Pest Megyi Hírlap, 1995. január (39. évfolyam, 1-26. szám)

1995-01-31 / 26. szám

PEST MEGYEI HÍRLAP KÜLFÖLD 1995. JANUÁR 31., KEDD // Őrségváltás kételyekkel Alig néhány nap múlt el azóta, hogy Michael Rose-t Ru­pert Smith, a vezérőrnagyból éppen új „munkahelyének” elfoglalása napján lett altábornagy vette át a parancsnoki tisztséget a Boszniában állomásozó békefenntartó erők fe­lett, a szemben álló felek azonban továbbra is mély hallga­tásba burkolózva várják az új parancsnok első' intézkedése­it. Azokból szeretnék leszűrni, hogy mire számíthatnak az elkövetkező' egy évben. Eló'djét, Sir Michael Rose-t ugyan­is a szerbek ajándékokkal kísérték ki, míg a muzulmánok igen ferde szemmel néztek rá, hiszen véleményük szerint az angol nemes egyértelműen a területrablók mellé álU, és ff akadályozta meg annak idején, hogy a NATO többször is légicsapást mérjen a Szarajevót folyamatosan támadók­ra. Ugyanakkor Rose-ról azt is tudni kell, hogy ff volt az el­ső', aki Gorazsde, a védett muzulmán enklávé fölé irányítot­ta az amerikai és angol vadászbombázókat, viszont az avia- nói támaszponton és az Adriai-tengeren levő'anyahajókról való támadást helyezte kilátásba a muzulmánok ellen. Fő­leg ez utóbbi fenyegetőzését nem tudják neki megbocsáta­ni Alija Izetbegovicsék, és távozásakor Radován Kara- dzsics boszniai szerb vezérrel együtt emlegették a nevét. Smith altábornagyról tudni kell, hogy az Irak ellen fel­vonultatott szövetséges csapatok egyik fff stratégája volt, és a páncélos hadosztály az ff irányításával mért végzetes csa­pást az iraki erőkre. A hírek szerint az ízig-vérig katona ke­vésbé lesz elnéző a világban — érthetően — igen rossz ázsióval rendelkező szerbekkel szemben, de a muzulmá­noknak is lehetnek fenntartásaik. A korábbi parancsno­kokkal ellentétben Smith szinte kínosan kerüli a közszerep­lést, és ezért állandó sajfőképviselőt kért maga mellé. (b. m.) Minden bizonnyal még jobb össze­tett szó a tudathasadás, mert a kó­ros elváltozásokra ezt a fogalmat alkalmazza a tudomány. Az eny­hébb kifejezést azért használom a címben, hogy ne bántsak meg a kelleténél jobban senkit. Az el­múlt hetekben zajlott hazánkban a szövetkezetek tanácskozása. Le­gyünk nyersebbek és világosab­bak, a tegnapi mezőgazdasági ter­melőszövetkezetek maradékának összeröffenése. Tegnapiak, mert eljárt felettük az idő; maradék, mert ennyit sikerült mester­séges módszerekkel még megtartani; összeröffenés, mert minden más természetű szóra-hangra-kritikára úgy röffen- tek egybe, mint hajdan, mikor vezénybot intésekor dicsér­ték egybehangzóan a kolhozok, minden más rendszerű ter­melési módok legesleghaladóbb formáját. Kétségtelen, elég népes volt a terem, ott szorongtak az egykori tsz-el- nök urak, látszatra dölyfösen és magabiztosan. Távol állt tőlük, hogy észrevegyék: elszállt felettük az idő. Nincs már a világon — talán még Kubában sincs — olyan ideológus, aki a szövetkezés szovjet formáját és gya­korlatát mindennél magasabb rendűnek tartaná. Azaz, hogy nálunk mégis akadnak, akik foggal-körömmel ragasz­kodnak az idejétmúlt állapotokhoz, de ami egyszer megócs- kult, elöregedett, ellentmodásossá vedlett, hiába őrzik gör­csösen és megátalkodottan, mert az elpusztult mag nem csí­rázik, a fa nem hajt, döglött szamárból legfeljebb böffen­tést lehet kitaposni. Az oszló tetemet pedig el kell földelni, ne rontsa a környezetet. Hiába próbálják mesterséges mód­szerekkel életben tartani, ami egyszer kimúlt. Természetesebb valamennyiünknek tudomásul venni, hogy erről nincs is szó. A jeles „halottőrzők” jobban tud­ják mindannyiunkról, hogy mindez egy nagy színjáték utol­só felvonása utáni utóhang, amellyel megkísérlik megté­veszteni a nézőket, sőt a szereplőket, hogy nem is azt lát­ták, ami előttük lezajlott. Kétségtelen, hogy az időben, kel­lő előrelátással spekuláló (nem zöldbárózok!) vezetők kö­zül számosán magánosították, amit lehetett, amit érdemes­nek tartottak. Sokfelé kifosztották az egykori téeszeket úgy, hogy mire a mindig kizsaroltak ébredezni kezdtek: né­zegethették az üres istállókat, a néma gépszíneket, a volt- nincs üres magtárakat, igaz kajánságból még meghirdet­ték: gyülekezzenek osztozkodásra. A becsapott falu népe, akárcsak Dózsa György óta mindig, csak átkozódhatott, de arra soha, tehát most sem figyelt fel senki. A szövetkezeti vagyon, százezrek verejtéke-munkája a mindig jól osztó vezetőség prédája lett. De hogy teljes a cinizmus, a foszto­gatás szabadosságának bűnét a „négyesztendős kormány” számlájára íratták, így kerek a végelszámolás. Bizonyos, mert abban a kurta-kevés időben az ottani tűz mellett is voltak ügyeskedők, akik sárosak malmok, feldolgozók és egyéb jó üzletet jelentő vállalkozások megszerzéseiben, de az elenyésző a valamikori közöst egyetlen pillanatra nem tévesztő vezérhad harácsolásához képest. Mert: hány tegna­Visszafizetik a szerbiai népkölcsönt Pénztárcák a vágóhídon Öt évvel ezelőtt hatalmas propaganda-hadjárattal in­dította útjára a szerbiai csúcsvezetés a köztársaság gazdaságának felvirágozta­tása címszó alatt meghirde­tett népkölcsönt, amellyel nem kevesebb, mint egy- milliárd dollárt és kétmilli­árd dollár értékben dinárt szeretett volna bezsebelni a néptől. A rezsimhű sajtó­ban egymást érték a hazafi­asságtól lelkesedő cikkek, tudósítások és riportok a nemzetállam kialakulásá­nak reményében pénztárcá­jukat megnyitókról. Az akció lezárult, de éve­kig semmit sem lehetett hallani annak eredményé­ről. A többpárti választá­sok, majd a balkáni vérziva­tar hevében az emberek tel­jesen megfeledkeztek arról a pénzről, amelyből a veze­tőség a világ egyik legfej­lettebb országát ígérték az alattvalónak. Nemrégen azonban kiderült, hogy mindössze 40 millió márka és hozzávetőleg 90 millió márka értékű dinár csordo­gált össze, amit — lévén, hogy lejárt az öt év — most már vissza kellene fi­zetni. Igen ám, de azóta többször is denomitálták („nullátlanították”) a volt Jugoszlávia nemzeti valutá­ját, és az infláció még egy évvel ezelőtt is az eget ver­te. Hogyan lehet kiszámíta­ni, hogy ma mennyit ér egy akkori dinár? Nos, a jelek szerint az ál­lami főokosok kisütötték, hogy több mint 56 trillió százalékkal újraértékelve valamicskét visszajuttathat­nak az ajándékozóknak. Egyes ellenzéki lapok azon­ban éppen a napokban hoz­ták nyilvánosságra, hogy ezzel a manőverrel az akko­ri értéknek alig feléhez jut­nak az érintett polgárok. Nagy árat kellett fizetniük a nagy nemzeti nekibuzdu­lásért! És ez nem minden. A politikai csúcs ugyanis igen elégedetlen volt az ak­kori népkölcsön eredmé­nyével, s szinte mintegy előkészítve egy kis nép nagy kirablását, létrehozta a különféle „nemzetmen­tő” magánbankokat. Tulaj­donosaik azonban azóta tő­kéjük jelentős részét kime­nekítették az országból, és a betétesek bottal üthetik a nyomukat. Arról nem is szólva, hogy az ország szét­esésével több mint 5 milli­árd dollár úgynevezett régi- deviza-betéttel tartozik az állam, amit — a kormány elképzelése szerint — az el­következő tizenöt(!) évben fog törleszteni. Mindezt csak tetézi a padlóra került gazdaság, ahol sajnálatosan sok em­bernek még a napi betevő- revalót is nagy teljesít­mény megkeresni. Csoda-e tehát, hogy Szer­biában és Montenegróban az emberek kétharmada a létminimum alatt tengeti életét? B. M. A nagyvilág hírei 3* Elvetették Gheorghe Funar azon javaslatát a román kormány képvi­selői, hogy rendeljenek el rendkívüli állapotot több székelyföldi megyé­ben. % A magyar—szlovák alapszerződés aláírásá­nak tervezett márciusi időpontja nem irreális cél — nyilatkozta Kovács László külügyminiszter az Új Szó pozsonyi napi­lap tegnapi számában. Jí Katasztrofálisnak ítél­te a grozniji humanitári­us helyzetet Gyarmati István, az EBESZ soros elnökének megbízottja. Az orosz hadsereg teg­nap tovább ló'tte a cse­csen főváros lakónegye­deit. % További katonákat és helikoptereket küld Bosz­niába Franciaország, aki az ottani ENSZ-békefenn- tartó erők legnagyobb alakulatát adja. VÉLEMÉNY Tudatzavar pi elnöknek van ma külön vállalkozása az úgynevezett kö­zös mellett? Hányán részeseik (rokonsági nevek mögött meghúzódva) állattenyésztési vállalkozásban, hajtatóházak üzemeltetésében, gépkölcsöznő társulásokban? A fedőnév az így-úgy működő, vagy majdcsaknem vegetáló szövetke­zet, amelyeknek támogatására hangosan követelték az álla­mi támogatást. Mindezek után tekintsük át a magyar gazdák viszonyulá­sát ezekhez a „nagy hírű” szövetkezetekhez. A szervezés­ről emlékezzünk meg végre úgy, ahogyan tisztességes. Nem volt annyi sérültje, megalázottja, meghurcoltja a ma­gyar parasztságnak, mint a Rákosi—Kádár-korszak „átne- velési” idejének kárvallottjai. Külön fejezetet érdemelné­nek a mártírok, akiket halálra kínoztak, internáltak, elítél­tek, öngyilkosságba kergettek. Tessék visszakeresni a sta­tisztikákban, mikor ugrott magasra az önvesztő emberek aránya? Persze nem tüntették fel az okokat, de tulajdonkép­pen a magas öngyilkossági arányszám ekkor ugrott feltűnő­en magasra, az persze egyértelmű, hogy soha nem hozták nyilvánosságra. Rákosinak a magyar nép elleni gyalázatos gyűlölete korszakában az erőszakoskodások ellenére is mindössze olyan eredményekre futotta, hogy az úgyneve­zett szocialista szektor, tehát együtt az állami gazdaságok­kal nem érte el az ország agrárérdekeltségének az egyhar- madát. 1953-ban Nagy Imre első miniszterelnöksége jóvol­tából a termelőszövetkezetek több mint felét szétzilálta a saját gazdasághoz ragaszkodó, józan paraszti gondolkodás. A forradalom után a Kádár-rezsim mindössze két évet ha­gyott a paraszti újrakezdéshez, aztán válogatott különítmé­nyeseiket, a munkásokat, diákokat, fegyvertelen forradal­márokat összefogdosó osztagaikat a falvak megtörésére irá­nyították. 1958—1961 esztendői úgy íródtak a magyar tör­ténelembe, mint az önálló magyar falvak, az apró- és kö­zépgazdaságok könyörtelen tönkretételének legfeketébb esztendői. Ekkor vált egyetemesen gyűlölné az emberek szemében a pufajkát hordók hatalmas serege. Az önálló magyar agrárgazdaság, az önkéntes szerveződések megfej­tői ezek a fizetett fegyveresek voltak. Tulajdonképpen ők, illetve irányítóik tették tönkre szándékosan, előre megfon­tolt gonosz indulatból a magyar falut, benne a magyar me­zőgazdaságot. Önmaguk számára bejegyezték győztesen: örökre. A mezőgazdaság „szocialista átszervezése” után megkezdődött a falusi janicsárképzés, mert még mindig so­kan voltak a hirtelenséggel egybevert szövetkezetek élén a józan gondolkodású gazdálkodó parasztok. Az 1965-ös évektől kezdődően a magyar mezőgazdaság egyébre nem kellett, mint az állandóan veszteséges ipari termelés katasztrofális hiányainak befoltozására készenlét­ben álló adózó szektor, amellyel azt próbálták elhitetni: ez a kölönc, a visszahúzó erő, a mindig támogatásra szoruló termelési szféra. Közben a guruló dollármilliók mellett — ezt sem számolta még ki senki! — a magyar mezőgazda­ság szállította az ingyenvetőmagot, az áron alul értékesített élelmiszereket mindig oda, ahová vezényelték. Természete­sen a belső piacokon a mezőgazdasági termények fölvásár­lási ára alacsonyabb volt valós értékénél, a mezőgazdasági munkásság kereseti aránya általában 30 százalékkal volt alacsonyabb a nem jól fizetett ipari munkássághoz képest. És mindezeket figyelembe véve nevezhetjük gazdasági cso­dának, hogy a szövetkezetekbe kényszerűen százezrek az úgynevezett háztáji területeken megtermelték az ország gyümölcs-, hús-, tej-, tojásszükséglétének nagyobb hánya-. dát, miközben a világnak példát adó szovjet kolhozparaszt­ság nélkülözött. Ez itthon kimondhatatlanul becsületbeli ügye volt a családoknak, faluknak, s a kimeríthetetlen lele­mény és szorgalom igyekezett fenntartani az egyre alászál- ló nemzetet. Ez a magyarázata a kíméletlen osztályharc­nak, amelyet még jóval azután is állandóan szorgalmaztak Aczél elvtárs és osztályos társai, valamint hűséges tanítvá­nyai, ugyanis narodnyikveszélyről már senki nem papolt a kijátszott kis országokban, egyedül ők. Ők töretlenül. Ideo­lógiai „továbbképzésüknek” köszönhető, hogy a szövetke­zeti vezetőség jó részét sikerült a naponként adagolt méreg­gel saját népünk ellen fordítani, ilyen módon elszakítani a falutól. Ezért tartunk ott, hogy a maradvány szövetkezeti réteg a régi beidegzettséghez híven csaknem követeli az ál­lami dotációt. A Kádár-éra alatt abból a segélyből sok min­denre futotta. Elsősorban a vezetési rendszer modernizálá­sára, magyarán a tűzhöz közel ülők támogatására. A nép tö- rölgette a szemét meg a verítékét. Az elmúlt négy esztendő, minden manipulálás ellenére, minden szépítés és hazugság mellett világosan bizonyítot­ta, hogy a magyar nép egyetemesen ellene van a tegnapi ál­szövetkezetesítésnek, nem kér belőle. Földet kért! A magá­ét, a törvénytelenül elorzottat követelte vissza. Más mód­szerű gazdálkodást akar. Volt már cselédje a nagybirtok­nak és tovább szolgáló cselédje a kolhozoknak. Közben ar­ról álmodott, hogy „lenne egyszer már magáért, ne csak másokért melege”. És ezt a sors alkotta igazságot soha töb­bé nem lehet elvenni. A kolhozrendszerű szövetkezetek, bármilyen szemfényvesztések ellenére, nincsenek többé. Még a szegény becsapottak nem látják tisztán, de a vezető­réteg kifarolt a hámból, s csak magának kíván húzni. Egyes-egyedül a gazdaszövetségeknek lesz jövője, mert ott nem ölik meg az önállóságot. Még az okoskodók szö- vik-fűzik a szót, még a hatalom megpróbál valami injekci­ót, még egy-két kolhoz-esküdt szajkózza a betanult szöve­geket, de egyre hatalmasabb a tudatzavara. Annál hatáso­sabb sírásó pedig aligha létezik, csupán azt segítjük elő kö­zös akarattal, mennél kevesebben hulljanak bele a pusztu­lás gödrébe. A mi jövendőnk nem ez, hanem a gyarmati kényszerből való kikapaszkodás, annak előfeltétele: soha többé ne higgyünk a hitetőknek, hazugoknak, akik maguk is a tudathasadás árkában vergődnek, nekünk nincs he­lyünk mellettük. Az álszövetkezés betemetett sírhalmára pedig közösen írjuk oda: béke poraira. (Fábián Gyula)

Next

/
Thumbnails
Contents