Pest Megyi Hírlap, 1995. január (39. évfolyam, 1-26. szám)
1995-01-07 / 6. szám
J PEST MEGYEI HÍRLAP TILTAKOZÁSOK 1995. JANUÁR 7., SZOMBAT 13 Levelek, faxok, táviratok lapunk fennmaradásáért Tisztelt Főszerkesztő Úr! Sajnos nekünk, nekem csak az a bizonyos „egy lap” járhat, ezért is örültem olyan nagyon, amikor hétfőn reggel fél 5-kor a rádióból hallottam a jó hírt. Vigasztalhatatlan vagyok amiatt, hogy a politikusaink nem döbbentek rá, mi lenne a kötelességük ebben a katasztrófahelyzetben. Még mindig nem eszmélnek? Még nem vesztettünk eleget? Köszönjük a gyötrődést értünk, a magyarságunkért, a nemzetért és azért is, hogy újságjuk megmaradásával lesz „mindennapi kenyerem”. Az Úr áldja meg munkájukat. Legyen a nemzet szerete- te, féltése, féltésünk Önnel, önökkel mindennap. D. Szabó Gyuláné Gödöllő Sok esetben tapasztaltam már, hogy a Híradóban is irányított, csonkított vagy tudatosan ferdített a tájékoztatás. Különösen érezhető volt ez számomra december 29-én, mikor a Híradóban az ellenzéki lapokról esett szó. A bemondó-riporter kérdése, majd Kenedi úr válasza felháborító volt! Kijelentése, mely szerint az ellenzéki lapok olvashatatlanok, rosszak — fölényes, teljhatalmú, bolsevista hangvételű volt! Igazat adok Vödrös úrnak, aki ugyanebben a Híradóban ecsetelte lapjának kálváriáját a kiadójával. Lám, így néz ki az ellenzéki lapok sorsa 1995-ben Magyarországon. Nagyon kimutatták — ismét — a foguk fehérjét, csak így tovább, fiúk! Hadd nyíljék ki az emberek szeme! Lovasné Szabó Ágnes Sopron Kedves Főszerkesztő Úr! Tiltakozhatnék a Pest Megyei Hírlap elleni támadás miatt, sőt teszem is, de ugyan mondja már meg, Főszerkesztő Úr, mit nem csinálnak meg itt velünk, amit ők akarnak? Ott, a médiákban, a pártházakban és az ország házában is. Nemsokára mi leszünk a földalatti mozgalom... Ha nem volna olyan tragikus, még mulattatna is az átlátszó, hazug és primitív manőverezés, amit folytatnak a nemzeti konzervatív tábor ellen. Már csak az érdekelne, hogy ennyire bárgyúak-e, amiért azt gondolják, hogy mi nem látjuk ezt, vagy bennünket néznek-e hülyének. Teljesen megdöbbentett, hogy az állítólag keresztény-keresztyén nemzeti ellenzék (vagy talán tegyem idézőjelbe?) ennyire homokba dugta a fejét a Pest Megyei Hírlapot fenyegető veszély megjelenésekor. Ennyire azért nem becsültem alá őket, némi gerincet feltételeztem. Ez a helyzet így lesújtó. Balogh Péterné Budapest Mi, olvasók, nagy örömmel vettük tudomásul, hogy a Pest Megyei Hírlap — több hétig tartó bizonytalan és elkeserítő állapotok után — továbbra is meg fog jelenni. Sokan vagyunk, akik az elmúlt hetekben szorongva vártuk a fejleményeket, és bíztunk benne, hogy majdcsak megoldódik a lap sorsa. Hála Istennek, megoldódott! A veszélyhelyzet elmúlt, és most mái reméljük, hogy a jövőben nem fogja hasonló esemény megzavarni a szerkesztőség alkotó munkáját. A jelenlegi szűkös anyagi helyzetem nem teszi lehetővé, hogy továbbra is előfizető legyek, de az újságot számonként gyakran megvásárolom, mert különben hiányozna. A jövőben is bátran és őszintén írják meg nekünk, olvasóknak a magyar társadalomban meglévő fonákságokat, írásaikban leplezzék le a kultúrszennynek minősülő írásokat, és állítsák pellengérrre a demokráciát fennhangon hirdető, de a valóságban annak ellenkezőjét cselekvő chartás politikai törpéket. Jómagam és valamennyi általam is ismert és tisztelt olvasótársam nevében kívánom, hogy a szerkesztőség továbbra is töretlenül, igaz magyar hittel és HISTÓRIA akarattal végezze nehéz, de megtisztelő, értékes újságírói munkásságát! Ehhez kívánok jó erőt és egészséget az 1995-ös esztendőben. Pusztai József Tápiószecső Tiltakozom a Pest Megyei Hírlap megszüntetése ellen, hiszen évek óta a lap olvasója vagyok, ez az egyetlen vigaszom nagy bánatomban (férjem meghalt, 50. évi házasság után). Neki is, szegénynek, ez a lap volt a mindene. Mozgássérült volt, csak az ablakig tudott elmenni, és mindig várta a postát, a Pest Megyei Hírlapot. Most én várom a lapot ugyanilyen helyzetben, 73 évesen és egyedül. Szívélyes üdvözlettel és abban reménykedve, hogy tovább olvashatom lapjukat. Özv. Osváth Józsefné Nagymaros Tisztelt Szerkesztőség! Lapjuk előfizetője vagyok. Elképzelhetetlen számomra, hogy más napilapot olvassak. Újságjuk tárgyilagos, nívós. Mindig találhatók benne számomra és gondolom, minden hazája sorsát féltő, az igazságot igénylő magyar ember számára is érdekes, tájékozottságunkat segítő cikkek, híradások. Természetes, hogy a bolsevikok és a liberálisok a lapjuk tönkretételét, mielőbbi megszűnését kívánják, hisz azon fáradoznak, hogy pusztuljon el ebben az országban minden, ami a nemzeti érzést és kultúrát táplálja. Remélem, lesz felhívásuknak legalább annyi sikere, hogy megmozdulnak az újság fenntartása érdekében az emberek, és sikerül anyagi támogatást szerezniük. Munkájukhoz sok sikert és erőt kívánok! Önökre nekünk nagy szükségünk van, ez adjon további küzdelmükhöz kitartást! Horváth Margit Budapest Értekezés a régi magyarok vallásáról (II.) A világmindenség teremtójét Ebben az összefüggésben világosodik meg az a hagyomány is, hogy Péter király uralkodása alatt némely pártütő magyarok, hátat fordítva a keresztény szentségeknek és visszatérve az undok bálványozáshoz, újra bevezették a ló- húsevést és a többi ősi rítust. Thuróczy Chronica Hungarorum (Magyar Krónika) című művének második részében, a 39. fejezetben így ír: „És lóhúst kezdtek enni és a legszörnyűbb bűnöket elkövetni”, úgymint megölték a katolikus hithez ragaszkodókat, egyházi és világi embereket egyaránt, másrészt lerombolták Isten legtöbb egyházát. Továbbmenve, az ázsiai magyarokról is úgy számolnak be azok a domonkos rendi szerzetesek, akik több mint kétszáz év eltelte után mentek el hozzájuk, hogy még mindig ló- és farkashússal élnek, amint ezt egy vatikáni emlékiratból Desericzky buzgón napvilágra hozta, ahol is ez áll: „ló- és farkashúst, meg más effélét esznek; lótejet és vért isznak”. De ez a könnyebbik része a dolognak. A kutatás másik kérdése az, hogy kinek áldoztak a magyarok. Egyetlen legfőbb istennek, a világmindenség teremtőjének és kormányzójának, vagy pedig holmi hamis istenségek nevetséges bálványainak? Igaz ugyan, hogy ha Anonymusnak, Béla király jegyzőjének a szavait szó szerint értjük: „a halhatatlan isteneknek nagy áldozatot mutattak be”, valóban azt, gyaníthatjuk, hogy a magyarok nem létező, kiagyalt isteneket imádtak. Nekem mégis úgy tetszik, hogy Anonymus itt többre tartotta az elegáns latin stílust a józan igazságnál; így aztán a Névtelen Jegyzőre is pontosan ráillik, amit Matthaeus Raderus a Bavaria Sandában (Szent Bajorország) Bonfiniről mond: „Bonfini, amikor latinul akar írni, mivel őszintén nem lehet írnia, aggályoskodva és közönségesen szól — hogy súlyosabb kifejezést ne használjak.” Hiszen maga Anonymus igazítja ki tévedését, amikor a 39. fejezetben Árpádot úgy mutatja be, hogy az nem a „halhatatlan istenekhez”, hanem az egyetlen Istenhez, mindenek urához imádkozik. „Árpád vezér — írja —, akinek a mindenek ura volt a segítője, fegyvert öltve felállítá csatasorát, köny- nyek között imádkozván az Úrhoz, bátorította katonáit és így szólt hozzájuk” stb. Hogy a magyarok egy Istent imádtak, a világmindenség teremtőjét, az The- ophülaktosz Historié (Történelem) című művéből is kétség nélkül kiderül. Az ő szavai így hangzanak: „A turkok (Theophülaktosz és a többi régi bizánci író is így hívja a magyarokat) igen ostobán szentnek tartják a tüzet, a levegőt és a vizet tisztelik, a földet himnuszokkal dicsőítik, de csupán azt imádják és nevezik Istennek, aki a világmindenséget teremtette. Neki lovakat, ökröket, juhokat áldoznak és vannak papjaik, akikről azt tartják, hogy megvan bennük a jövendőmondás képessége.” Ezek után semmi kétségem nincs afelől, hogy a magyarok csak egy istent imádtak, a világegyetem teremtőjét, vagy ahogy a Névtelen Jegyző mondja: „a mindenek urát”, egyedül hozzá fohászkodtak, és csak neki mutattak be áldozatokat. Jól tudom azt is, vannak, akik rendre azt állítják, hogy a magyarok istenei között ott volt Mars, Hercules és Venus is. De kérdem: ugyan honnét veszik ezt? Hérodotosz ugyanis a IV. könyvében egyértelműen a szkítáknak tulajdonítja ezeket az istenségeket, de mi mást lehet ebből megállapítani, mint azt, hogy volt az ókorban egy nép, amelyik ezeket az isteneket vallásos tisztelettel vette körül, hogy melyik nép volt ez, azt már pontosan nem lehet tudni. A görög és a római írók ugyanis az ismeretlen tájakon lakó népeket, noha azok eredete, szokása, nyelve, lakóhelye más és más volt, igen szabadon és bizonytalanul, imádták egyetlen szóval szkítáknak nevezték, így aztán ezzel a szóval egyetlen népet sem lehet határozottan megjelölni, mert egyszerűen nem mond semmit. Bőségesen alátámasztja ezt Theophil Siegfried Bayer a Comman- tarii Petropoliianiban több helyütt és a De origine et priscis sedibus Scytharum (A szkíták eredetéről és régi lakhelyeiről) című művében. Vesd még össze a nagy hírű August Ludwig Schlözer munkájával: az Allgemeine Nordische Ge- schichtével (Az északi népek története). Végül pedig semmiféle hitelt nem érdemel, amit a magyarok Da- masek nevű istenéről mond Székely István Világkrónika című munkájában. Hel- tai Gáspár újraélesztette ezt a mesét Damasekról, a magyarok egykori istenéről — forrása, miként ez köztudott, Székely István volt. De kérdem, ki hallott bármit is erről a nevetséges Damasek istenről, ilyet nem ismer a régiségtudomány! Ostobaság! Mindenesetre nincs adatunk arra, hogy a magyarok, amíg a keresztény igazság fénye nem jutott el hozzájuk, ismertek-e más istent a világmindenség teremtőjén kívül, és az egy istennek kijáró tiszteletet többeknek is megadták volna. Egyébként nem a házban égő tüzet tartották a magyarok, és hasonlóan a perzsák is, a legfőbb istenség jelképének, hanem az égi örök tüzet, vagyis a napot, amely mindeneket melegít és fényének sugarával a halandókat élteti. A magyar Isten szó is ékes bizonyítéka ennek. Miként egykor a perzsák az Istent saját nyelvükön jisdannak hívták, ahogyan ezt Thomas Hyde História religionis veterum Persarum (A régi perzsák vallásának története) című könyve és mások ás tanítják: így a magyarok is ősi nyelvükön még most is Istent mondanak; ez az elnevezés kétségtelenül a tűz (ignis) -szóból származik, ami kaldeus nyelven ig- nisznek hangzik. De a görögök is, a kaldeus esta után az örök tüzet nemcsak hesztiának, hesztin- nak, vagy hesztiének, hanem hisztiének is nevezték. (...) (Folytatjuk) Cornides Dániel Ács Károly az éhezők mellett Ács Károly volt az első, aki nem nemesi származású létére a vármegyében magas tisztséget töltött be. 1845-ben nevezte ki Pest megye a pilisi járás es* kiidtjévé. Kezdetben csupán „tiszteletbeli” esküdt volt, de rövid idő múlva a „rendes” kinevezést is megkapta — tudjuk meg Krizsán László életrajzából. Ács Károly 1846—1847 hideg telén tette ismertté magát nemcsak Pest vármegye, de az egész ország közvéleménye előtt. A rossz termés miatt élclemhiány volt az országban, a megpróbáltatásokat csak fokozta a hideg, kemény tél. Ács az ínséges falvakban bizottságokat állított fel, szükségkonyhákat szervezett. A zord időjárás ellenére szüntelenül járta járását: „...tél idején, midőn a Duna jegét bokáig érő víz fedte, élete kockáztatásával is átment a monostori szigetre, hogy az ottani szőkölködők ellátására sürgetősen szükségelt pénzt és élelmi szereket átadhassa s a kellő intézkedéseket megtehesse”— olvasható egyik életrajzában. Bátor és erélyes fellépéséről a Jelenkor című újság is beszámolt. Üdvözölte Pest megyét is, mely élt a törvény lehetőségével, ami lehetővé tette Ács alkalmazását, „ki jelenleg fiatal létére is oly dicséretes hévvel s célszerű átgondoltsággal halad előre hivatalos működései terén, hogy tőle a pályán csak a legjobbakat várhatni”. Ács mintegy 500 éhező számára szerzett táplálékot, életet a megpróbáltatásokkal terhes 1846—1847-es télen. Pogány György
