Pest Megyi Hírlap, 1995. január (39. évfolyam, 1-26. szám)
1995-01-19 / 16. szám
PEST MEGYEI HÍRLAP KULTÚRA 1995. JANUAR 19., CSÜTÖRTÖK A magyar kultúra napja Kölcsey Ferenc százhetvenkét esztendővel ezelőtt — a kézirat tanúsága szerint -— 1823. január 22-én fejezte be Himnusz című poémáját. Erre emlékezve rendezik meg 1989-től kezdődően minden év január 22-én a magyar kultúra napját. Az idén, az ehhez kapcsolódó budapesti kulturális-művészeti programok keretében házfoglaló ünnepséget tartanak a Műcsarnokban, pénteken. A felújított, megszépült kiállító- hely avatóján Török András, a kultusztárca helyettes államtitkára mond köszöntőt. A millennium évében készült patinás épületben Műcsarnok-fesztivál néven aznap megkezdődik az alternatív színházak február 12-éig tartó fesztiválja is. Ünnepi hangversenyt rendez a Magyar Kórusok és Zenekarok Szövetsége, valamint a Magyar Zenei Kamara a Néprajzi Múzeumban, vasárnap. A műsorban fellép a Vass Lajos Ének-Zene Tagozatos Általános Iskola felsős kórusa, a Magyar Kábelművek Férfikara, a Madách gimnázium kórusa, valamint az Angelica leánykar. A hangversenyen Liszt-, Bárdos-, Farkas-, Kocsár-művek csendülnek fel 11 órai kezdettel a Kossuth téri gyűjteményben. Immár két esztendeje a magyar kultúra napján nyújtják át a pedagógus szakma legjobbjainak a kitüntetéseket. Az idei ünnepségnek a Néprajzi Múzeum ad otthont holnap, pénteken délelőtt. Az oktatás, a kultúra, a közművelődés és a tudomány területén kiemelkedő teljesítményt nyújtó személyek elismerésére létrehozott Pro Reno- vanda Cultura Hungáriáé Alapítvány díjait pedig szombaton adják át. Könyvespolc Közeledvén Bácskához Aki teljes fegyverzetben jelentkezik a mostanság eléggé hajlékony szépprózában, azt akkor sem nevezhetjük fiatal írónak, ha csupán 38 éves és második kötetét olvashatjuk, igen nagy örömmel. Majoros Sándor, a néhai Jugoszláviában született Stara Moravicán; ebben a könyvében is tartja magát nemzethez és hazához, kötelezettséghez, térséghez, melyben hamarább érnek a lányok és később a nagyregények, meg a tiszta igazságok. Távolodás Bácskától című novelláskönyvében (KÉZirat Kiadó, 1994.) azon a meggyőződésen és meggyőző érvelésen kapjuk magunkat, hogy a nemzetiségileg megnyomorított földön a gyermekek is hamarább komolyodnak. Mert a novellák jó része a gyermek- és sihederkorba visz; mert egyszer mindenkinek le kell számolnia a gyermekkorral. Majoros most teszi. Nem lerázza, hanem szólásra készteti a gyermeket. Nem történelmet ír akkor sem, mikor a bácskai magyarok lemészárlásáról tesz említést, csak úgy, a novella cselekményében mellesleg, de sorsmeghatározó- lag az egész életvitelt illetően. Nem történelmet, történeteket ír a szerző, melyekben a gazdag leírás televé- nyén jól érzi magát a cselekmény, életessé virulnak a jól megtelt lelkek. A lélekrajz, továbbmen- ve: az eseményektől és az egymásnak feszülő hangulatoktól meghatározott lélek- építés, el a drámai helyzetteremtésig és az abszurdokig követik — ez ad biztonságos alapot az írónak meg a cselekménynek. Megkímél Majoros az immár annyi nagy sikert megtermelt gyermekromantikától, a szokványtól, és nagy ívben el tudja kerülni az egyre divatosabb posztmodemet is. A halál készültségi állapotában, behívóval a zsebben, haldokló hitvessel a mostani félig háborús Bácskában nemcsak késztet, de enged is tűnődnünk az egyetlen életért. A gyermekkori történetekben — inkább mondjuk így: a gyermekek életélményeiben — éppúgy kerüli az események díszes lefutását, akár a „felnőtt” novellákban, a sorhajóhadnagy halálának körülményeiben. A zongora lába esetleg nincs aranyból, a lopás céljával fölfeszített vagonokban nem kincseket, hanem vöröskeresztes ládákat találnak, köt- és gyógyszereket a leendő háború első sebesültjei számára... És betörni indulnak, az öreg pénzét megkaparintani, de hát az öreget holtan találják, asztalra borulva. Akkor s így már nem kell a lopható, már kiteregetett pénz sem. Mert nem erről volt szó... Majoros nem fél a drámai helyzet megépítésétől és annak elkerülésétől sem. Nála a vívódó rémület nem öncélú, nem átviteli szerepű az olvasó felé. Sajátosan drámai világában nem hagy kétséget az olvasóban akkor sem, ha önmagát szánja hunyorítva múltba vagy jövőbe látásra. (Távolodás Bácskától. KÉZirat Kiadó, 1994.) Czegő Zoltán 100 éve született Bánovszky Miklós festőművész Érdemrend a halálos ágyon Amikor Szentendre éppen a 100. születésnapjának megünneplésére készült, egy baleset akkor ragadta el a magyar festőművészek doyenjét, Bánovszky Miklóst. A művész pár nap múlva, január 17-én lett volna százésztendős. Hajdan egyike volt azoknak a főiskolát éppen elvégzett festőknek, akik 1926-ban Szentendrén létrehozták a művésztelepet. 1928-an hét társával együtt megalakította a Szentendrei Festők Társaságát, amely azután a szentendrei művésztelep üzemeltetője lett. Bánovszky Miklós maga a társaság pénztárosaként tevékenykedett. A telep tagjai valamennyien Réti István növendékei voltak, s a szentendrei művésztelep létrehozásával a mesterük által sokáig vezetett, de a trianoni békeszerződés következtében elveszített nagybányai művésztelepet próbálták a maguk módján pótolni. Nagybánya a maga idejében a magyar művészet progresszivitásának megtestesítője volt. Szentendréről ezt már nem lehetett elmondani. A társaság a polgári művészetet művelni szándékozó fiatalokból verbuválódott olyannyira, hogy az egy évvel később jelentkező Barcsay Jenó't alig akarták soraik közé venni, túlzott avantgar- dizmusa miatt. Bánovszky Miklós 1926- ban díjat kapott a Szent Fe- renc-pályázaton, a Szinyei Társaság elismerő oklevelét nyerte el más alkalommal, s a kultuszminisztérium ösztöndíjában is részesült. 1939- ben Turchányi Erzsébet a következőt írta róla: .Eleinte főleg arcképeket festett és naturalista felfogást mutatott. Később azonban egyforma kedvvel és erővel foglalkozik tájképpel, akttal, alakos képekkel. Ami újabb fejlődési irányát illeti, talán ő az, aki a legjobban igazodik az új klasz- szicizmus célkitűzéseihez. Erőteljesen határozza meg a dolgok térbeli egyensúlyát. Ennek a kifejezésére eleinte a színt használta. Újabban egyforma szerepet juttat a valóság újrafogalmazásában formának, vonalnak, színnek és összhatásnak. Merész neki- szaladásoktól tartózkodik, ezért oly kiegyensúlyozott és megnyugtató hatású a művészete.” Bánovszky Miklós nem vált a magyar festészet meghatározó alakjává. De következetes művészeti gyakorlata példaként állhat a fiatalság előtt. Olyan művészetet képviselt, amely politikai és művészi diktátumoktól és divatoktól független tudott maradni. Arra törekedett, hogy a közönségtől elismerésképpen, műveiért kapott ellenértékekből tudja megteremteni a maga életfeltételeit. Nem lett gazdag ember sem, de Szentendre 80. születésnapján díszpolgárává választotta, és a köztársasági elnök a Magyar Köztársasági Érdemrend Kiskeresztjével kívánta századik születésnapján köszöntem. Amikor híre ment az ünnepek táján az idős alkotó balesetének, a minisztérium és az elnöki hivatal munkatársai példás emberi odafigyeléssel felgyorsították az ügyintézést, s így a kórházban a nagybeteg művész még megkaphatta a kitüntetést, amelyet Török András államtitkár adott át. Az agg mester pár órával később elhunyt. Temetéséről, mint díszpolgáráról, Szentendre városa gondoskodik. Balogh Ilona mmmmmmrn mám tej Jlk. Bánovszky Miklós: Szentendre (1928) — részlet SZÓ Ördög a lengyel népi kultúrában címmel ma este 6 órakor kiállítás nyílik a Nagymező utcai Lengyel Intézetben. A kiállítást Wiktoryn Grabczewski (a gyűjtemény tulajdonosa) és dr. Hoffer Tamás (a Néprajzi Múzeum főigazgatója) nyitja meg. * Mécs László-emlékestet rendez január 27-én délután fél 6-tól a Néppel a nemzetért szellemi mozgalom a Bencés Diákszövetség közreműködésével a Szobosz- lai úti TESZ-székházban (XII. kerület, Szoboszlai u. 2—4.). Közreműködik: dr. Pomogáts Béla irodalomtörténész, valamint Dávid Kis Ferenc, dr. Szabó András és Szabó Gábor. * Csoportos kiállítást rendez január 20—30. között a Bocskai Galéria (XIII., Bocskai út 47—49.) Barna András, Kardos Erzsébet, Kiss Kálmán, Kordás József, Lukács János, Horváth Gabriella és Ser- sovszky Zsuzsa munkáiból. A tárlatot dr. Jáki Ferenc nyitja meg délután 5 órakor. —KÉP Elhunyt Sík Ferenc, a Nemzeti Színház főrendezője Sík Ferenc Kossuth-díjas, kiváló művész, a Nemzeti Színház főrendezője hatvannégy éves korában, január 16-án váratlanul elhunyt — tudatta a színház igazgatósága a távirati irodával. A társulat örökös tagjának temetéséről később intézkednek. * * * Sík Ferenc 1931. március 25-én született Békéscsabán. Az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán magyar—történelem—francia szakos tanári képesítést szerzett. Egyetemi évei alatt az Állami Népi Együttes tánckarának volt a vezetője és szólótáncosa, koreográfusa. A tanári diploma megszerzése után iratkozott be a Színház- és Filmművészeti Főiskola rendezői szakára, amelyet 1963-ban fejezett be. Elsőként az egri Gárdonyi Géza Színházhoz szerződött, majd 1965 és 1981 között a Pécsi Nemzeti Színház rendezője, illetőleg 1975-től főrendezője volt. Tizenhárom esztendővel ezelőtt lett tagja a budapesti Nemzeti Színháznak, amelynek 1991-től haláláig főrendezője volt. Sík Ferenc neve összeforrott a Gyulai Várszínház tevékenységével is, amelynek művészeti vezetőjeként tevékenykedett 1973-tól, két évtizeden át, Sík Ferenc színpadra állította klasszikusok, valamint kortárs hazai és külföldi szerzők műveit egyaránt. Játszották például rendezésében Brecht—Weil „Koldusoperáját, Goldoni „Két úr szolgája” című vígjátékát. Számos Shakespeare-átómát is rendezett, többi között ,A vihar”-t, a „Tévedések vígjátéká”-t, a „Hamlet”-et, a ,Eear király”-t. Sík rendezte az ,Advent a Hargitán” című Sútó-drámát, amely ez ideig több mint kétszázhetvenszer szerepelt a Nemzeti Színház műsorán, Páskándi Géza „Tornyot választok”; Gyurkovics Tibor „Halálsakk”; Illyés Gyula „Különc”; Hubay Miklós „Ők tudják, mi a szerelem” című művét is színpadra állította. Utolsó premierje a „My Fair Lady” című zenés játék volt, amelyet az ő rendezésében mutatott be a Nemzeti társulata a közelmúltban. Sík Ferenc tevékenykedett a határokon túl is, oktatott-rendezett Szabadkán, Temesvárott, Helsinkiben és Aachenben.
