Pest Megyi Hírlap, 1995. február (39. évfolyam, 27-30. szám)
1995-02-04 / 30. szám
PEST MEGYEI HÍRLAP SZUKEBB HAZANK 1995. FEBRUÁR 4., SZOMBAT Ember az embertelenségben Hallgatni kellett a Doni katasztrófáról Cegléden a közelmúltban emlékeztek a doni katasztrófára, a 2. magyar hadsereg áldoza- 1 taira. (Erről lapunk hasábjain beszámoltunk.) Az egyik túlélőt, Zakar Józsefet felkerestük otthonában, hogy megossza velünk az ötvenkét évvel ezelőtti élményeit. Zakar József 1943. január 12-én, a 23-as losonczi gyalogezred parancsnokságán volt bunkersebész. Veszelyj Kut-ban délelőtt tíz óra tájban ágyűdörgés, aknák robbanása rázta meg a vidéket. Az ezredes — a száz méterrel arrébb lévő parancsnokságon —- kiadta a parancsot az orvosnak: készítse össze a sebészeti műszereket; csomagoljon. Ugyanis a település irányába elindult két T—34-es tank, erős támadás várható. Tizenkét óráig még nem érkezett meg az ígért szán. A tiszti legény átment a parancsnokságra, amely lángokban állt. Egy tüzérőrmester elmondta, már nincs ott senki. Fél háromkor a legény jelezte, hogy orosz katonák közelegnek. Menekülni kellett. Éjjel fél tizenkettőkor értek Kocetovkába. Mínusz negyvenegy Celsius-fokos hidegben beszállásoltak egy magyar lisztraktárba. Az orvos nem pihenhetett. Rengeteg fagyott testrészű katonát látott el hajnalig. S reggel kilenc körül már Staronikolsz- kojban Zakar József jelentkezett Fekete Gyula orvos századosnál, a 9. hadosztály egészségügyi oszlopának parancsnokánál. A 9. hadosztály Oszványi Kornél ezredes vezetésével — aki vitéz katona volt, kétszer is megsebesült — tartotta a Don mentén a vonalat, január 28-ig. Amikor elkezdődött a visszavonulás. Egy Hohol nevű községben, a hadikórházként használt épületben sok sebesültet találtak. Az orvosnak azt a hálátlan feladatot adták, hogy a szerencsétlen bajtársakat állítsa gyalogmenetbe. Százan elindultak. Néhány kilométer után végre vagonokba szánhattak, amelyek mellé egy német lőszerszállító szerelvény állt be. Az utóbbit az oroszok lebombázták, a magyar sebesültek mind odavesztek. Öt-hat kilométer hosszú magyar katonasor haladt Ohmba. Az emberek három napja éheztek. Amint meglátták a közeledő két orosz repülőgépet, mindenki hasra vágta magát. Zakar doktor mellett Kovács tábori lelkész volt. Beszéltek. A gépek háromszor húztak el fölöttük. A lövedékek jégesőszerűen fúródtak a hóba. A doktor ösztönösen a feje fölé kulcsolta két kezét. Előtte pár méterrel szűnt meg a géppuskatüzelés. Alig fogta fel, hogy él, odaszólt a lelkésznek: na, ezt megúsztak. Ám ő nem válaszolt — a golyózápor szinte kettévágta. Február elsején aztán gróf Stomm Marcel kiadta hírhedt parancsát. E szerint feloszlatta a hadtestet. Szélnek eresztette bekerített és kétségbeesett katonáit: ki-ki meneküljön, amerre lát. Jómaga a hadifogságot választotta. Mintegy hat-nyolcezer bajtárs ott állt árván, élelem, ruházat, lőszer nélkül. A szétzilált, magára hagyott magyar hadsereg — amellyel a németek nem törődtek már, mondván: nem létezik a hadtest — visszavonult. Azt lesve, hogy a német sereg merre megy. A sokat szenvedett magyar csapat utánuk menetelt. .. Fagyott emberek ültek az út szélén. Nekik már elfogyott az erejük. Talán el sem jutott... a tudatukig a figyelmeztetés: ne ülj le, mert végleg itt maradsz! Kimerültén elszenderültek: a halálba. S ebben az embertelenségben — a visszavonulás közben éhségtől, hidegtől kínozva, a németek hátába szánt partizántámadásokat felfogva — bizony az ember nemegyszer kivetkőzött önmagából. Nemhogy a bajtársával, de olykor már szinte magával sem törődött. Zakar József 1943. február 6-án egy lőtt aknától megsebesült a combján és a hátán. A fájdalomtól a hóban fetrengett. Belül nagyon is tudta, hogy nem lehet sok hátra. Se kötszer, se műszer. .. és nincsen, aki segítene. Hamarosan megfagy. Cegléden élő szeretteire gondolt. Amikor be kellett vonulINTERJÚ Felvirrad még a Pest Megyei Hírlap napja Tőkés László is veszélyben (Folytatás az 1. oldalról) Megtévedt emberek, akik a szerepüket szinte ,jó lelkiismerettel” tudják vállalni. Tudomásul kell venni, hogy Romániában és más utódállamokban létrejött egy köztes réteg, amely nem nyelvében olvadt be, hanem politikai asz- szimiláción esett át. — Felfogta-e a budapesti kormány a romániai magyarság ellen indított román nacionalista támadások komolyságát? — A múlt héten Budapesten nem pusztán udvariasságból mondtam köszönetét a magyar kormánynak, amiért az itteni magyarság elleni példátlan propagandahadjárat miatt komoly, gesztusértékű lépést tett azzal, hogy Horn Gyula legutóbb nem volt hajlandó fogadni a román kormányfőtitkárt. Ha a helyzetet nem is, de azt felfogta a magyar kormány, hogy a romániai magyarság érdekében mit is kell tennie. — De van ennek gyakorlati értéke? — Ez egyedi gesztusnak nagyon szép, de ha következetes folytatása nem lesz, akkor még az önmagában való értékét is elveszti. — Keserű szájízzel szólt a magyarországi sajtóról is. — Igen, mert úgy kezelnek bennünket, mint egy idegen népet. Pontosabban: az elidegenített országrészen élő magyarokat kívülállókként kezelik. Pedig rólunk csakis az egységes nemzetfelfogás keretében szólhat a magyar sajtó. — E téren egyöntetűnek látja az egész hazai sajtót? — Egyáltalán nem. Meg kell dicsérnem itt a Chrudi- nák Alajos irányította egykori Panorámát, vagy a Vödrös Attila főszerkesztette Pest Megyei Hírlapot. Ezzel együtt a múlt heti budapesti sajtótájékoztatón mégsem láttam célszerűnek szembeállítani a Bánó András-féle Objektívet, mondjuk a Chrudinák-féle egykori Panorámával. Hallom, hogy a Pest Megyei Hírlap megszűnik, legalábbis átmenetileg. Ez is azt bizonyítja, hogy Magyarországon egyre gyengülőben van az a sajtóháttér, amelyre az utódállamokban élő magyarság eddig számíthatott. — Valóban veszélyben vannak-e a magyar politikai személyiségek Romániában? — Az élenjáró magyar képviselők egy rétege igen könnyen a Sütő András sorsára juthatnak, akinek mint köztudott kiverték a szemét. Romániában már halállistákat is összeállítottak. — A püspök úr is rajta van egy ilyen halállistán? — Igen. Egy öttagú listán én is rajta vagyok Bárki Eva-Maria bécsi ügyvédnő társaságában. A további három jelölt magyarországi, akik viszont nem kívánják nyilvánosságra hozni a nevüket. A romániai politikai és társadalmi körülmények ismeretében nem nehéz megérteni, hogy a hozzám hasonlóan gondolkodó politikusok itt valóban életveszélyben vannak. — Van önnek testőrsége? — Még „a régi szép időkben”, azaz 1990-ben egy ideig volt testőrségem. Erre most már nincs pénz, tehát a családommal együtt teljesen ki vagyok szolgáltatva. — Mit üzen a ma megszűnő Pest Megyei Hírlap olvasóinak, a szerkesztőség elbocsátott dolgozóinak? — Néhány évtizeddel ezelőtt az erdélyi magyarságot is elkezdték módszeresen kiszorítani a román társadalom perifériájára, a megsemmisítésünket óhajtották elérni. S íme, a több évtizedes meghátrálás után egy erdélyi szólással élve „újból létrejöttünk”. A Pest Megyei Hírlap és mindazok, akik manapság Magyarországon politikai okok miatt háttérbe szorulnak, bizton remélhetik, hogy egyszer ismét felvirrad a napjuk. Ezt az átmeneti időszakot viszont át kell vészelni. Üdvözlök mindenkit, a szerkesztőség dolgozóit, a kedves olvasókat, és kiváltképpen Vödrös Attila főszerkesztő urat, s egyben remélem, hogy a Pest Megyei Hírlap újraindításának az ünnepén én is jelen lehetek. Hering József nia, felesége áldott állapotban volt, kétéves kisfia para- lízises lett. S a megpróbáltatásokat ezzel a lelki teherrel kellett orvoshoz és emberhez méltóan végigküzde- nie... Érezte, néhány perc múlva elcsitulnak a kínok, s a földi lét bevégeztetik. Ám az isteni gondviselés ezt megakadályozta. Egy 6-ik hadosztálybeli egészség- ügyi zászlós, Dani Jenő ott haladt el a szánjával, észrevette az ismerős orvost és felvette. A németek február 9-én, a harmadik napon áttörtek az ostromgyűrűn. A magyarok mindig vonultak utánuk. S innentől kezdve már alig hallatszott ágyúzás, géppuskatűz. Háromnapi szánkós menet után az alakulat elérkezett Obojánba, ahol a legénységi szakács az ott kapott lisztet megfőzte vízzel, só nélkül. A kiéhezett bajtársaknak ez az étek igazán nagyszerű ízű volt. Aztán február 18-án Sujaban véget ért a kálvária, a szenvedés. Egyébként a sebesült orvos sebét ekkor látták el. Zakar József február 22-én, a születésnapján érkezett meg bajtársaival együtt a magyar hatánra. Csapról értesítette szeretteit, majd Debrecenbe vitték, az ekegyárban fertőtlenítették, tetvetlenítették. Aztán jött a felesége és az édesanyja. Nem ismerték meg az orvost — hiszen csupán negyvenhét kiló volt —, amikor hordágyon eléjük tették. Zakar Józsefet lelkileg nagyon megviselte, amikor utólag megtudta Jány Gusztáv vezérezredes január 24-én kiadott hírhedt parancsát. Ez úgy kezdődött, hogy a magyar hadsereg elvesztette becsületét, mert csürheként vonult vissza. S emiatt a német hadvezetőség is megveti a katonáinkat. Micsoda arcátlan hazugság volt ez. Ugyanis a 9-es hadosztály a 3. hadtesttel még január 28-án védte az arc vonalat a Donnál. Már ott Debrecenben megjelentek a Honvédelmi Minisztérium politikai tisztjei, s arra kérték a hazaérkezett katonákat, hogy hallgassanak, a doni katasztrófáról nem szabad beszélni. Éspedig a németek iránti bajtársiasság miatt. Később a szovjetekhez fűződő hűség — és az a szégyen, hogy megtámadtak a Szovjetuniót — parancsolt csendet. Nemeskürty István írt először 1972-ben Rekviem egy hadseregért című könyvében a tragédiáról. Arról, hogy a magyaroknak legalább joguk legyen elsiratni a kint elpusztult férjet, apát, fiút, testvért, bajtársat. Fehér Ferenc Restár Sándor A csendélet katonái lehunyt szemem zsalugáterei mögött medréből kiönt a látomás — kimasíroznak a képből a csendélet operett-katonái az éjszaka szigora átvilágítja arcom — elbintangolt álmaim hazát választanak be’ kéne be kéne zárkóznom egy elmeházba saját elmém házába — elmélyülten mely nagyobb lenne mint korlátáim hol egyedül lennék ápolt és ápoló és szólna a jazz mikor megérkezik a főnővér kitaposni szívemből — a nemlétező quadrofont be’ alkonyul repülök a szivárvány felett kék-zöld-sárgában játszik: — kifosztott toliam mögött kilábalnak az éjszakából agyam másnapos katonái töredékeket idéznek múltam kódexeiből elmondhatatlan imákat mormognak — becsukott arcom mögött
