Pest Megyi Hírlap, 1995. január (39. évfolyam, 1-26. szám)
1995-01-14 / 12. szám
PEST MEGYEI HÍRLAP KULTÚRA 1995. JANUÁR 14.. SZOMBAT Aki a fényt belülről gyújtja Látogatóban Ilyés István Budakeszin élő szobrászművésznél Budakeszi egyik legszebb utcáján, a januári friss hidegben gyalogolva, keresem Ilyés István szobrászművész házát. Utam kék, sárga, rózsaszínű paloták közt vezet, s eközben arra gondolok: vajon nem túlságosan kifelé élnek-e itt az emberek Es vajon itt, a főváros közelében mennyire fontosak a belső értékek és mennyire a külsőségek? Ilyés István műtermében „Az ember egyszemélyes lakhelye” címet viselő szobra mellett Első találkozásunkkor kiderül: Ilyés Istvánnak a belső a fontos. Barátként fogad, szívélyesen betessékel műtermébe és bemutatja a labirintusszerű házat. Mindenütt hatalmas faszobrok, faragások, különleges technikával készült képek. Némelyik csipkeszerű, finom munka; mások tekintélyt követelő óriás, de nagyon sima felületek. A fáról beszélgettünk, melynek lelke van és a művekről, melyek előtt meg-megállunk. Ilyés István hitéről vall. A furulyás — A felnőtt embernek is vissza kell térnie a gyermekkorába — mondja —, mert ott vannak azok a titkok elrejtve, melyek későbbi énjét meghatározzák. Amikor ezt — s itt a „Malomőr fohásza” című alkotásra mutat — készítettem, akkor is éreztem, fel kell vállalnom az emberek előtt, hogy én Istenhez akarok tartozni. Minden embernek, így nekem is van egy ószövetségi életem, amiben az Isten megbíz azzal, hogy vigyázzak környezetemre és jól sáfárkodjak a rám bízott dolgokkal. Ezután jön az újszövetségi gondolat: az ember szövetséget köt újból az Istenével — mondja, majd visszatér a műhöz. — Itt, a „Malomőr fohásza” esetében egy tengelyt lehet látni, ez egy fogaskerekű villamos sebváltója. Ezt jómagam lapokkal egészítettem ki, amikre az ó- és újszövetségi bibliából véstem idézeteket. Ezek a versszakok engem Isten titkaiban való tisztánlátásra vezettek. Az írás csak közelről látszik rajta, de Ilyés István azt szereti, ha közelről nézik szobrait. Aztán a családra, az indíttatásra terelődik a szó. Olyan családom, olyan szüleim voltak —* folytatja —, akik megtettek mindent azért, hogy Istenben való hitem legyen. Ők formáltak ilyenné. — Négyéves koromban azt mondtam egy kis barátnőmnek, hogy ne szeressen engemet, mert én csak „a művészettel” akarok foglalkozni... és innen úgyis el fogok menni. Ez Szatmár vármegyében egy kis faluban történt, ahol nagyon egyszerű emberek éltek. A későbbiekben a „művészet” mellett zsákot hordtam, hajót fűtöttem és sok egyebet csináltam. Tizennyolc évesen jöttem a városba, hogy művészekkel és művészetekkel találkozzam. Nem vágytam főiskolára, nem is nagyon akartam tanulni, mert szomorú tapasztalataim voltak... Itt a második világháborúval kapcsolatos rossz élményeimre gondolok, majd az azt követő Rákosi-rendszerre, amikor az emberek félve jártak még a templomba is. — Ezek a gyermekkori élmények bizonyára megjelennek az alkotásaiban valamilyen módon — jegyzem meg. — Lelki tartósítással. Nem tudatosan, de megjelennek. A tragikus helyzeteket szeretném valahogy megszépíteni, örökkévalónak tekinteni az elmúltat, s megkeresni benne a szépet. Gondolom, erre a „Furulyás" című szobrom példa. Ennek az emberkének a furulyája egy — a budakeszi kertemben talált — 1939-ben gyártott és Hitler monogramjával ellátott lőszer. Ebből lett ez a furulya, három lyukkal. Ez a kis emberke az isteni háromságból akar valami szép zenét játszani ennek a világnak. Az atya- fiú-szentlélek szimbólum ez. Beszélgetés közben derült ki, hogy korai — szürrealista — képeit elégette, nem érezte sajátjának ezt az irányzatot. — Ki a mestere? — kérdezem. — Egyszer valaki megkérdezte tőlem azt is, hogy ki a megrendelőm. Az én első megrendelőm mindig Jézus Krisztus, ő a mesterem is. — A legtöbb művész sajnál megválni az alkotásaitól. Adott már el valamit? — Nekem is volt egy olyan időszakom, amikor azt gondoltam, hogy nem szabad feladnom, hiszen olyan ez, mintha a lelkemet adnám el. De az, hogy magamnak csináljam ezeket a műveket és körberakjam magamat velük, ez engem annyira gúzsban tartana, hogy megkötné még a gondolataimat is. Amikor valamit eladok, akkor viszont soha nem a maximumot kérem. Aki megveszi, ne szenvedjen hiányt, legyen a munkámban öröme. Van olyan barátom, akinek azt mondtam: én ennyit kérek érte, mire ő azt feleli, majd ő tudja, mennyit kell adni. Egy-egy mű több hónapig, évig készül. — Milyen eszközökkel alakítja ki a formákat, vési ki a betűket, csiszolja a sima felületeket? — Egyszerű vésőkkel, nincs benne semmi gépi munka. Kézzel és üveggel csiszolgatom. Szeretem kézzel érinteni a fát. így érzem azt, ami benne van, s a fölös anyagot így tudom lebontani róla. Beszélgetésünk a jelenre terelődik. Ilyés István csalódottan szól: — Első kellemes meglepetésem az volt — mondja —, amikor az országban legyőzetett az ateista világ, 1990-ben. Legnagyobb csalódásom pedig az, amikor tavaly azok a gyermekek reformálták újra a kommunista pártot, akik őneki fizették a tandíjat... Nem tudom, melyik az a magyar ember, amelyik ezt az ateista világot akarta újra megvalósítani. Ez számomra a legnagyobb kérdés. Amikor megtudtam, sírtam és hosszú ideig szomorú voltam. —- Van-e olyan nagy terve, amit meg akar a jövőben valósítani? — Nincs ilyen tervem. Isten megadja az elkövetkezendő feladataimat. Rám van bízva a fa is, és egy-egy ember is, akire szeretettel gondolok. Krisztust kell beengedni az otthonunkba, csak akkor segítünk majd egymáson szeretettel. Ezért marad meg a világ, és nem azokért, akik ezt piacra viszik... Simon Andrea Forgatókönyv-írói pályázat Kern András színész nyerte a HBO/Hartley- Merrill forgatókönyv-írói pályázatot és az azzal járó 300 ezer forintos díjat. A kedden megtartott eredményhirdetésen elhangzott, hogy az öttagú szakmai zsűri — amelynek Vámos Miklós író, Koltai Lajos operatőr, Zsombolyai János operatőr, Prekop Gabriella dramaturg és Havas Agnes, a HBO filmvásárlási igazgatója volt a tagja — 62 jeligés pályamű közül egyöntetűen választotta ki az ismert színész „Capella” jeligéjű munkáját. A forgatókönyvet jelenleg angol nyelvre fordítják, majd február 15-ig eljuttatják a Robert Redford vezette nemzetközi zsűrihez Amerikába. A nemzetközi forgatókönyv-írói pályázat győztese — ösztöndíjasként — vezető amerikai forgatókönyvírók segítségével véglegesítheti pályamunkáját. Kern András elmondta, hogy írása — amely Pataki Éva dramaturg segítségével jött létre — egy pesti karmester humoros mindennapjairól szól. A film forgatását ez év nyarára tervezik, a főszereplő és a rendező Kém András lenne egy személyben. Operatőrnek Ragályi Elemért, további szereplőknek pedig többek között Udvaros Dorottyát és Eszenyi Enikőt szeretnék felkérni. Film Bethlenről „A bujdosó” című filmtrilógia II. részét ma délután 14.55-kor mutatja be a Tv2. A Bethlen István 1944-beli sorsáról szóló filmben mások mellett megszólal az a Bolza Ilona grófnő is, aki ifjú vöröskeresztes nővérként titkos összekötő volt a bujkáló Bethlen és a kormányzó között. A Józsefvárosi Pódium Józsefvárosi Pódium néven új játszóhelyet avatnak hétfőn a Somogyi Béla utca 13. szám alatti pinceklubban. A premieren „Végzetes lépések” címmel Guy Foissy francia szerző és Leonard Cohen kanadai köl- tő-regényíró-zeneszerző-elő- adó műveiből összeállított pszichokrimit és balettdrámát játsszák a Rátkai Márton Zenés Műhely hallgatói. Az előadásban színpadra lép Ferencz Éva (vendég- művész), Florosz Zoi, Kap- sza Katalin, Kővári Szilvia, Pulai Szilvia, Szécsi Dóra, Kovács József és Poós Balázs. A produkció rendezője: Vas-Zoltán Iván. Könyvespolc Nyitott könyv az igazmondásra Legszívesebben azt mondanánk, hogy elszabadult az igazság. Sajtószabadság van Romániában is, Magyarországon is, szabad, azaz szabadjon hát szólni arról is, ami és ahogyan megtörtént a történelem egyre széthullóbb kerítése között ebben a térségben is. Sajnos, nem ujjonganak az igazság lehetőségeinek mindenütt. Miskolczy Ambrus professzor, történész Eszmék és téveszmék című esszégyűjteményében (Kritikai esszék a román múlt és jelen vitás kérdéseit tárgyaló könyvekről. Disputa Kiadó) nem maga akar rendíthetetlen igazságokat rögzíteni e térség lakosságának és történelmi-társadalmi országosának kialakulásáról; örök és elmozdíthatatlan igazságok kimondására csak román történész-politikusok és politikus-történészek esküsznek az elmúlt száz esztendőben Romániában, mindmáig. Miskolczy Ambrus ebben az igen értékes könyvében és ebben a látványos műfajban, az esszében jóval többet nyújt, mint amennyit a tudós szerénysége ígér a Bevezetőben. Tényekre és szakmunkákra hagyatkozik a szerző, melyek megóvják a tévedésektől — ha nem is örök életre — őt és szakkól- légáit. A tények viszont nem kímélik meg őket olyan történészek és álszakmaiak átkaitól, akik állampolitikai szinten végzik a történelemhamisítást. Ha nem Erdély és annak valós történelme, hanem a magyar nemzet és kultúra szerves része lenne a tét (na meg a két és fél milliónyi magyar mostoha sorsa), akkor az idegenek számára különös is lehetne a magyar történetírás intenzív érdeklődése egy szomszédos nép eredete, betelepedése iránt. Megnyerő és megnyugtató Miskolczy tájékozottsága a szakirodalomban. És csak így tud támaszt és tájékoztatást nyújtani mind a szakembernek, mind a tisztán, tisztábban látni akaró érdeklődőnek. Nem is olyan rég, néhány éve hangzott el Gi- urgescu román történész szájából: A tatárjárásnak a románok számára haszna volt, mert meggátolta a magyar királyság keleti terjeszkedését. Most ne idézzük az európai rémületet 1241-ből s későbbről, csupán a kárörömre meg a háromnegyed Magyarország — akkor már régen királyság — elpusztulására gondoljunk. Meg arra, hogy ahol ez elhangozhat, nincs ott esélyünk az igazság keresésében... Gheorghe Sincai a maga naiv, államilag ma is fenntartott román eredetmítoszában a kunokat is románoknak tartja. Igaz, valahogy magyaráznia kellett a mil- kói római katolikus püspökséget... Kiváló történelmi esszét olvashatunk a könyvben Draculáról, személyéről és legendáinak eredetéről. Vlad Tepes (Karós) létező személy volt, Havaselve vajdája, betegesen szadista, naponta gyönyörködött karóba húzott ellenfeleinek — pártütőknek, idegeneknek — a szenvedéseiben. Mátyás király börtönbe vetteti, tizenöt évig tartja fogságban. A román történészek csak üggyel-bajjal próbálják szalonképessé tenni uralkodójukat, azt, aki egyszer 400 szász ifjút húzatott karóba elevenen, hatszáz bar- casági kereskedőt juttatott ugyanerre a sorsra. Miskolczy összeveti a fölburjánzó Dracula-irodalom szemetét és értékeit. Másik esszéjében szándékában és megvalósulásában is értékes Erdély, Havaselve és Moldva kapcsolatrendszerérői való értekezése. A szintézis, az összevetés igényével értékel könyveket, tanulmányokat a szembesülés választóvizében. Fölfejti, hogyan akarta Vasile Lupu vajda (egyébként albán nemzetiségű volt, románul is alig beszélt) 1642-ben a török segítségével megszerezni Erdélyt belső lázadások keltésével. Román irodalomtörténeti műveket is értékel Miskolczy, imponáló tájékozottsággal, majd értékeli annak a Niessének a művét, aki az ortodox vallás és az állampolitika összefonódásának balkáni modelljét adja. (Eszmék és téveszmék, Disputa, 1994.) Czegő Zoltán
