvolja, meghamisítsa és lejárassa a magyar nyelvet. Sokan ezt el is hiszik és ezen nem szabad túlságosan csodálkoznunk, mert ma olyan időket élünk, hogy innen is, túl is minden rosszat elhisznek egymásról az emberek. Vagyunk, akik nem hisszük eh De mit tegyünk most már? Megmagyarázzuk a háborgóknak, hogy nem szabad báborogniok, mert azok, akik betörik az ablakaikat, jóhisze- müekl Tessék ezen elmélkedni. Én most mindenesetre abba hagyom a vadászatot és nem bánom, ha azt mondják is rólam, hogy ágyúval lőttem vadlibákja. Tisztelő hive Hetes. ipáink élete. — A régi {ügyetlenség! párt „öregjei.“ — Különös dolog, hogy a koronázástól kezdve egész a nyolcvanas évek közepéig az országgyűlési függetlenségi pártnak alig volt fiatalabb korú tagja; csaknem valamennyien öreg emberek voltak. De micsoda pompás öregek! Amint ott-ültók a' régi képviselőház szélsőbal padjain, hófehér szakállaikkal, tisztes alakjaikkal csak ritkán hagyva el ajkukat egy-egy szelídéül) közbeszólás, az embei Róma patríciusaira gondolt, akik kivonultak a Fórumra, hogy tanúi legyenek a gallok bevernilásának. László Imre, a sok megpróbáltatásokon keresztül ment patriarchális alak, Szilágymegye magyarságának volt a képviselője. A csillogó szemű, ártatlan tréfát kedvelő Lökő Gézát a tornamegyei barkók és matyókok választották be a parlamentbe. Sárospatak képviselője, a jóságos lelkű Hegedűs László, a szelídségnek volt szószólója, aki kész volt és képes is minden esetleges félreértést kiegyenlíteni. Németh Albert nagy műveltségű, klasszikusan képzett férfiú volt közöttük, de szerette adni Mokány Bercit. Nagyon művelt emberek voltak lielfy Ignác és Simonyi Krad is, de mindketten äima modorral. Amaz Olaszországban volt az emigiAció alatt újságíró, a Kossuth Lajosnak volt bizalmasa, Simányi pedig legalaposabban ismerte az egész országban az angol parlamenti életet. Nagy-műveltségű ember volt a párt elnöke, Mo- csáry Lajos is. Talán ő volt közöttük az egyetlen, aki a szabadságharcban nem veit részt; hosszas betegség tartotta vissza, de aztán bőségesen kivette részét a Bach-világnak küzdelmeiből. Többek ivözölt egy rőpiratban támadta meg a kormány intézkedéseit, még pedig oly bátor hangok, hogy nevét egyszerre országossá tette a liir. Siskovich Tamás és sógora, gróf Somssích Imre se vittek'a múltban nagy szerepet, do ismert alakjai voltak a politikai életnek régen. Ez utóbbi nyájas ur arról volt nevezetes, hogy nem birla állóul a lovat a szaga miatt, s ökröket szokott volt fogatni a hintája elé. Neki és Siskovichaak közös sógoruk volt a legha j 1 iíh atatlanabb jellemek egyike, Fornszek Sándor. Honvédhuszá rezredes volt, 1848-ba,i. börtönre ítélték * dacos büszkeséggel viselte Kufsteinban a láncokat. Megparancsolták, hogy beret- válíassa le szép KossutliszakállAt: ellenszegült. Lekötötték a székre, s úgy fogott munkájához & borbély. Beleverte arcát a beretvába, csupa sebből vérzett a képe, s Így akadályozta meg a műtétet. Ezért megszigorították a fogságát, s kenyérre és vízre fogták. Kitől fogva nem fogadott el kenyéren kívül más eledelt. Azt mondotta porkolábjának, hogy ha-neki csak a császár kegyéből jár más eledel, és az neki nem természetszerű joga,.melyet elvenni tőle nem lehet: akkor nem fogadja el ezt a kedvezést. Mikor letelt a büntetése, visszavonult gazdálkodni, terjedelmes birtokára, s kizárólag volt honvédeket fogadott cselédekül. De ezekkel közös asztalnál evett, mert úgy találta, hogy ha jók voltak bajtársak gyanánt a csatákban, meg kell becsülni őket a békében is. óh! hová törpül el e magasztos alak mellett még Wellington is, aki éhezni hagyja a kapuja előtt őrt- álló ír katonát, mialatt 5 dús lakomát rendez barátainak! És hol vagytok ti mostani magyar képviselők, a ti nyomorúságos kijárásaitokkal, vicinális panamáitokkal börzegseftjeitekkel és koncleső megalázkodás- tokkal? . . Ehhez a régi tisztes párthoz azonban nem tartozott a máskülönben nagyon tekintélyes Irányi Dániel. Ö a mérsékeltebb felfogást képviselte. Negyvennyolcas alapon állott, vagyis kizárólag törvényes alapon, alkotmányos utón akarta visszaszerezni a nemzet alkotmányát. Az öregek függetlenségieknek vallották magokat — minden áron. Itt feküdt a súly. Készek voltak a forradalomra is, el voltak határozva külhá- boru esetén bárkivel szövetkezni a gyűlölt Ausztria ellen, aki biztosítja a nemzet függetlenségét. Meggyőződésüket nem titkolták, s külsőleg is kifejezést adtak neki. A legintranzigensebbek egyike volt közöttük Káüay Ödön, (mostani pénzügyminiszterünk nagy- atyja) de ő már valamivel fiatalabb volt a többieknél. Ö vörös zászló alatt vitte nyíltan a választási urnához szegedi szavazóit, amely zászló akkor nem a szocialisták, de a forradalmárok jelvénye volt. . Ezek a- tisztes jó öregek végig szenvedték a függetlenségi küzdelmeket. Ez maga megmagyarázza állásfoglalásukat. De maguktartását is. Mert elvi álláspontjuk leszögelésére szorítkoztak politikai küzdelmekben. Nem szerették a részletekbe beható vitákat, Nekik az volt a- nézőtök,-hogy miután a kormány elfogadta a közjogi kiegyezést, és annak alapján áll, azért rossz és kárhozatos annak minden intézkedése. Mert üdv csak -a függetlenségből származhatik. Támadni kell tehát a kormányt minden erővel kérlelhetetlenül, de a további indokoló« felesleges. S nem tartották az ellenzék feladatának, hogy módosítson A forgács. Irta: Kosáryné Réx Lola. Az apja kint ült a ház előtt, tubákszűiü felöltőjében és a két kezét a térdein tartva rokoni perpatvarokon tűnődött és a nagyanyja örökségéről álmodott, amit, állítólag, elütöttek a kezéről. Az anyja a konyhában motoszkált s nagymosásra készülődött. — Milyen kicsik az emberek, — gondolta Boldizsár és elbiggyesztette a száját. — Milyen kicsik! A fejét csóválta. —- Minden kicsi a világon. Minden semmiség. Kereszbevetett lábát egyre lógázta s a cipője fülét, amiről most vette észre, hogy lóg, megvető mozdulattal gyömöszölte vissza a helyére nagy vörös kezével. Aztán újra a könyv fölé hajolt, de hamar eltolta magától. Utálta már. Minek is tanuljon? Fizika. Mi az a fizika ? Néhány ellesett kis tör- vén-yrészlete a természetnek, ha ugyan jól van ellesve és amit szabálynak állítanak, nem kivétel véletlenül. Nem is bizonyos, hogy mind igaz az, amit a fejükbe tömnek. A matematika? Betüiáték. Boldogabb iett-e tőle az emberiség? Van-e igaz értéke a tudománynak? Amint a tanárok hirdetik. A tanárok! Kovacsik egyre harákol és nem tud rendesen föiirni egy egyenletet, Schober csak azon töri a* fejét, hogyan adja férjhez a leányait és ledarálja az Ovidiust, mert ö is unja már. Takács? A nyakkendői szépek, de rajzolni nem tud. Spitznek különórát kell fizetni és jól van minden. Várhegyi rosszabb verseket ir, mint a fiuk és még ö mer kritizálni. Emberek ezek? Olyan emberek, akiket ö tiszteljen? Legyintett a kezével, aztán a körmét kezdte rúgni és tovább gondolkozott. A polgármester csak a kezeit dörzsöli, de semmit nem csinál. A város olyan, mint ötven évvel ezelőtt. A nyomorúság meg egyre nagyobb. Nincs ember sehol, aki kiálljon a gátra és tegyen végre vala- jaii? fia, ami kúwibaa a város hibája, az az egész országé, az egész emberiségé... Vagy tétlenség, vagy gonosz zsarnokoskodás, igazságtalanság, nyomorúság, kicsinyes ostobaság. Ökölbe szorultak a kezei Boldizsárnak. Fölugrott ós hátralökte a széket. — Hát majd én. Majd én megmutatom. Az ablakhoz ment, összefonta a karjait és kinő. zeit. Agyagos, örökké sáros utcát látott és békésen ballagó tehéncsordát. A rongyos gubába burkolt pásztorgyerek, amint szorosan a falhoz húzódva elment az alacsony ház előtt, az arcába vigyorgott. De Boldizsár összevont szemöldökei alól úgy rávillantotta a szemét, hogy lesunyt fejjel sompolygott el azonnal onnan. — íme, egy ember állat lelkét már lenyűgöztem, — gondolta Boldizsár, leeresztve a két karját. — Oh, ha szétüthetnék köztük! Egyszerre fölrezzent. Az anyja hívta. Azt hitte, az uzsonna miatt. De nem azért. — Vágj forgácsot, éde3 fiam. Boldizsár békétlenkedve gondolta magában: — Én forgácsot vágjak? Én, aki hetedik gimnáziumba járok és jövőre érettségizem, azután pedig nagy államférfi és miniszter lesz belőlem és boldogabbá fogom tenni az emberiséget? De ránézett oldalt az anyjára, aki kicsi volt és sovány és hegyes, fekete kontyooskáján átszurva egy kötőtűt hordott, mert minden szabad percében rögtön elővette a kézimunkát, — az anyjára, aki most a cikória-kávét szürögette számára a tűzhelynél s aki valaha a világra hozta, ölében hordozta és a tejével etette őt ós elszégyelto magát. Nem az az első dolga-e, hogy ezt az asszonyt tegye boldoggá? Előkereste a kis baltát és hallgatott. Anyja minden egyéb kincsével együtt lágy szivét is odaadta neki és azt hitte, hogy jót tett vele Boldizsárnak. Most, hogy a fiú a kis baltával a megvasalt küszöb felé indult, mosolyogva és ragyogó szemmel nézett föl reá és megsimogatta a karját apró sovány kezeivel. — Szerecsendióm! — mondta neki. — Szerecsen- kém! Hiszen maholnap már a bajuszod is megnő! Boldizsár nagyon haragudott, ha így hívta az anyja barna arcbőre, fekete haja és széles, piros ajkai miatt. De gyerekkorában, örült ennek a névnek és az anyja úgy megszokta, hogy nem tudott letenni róla. — Szerecsenkém! A kávédat idd meg előbb. Boldizsár durcás arccal morgott valamit és megrázta a fejét, amint a tuskókat szedte össze, amiket föl kellett hasogatnia. Az anyja a tűz elé ült le a kötésével. Az apja is bejött most már és elhelyezkedett a kemeneesurokban. Házisapkája előrekonyulí a fején és nagyot ásított. — Ha a rokonokkal rendbejön a dolog és megkapjuk a pénzt meg a házai:, szarvasbörcipőt veszek neked, feleség, hogy ne t’ájijon a lábad. Ez lesz az első. Az asszony türelmesen és boldogan mosolygott. Jól esett neki az ilyen beszéd, olyan jól, mintha az ura csakugyan vett volna neki egy pár puha szarvas, börcipöt, valahányszor Ígérte. — Jó lesz, szivem. Köszönöm. — Azután, — folytatta a férfi, — a fiút elküldjük külföldre, Angolországba, Franciaországba, hogy egy kis világot lásson. Az asszony fölsóhajtott és remegő hangon szólt: — Igen, igen, ez legyen a legelső, szivem. Hogy a gyerek világot lásson és okos, ló ember legyen belőle, mert kel] már, hogy jöjjön valaki, aki más útra terelje az embereket, szétüssön a gonoszok között és boldoggá tegye a jókat. A hangja úgy csengett, olyan halkan és olyan különös erővel ós sóvárgással mégis, hogy még akkor is hallani lehetett, mikor rég csönd volt már. Csönd volt, de mégis, mintha valamennyien beszéltek volna. Az öreg ember elöremeresztette minden ujját és hátravetette a sapka bojtját a fején, az asszony kötőtűi zizegtek ás villogtak és beszéltek — meséltMt. Boldizsárnak úgy vert a szive, hogy agvre
