Pest Megyi Hírlap, 1995. január (39. évfolyam, 1-26. szám)
1995-01-21 / 18. szám
8 PEST MEGYEI HÍRLAP VELEMENY 1995. JANUAR 21., SZOMBAT Finnugor, vagy túrán? mélyes pártról beszélnek szervezetükről, amelyben a diktatórikus hatalmat Surján László gyakorolta. Márpedig tudvalevő, a diktátorok vasmarkúak, s aligha mondhatók puhány- nak. E különös ellentmondást látszik feloldani Giczy György, vagy akár Keresztes Sándor érvelése, miszerint a vasmarok a hatalomba való kapaszkodásban volt csak erős, ott érezvén magát viszont szervilis, simogató szervvé puhult. Nem volt egy karakteres tagja a koalíciónak, nem mutatta semmi jelét az önállóságnak, hagyta, hogy a nagy koalíciós partner titkon amputálja gondolkodási és véleményalkotási szervét. Vita van az új vezetés várományosai között a múlt évi választások sikerét illetően is. Surján László szerint az az egy plusz fő a parlamentben mi más, ha nem siker, különösen ha az azonos oldalon küzdő társak vereségére is figyelünk. A rivális Giczy György szerint a párt négyesztendei működése során sem vált ivaréretté, hiszen csak épphogy reprodukálta önmaga négy év előtti eredményeit. Ha a vezetés életképesebb, s nem ilyen mértékben indiszponált, képességeit sokkal sikeresebben tudta volna kifejteni. Ehhez az indiszponált- sághoz kapcsolódnak a megújulás szükségességének további érvei is. Mint a Szántó András és Egyed István szerkesztésében megjelent Keresztényszociális műhely legutóbbi kiadványában olvashatjuk, ha a párt felhagyna eddigi rejtőzködő magatartásával, s tevékenysége által észrevétetné magát a társadalommal, eszmei értékei révén a vele azonosulók olyan széles táborát tudná a maga vonzáskörébe kapcsolni, hogy akár a jobbközép politikai vonulat vezető erejévé is válhatna. A z országos választmánynak döntenie kell a párt élén történő személyi változásokról. E kérdés még képezheti dilemma tárgyát, az viszont valamennyiük számára nyilvánvaló, a pártnak létérdeke a folyamatos megújulás, a pártépítés új módszereinek kidolgozása, egy felismerhető jellem kimunkálása. Paizs Tibor S zomorúan olvastam a Pest Megyei Hírlap 1995. január 10-i számában két kiváló kollegám — Bakay Kornél és Mak- kay János — „vitáját”. Mindkettő kiváló kutató és tisztességes ember. Mégis — Makkay János hasonlatával élve — párhuzamosan futó vonaton utaznak egy cél felé, de az ablakokból dörgedelmesen kiabálnak egymásnak. Látszólag Zsirai Miklós nyelvészprofesz- szor értékelése a téma. Valójában azonban a magyar őstörténet két, egymástól eltérő kutatási irányzata csap össze. Ha két kutatónak egy témáról ellentétes a véleménye, természetes a vita. Természetes, ha kizárólag tudományos érvekkel szállnak szembe egymással, s az eltérő vélemények mögött nem tételeznek fel manipulációt, különösen nem politikai manipulációt. Igaz, sajnos Magyarországon ennek is vannak hagyományai. Elsősorban a nyelvészek „bizonyították be” a magyarság, illetve a magyar nyelv finnugor eredetét, s ez a magyarságot illetően is hivatalos tézissé vált. Sajnos igaz, hogy e nyelvészeti bizonyítékra hivatkozva mondtak (és mondanak) nemtelen ítéletet azokra, akik ezt az elméletet kétségbe vonják; enyhébb esetben dilettánsnak nevezte őket, más esetben már nacionalizmussal, sovinizmussal, sőt fajelmélettel vádolva azokat, akik magyarok őseit „turáni” (türk, hun) népek között keresik. Ok viszont „halzsírszagú rokonság”-gal illetik a finnugristákat, akik meg akarják fosztani a magyarságot dicső őseiktől, mert hát a lovas hun vitéz mégiscsak több a finn halásznál, a primitív vogulnál. Ilyen izmusoknak és gyűlölködésnek csak a magyar nép látja kárát; kitörő örömmel nevet rajtunk dák, nagy-morva, germán, mert hát maguk a magyarok mondják saját magukról, hogy nacionalisták és soviniszták. Innen már csak egy lépés: ha bármi nemzeti érdeket felvetünk, fasiszták, antiszemiták vagyunk, akiknek ezért szégyenkezniük kell. Pedig lehet, hogy mindkét nézetet vallók táborának van igazsága? Csak éppen nem kizárólagos! Nem mondom, hogy nekem igazam van, különösen nem, hogy nincs igaza annak, aki nem ért velem egyet. Szerintem el kell fogadnia nyelvészeinknek, hogy a magyar nyelv finnugor eredetű. Ám ez nem jelenti a magyar nép (teljes egészének) finnugor eredetét. A Kárpátoktól Bel- ső-Ázsiáig húzódó styeppén élt törzsek ugyanis pillanatnyi hatalmi viszonyok, érdekek alapján alkottak törzsszövetséget, vagy ha egy törzs erős egyéniségű vezetője hajtotta őket szövetségbe fegyverrel, vagy érdekeltséggel. E vezér halála után felbomlott a törzsszövetség, s lehet, hogy már másnap más törzsszövetségben, azaz más néven (!) élte ugyanaz a nép ugyanazon a helyen ugyanolyan körülmények közötti életét. Nem tudjuk, hogy a honfoglalást végrehajtó törzsszövetség mikor jött létre. Talán folyamat lehetett, hiszen még a honfoglalást közvetlen megelőzően is három kabar törzs csatlakozott a megyer törzs vezérlete alatti törzsszövetséghez. A hét eredeti törzs egyike is (kürt-gyarmat) két törzstöredékből állt, így összesen legalább tizenegy törzs felett volt fejedelem Árpád. S meglehet, hogy ez — utalva a styeppei törzsek életére — tizenegy egymással össze nem függő őstörténetet jelent. A megyer és a nyék törzs finnugor eredete mellett a többi kilenc őstörténete vezethet a Kaukázusba, Belső-Ázsiába, s mindazon vidékre, amelyeket eddigi kutatóink a magyar nép kizárólagos őshazájának véltek. Á magyar nép őstörténetét sokkal összetettebbnek gondolom, mint hogy egyetlen irányban keressük azt. De keressük és együtt keressük! Gedai István, a Magyar Nemzeti Múzeum főigazgatója Kereszténydemokrata lépésváltás P illanatig sem kétséges, hogy a jövő hét vége komoly dilemma elé állítja a Kereszténydemokrata Néppárt országos választmányát. Tisztújító közgyűlésükön dönteniük kell ugyanis, hogy kitartanak-e a Surján László nevével fémjelzett, s újólag Latorcai Jánossal megerősítendő vezetés mellett, avagy a Giczy György—Füzessy Tibor páros mellett teszik le voksukat. A dilemma komoly, de nem feloldhatatlan. Az 1990-es választásokon az újjászerveződött párt a győztesek táborába került, a parlamentbe juttatott húsz képviselőjük révén — koalíciós partnerként — predig a hatalomnak is részeseivé váltak. Az előző parlamenti ciklus ideje alatt csaknem valahány párt, beleértve a koalíciós partnereket is, irigykedve szemlélte a keresztény- demokratákat, mert míg az ő energiájuk java részét belső viták, nemegyszer szakításig menő civódások kötötték le és gyengítették, addig a KDNP nyugodt, higgadt politizálásával az eszmei azonosságon alapuló belső egység biztonságával tűnt ki. Mindez viszont már a múlté. Az új prohtikai időszámítás kezdete óta, mára még visszamenőlegesen is, átértékelődtek a fogalmak. A hajdani irigyelt nyugodtságot puhányságként, a higgadtságot gyávaságként, az egységet a gyengék tehetetlenségeként aposztrofálják. Ha a KDNP eddig — legalábbis látszólag — alkotórészeinek összegével volt azonos, ma ez már nem mondható el róla. Ma már több ennél. Több, mégpredig azzal az igényességgel és természetes elégedetlenséggel, amely a májusi választásokat követően került a szókimondás felszínére a vezetésben és a tagság soraiban egyaránt. Erre halmozódott később az önkormányzati választások során kialakult, már-már botrányízű helyzet. A párt eddigi tevékenységének némely kritikusa egy különös ellentmondásra építi elmarasztaló minősítését. Egyfelől a vezetés gyengeségét, puhányságát, karaktemélküliségét hangsúlyozzák, másfelől viszont mint egyszeA mi eddig történt (10 milliárd forint többletforrás odaítélésére tett nyilatkozat, Jánosi-ügy, az egyházi iskolák finanszírozása körüli elemi számtani hiba stb.), eltörpül a most készülő igazi botránykő mellett, amit a „közoktatási törvény módosítására készített javaslatnak” neveznek. A tervezet célja, úgymond a szakmai egyeztetés. Készült 1994. december 21-én Szűcs Miklós „műhelyében”. Az érdekeltek csak a szak- szervezetek, akikhez ez év január 5-én jutott el az anyag. A minisztérium által előírt véleményezési határidő január 15., az anyag terjedelme kilencvenkét oldal, s minderre tíz nap áll rendelkezésre. Bezzeg néhány éve, amikor a törvény készítői, kilencvennapos egyeztetés esetén is, az akkori ellenzék (Fodor Gábor, Szőlősiné, Hóm Gábor) mai hatalmasok egyöntetű kórusait hallva minden esetben meghátrált. Nem is sikerülhetett ilyen körülmények között az előző tárca felelős helyettes államtitkárának csak a ciklus végére, 1993 őszére törvényt készítenie. Most bizonyára elég lesz tíz nap is, megismerheti az ország szülő-, diák- és pedagógustársadalma, hogyan kell gyorsan ,.korszerű” törvényt alkotni. A teljesség igénye nélkül és teijedelmi okokból, nézzük csak az egyházi iskolák helyzetét, az elmúlt évek folyamatos botrányait. A javaslat elején mindjárt a következőket olvashatjuk a szabad iskolaválasztás jogáról (4. § 1. bek.); „A szülő e jogának gyakorlása közben köteles tiszteletben tartani gyermeke gondolat-, lelkiismeret- és vallásszabadsághoz való jogát.” Az indoklás továbmegy a Gyermekek jogairól szóló egyezményre hivatkozásnál, és így szól: ,A Gyermekek jogairól szóló egyezményben foglaltak alapján azonban e szülői jog nem sértheti a gyermek jogait.” A bökkenő mindössze annyi, hogy a hivatkozott egyezménynek csak a törvényalkotó szempontjából kiragadott szakaszát idézik meg, természetesen nem a teljes szöveget. Nézzük csak a későbbiekben is sokat idézett alkotmánybírósági állásfoglalás (4/1993) határozatát: „... és elismeri a szülők jogát arra, hogy a gyermeket érettségének megfelelően e joga érvényesítésében irányítsák.” Később pedig így: „... erre a — szülői vezetés korlátain belül — a gyermeknek is joga van.” Tehát a gyermek érettségének megfelelően, illetve a szülői vezetés korlátain belül. Ezt az értelmezést azonban hiába keressük a tervezet szövegében. Nem kevésbé érdekes szemügyre venni a 4. § 2. bek. kapcsán írottakat: „Az állami és helyi önkormányzati nevelési-oktatási intézmény vallási tanítások igazságáról nem foglalhat állást, vallási kérdésekben semlegesnek kell lennie.” Természetes, hogy itt is csúsztatással állunk szemben, hiszen a hivatkozott idézetből hiányzik a,filozófiai” szó. Máris több kérKultúrbéke „Először is tájékozódom, azt nem mondom, hogy nem lesznek személycserék — persze nem politikai tisztogatás —, egyet azonban bizton állíthatok, nem lesz Kulturkampf.” Alig több, mint fél év telt el fiatal, de kevésbé demokratává vált kultuszminiszterünk eme nyilatkozata óta, s nyugodtan megállapíthatjuk, hogy a minisztérium mára joggal büszkélkedhet a „ botrányhivatal ” címmel. dés fogalmazódhat meg ennek kapcsán. Ezek szerint tehát nem vallási, filozófiai kérdésekben lehet állást foglalni, például marxizmus—leninizmusban, hogy már egyéb, ehhez közel álló ideológiákat ne is említsek. Azután valahogy nem fér ösz- sze a fenti képtelenség a tanár lelkiismereti szabadságával, az oktatást végző személy szuverenitásával, autonómiájával. Hogyan marad az iskola „semleges”, ha a tanár kinyilvánítja személyes véleményét, vagy talán éppen az az, ami tilos? Ilyen törvények már uralkodtak Magyarországon, nem is olyan régen. Ä hivatkozott alkotmánybírósági határozat kimondja még azt is: , ,Az államnak jogi lehetőséget kell biztosítania arra, hogy egyházi iskolák jöhessenek létre.” Ennek a kitételnek az érvényesítésére még csak utalás sincs e „remekműben”. Továbblapozva a javaslatban (4. § 4. bek.): „... az óvodában a hit- és vallásoktatás az óvodai nevelési időn kívül szervezhető ... így különösen a hit és vallásoktatásra való jelentkezés megszervezése ... az egyházi jogi személy feladata.” Ez aztán igen! Mint köztudott, az óvodák reggel hat és tizennyolc óra között nevelnek. Akkor tehát mind a hittanoktatás szervezése, mind annak végzése csak reggel hat óra előtt és este hat óra után lehetséges? Kell ehhez még valamit is hozzátenni? De baj van itt már az indoklás szerint a lelkiismereti és vallásszabadságról szóló törvénnyel is, a már említett gyermekek jogairól szóló egyezményre hivatkozva: „A vallásoktatás jogosítványa nem maradhat kizárólagosan a szülő joga.” Az a gyanúm, hogy a törvényt szerkesztők eléggé egyoldalúan közelítenek a témához. Megérné elővenni a már említett alkotmánybírósági határozatot, és azt nem szelektíve olvasgatni. Ebben az esetben rá is bukkanhatnak a fenti határozat egyébként Magyarországra is kötelező hivatkozásaira, úgy mint az Emberi Jogok Európai Egyezményére: „senkitől sem szabad megtagadni az oktatáshoz való jogot, az állam az oktatás terén vállalt feladatainak gyakorlása során köteles tiszteletben tartani a szülők vallási, világnézeti meggyőződésével összhangban lévő oktatáshoz való jogát.” Csak az a kérdés, mikor? A hajnali vagy az éjszakai órákban? Azután ugyancsak itt olvasható a Polgári és Politikiai Jogok Nemzetközi Egyezségokmánya (18. cikkely 4. paragra- fiis). Ajánlom figyelmükbe. Végezetül e témakörben a negyedik paragrafus hatodik bekezdés nem kevésbé elrettentő az előbbieknél: „Az állam a nem állami, nem önkormányzati oktatási intézmény fenntartójának — az azonos típusú helyi önkormányzati közoktatási intézmény fenntartója részére a feladat ellátásához külön törvényben megállapított mértékű — költségvetési támogatást nyújt. A helyi önkormányzat, vagy az állam a költségvetési támogatáshoz kisegítő anyagi támogatást ad, ha nem állami, illetve nem önkormányzati közoktatási intézmény — az e törvényben szabályozott megállapodás alapján — állami, illetve önkormányzati feladatot lát el.” Most akkor magyarul. Az úgynevezett gyermekenként leosztott fejkvótáról, illetve a működéshez ténylegesen szükséges helyi támogatásról van itt szó. Valami azonban hiányzik ebből a megfogalmazásból, nevezetesen az egyházi fenntartású intézmények fogalma. Mit akarhat a törvényalkotó? Csak nem kizárólag az olyan, a például Hóm Gábor nevével fémjelzett „alternatív hátrányos helyzetű intézményeket” támogatni? Itt már természetesen mint indok előkerül az alkotmány is (70. § f pont), amely mindenki számára biztosítja a művelődés jogát úgy is, hogy az oktatásban részesülők részére anyagi támogatást nyújt. Csak az indoklás az alábbi zárójeles mondattal zárul: „Az egyházi jogi személy külön törvény rendelkezései alapján kapja meg a normatív költségvetési támogatást.” Nem értem miért? Az egyházi iskola hallgatói nem magyar állampolgárok? Rájuk nem hatályos a Magyar Köztársaság alkotmánya? Hol ez a külön törvény? Miért nem a közoktatásról szóló törvény rendelkezik ebben a kérdésben? Hol a helye a probléma rendezésének, ha nem itt! A ,Jcülöntörvény”-kitétel súlyos diszkrimináció a törvény- módosítást kiagyalók részéről, s ezt be is ismerik. Az ősi tanítás szerint: .Akinek szeme van, lássa meg, és akinek füle van, hallja meg.” Próbáljuk meg akkor értelmezni a kultusz- miniszter kijelentését: „Egyet bízvást ígérhetek, ebben az országban nem lesz Kulturkampf.” Nos, aki eddig reménykedett a törvény módosítása kapcsán, maga is meggyőződhet arról, nem először, hogy ami a Szalai utcából elhangzik, annak hitelt adni botorság. Weinwurm Bence
