Pest Megyi Hírlap, 1995. január (39. évfolyam, 1-26. szám)

1995-01-12 / 10. szám

PEST MEGYEI HÍRLAP LEVELÜNK JÖTT 1995. JANUAR 12.. CSÜTÖRTÖK 13 Tisztelt Olvasóink! Az elmúlt hetek nagy távirat-, fax- és levéláradata után még mindig érkeznek hozzánk levelek, melyeknek fel­adói tiltakozásukat és aggodalmukat fejezik ki lapunk esetleges megszüntetése miatt, vagy éppen abbéli örö­müknek adnak hangot, hogy a Pest Megyei Hírlap vál­tozatlanul megjelenik és remélhetőleg a jövőben is fennmarad. Őszinte aggódásukat, tiltakozásukat, a lapunkért való ragaszkodásukat és a velünk érzett szolidaritásu­kat is ezúton szeretnénk megköszönni az egész szer­kesztőség, minden munkatársunk nevében. S bár úgy tűnik, a táviratok egy része nem érkezett meg szerkesztőségünkbe, s így többek véleményét nem is tehettük közzé, a lapunk fennmaradása mellett kiálló leveleiket, távirataikat, faxon küldött üzeneteiket — egyéb témájú leveleik mellett — ezután is folyamato­san közöljük levelezési rovatunkban. Továbbra is várva leveleiket, tisztelettel: A szerkesztő. Nyoma veszett tiltakozás Tisztelt Szerkesztő­ség! Azért jelentke­zem levélben, mert sajnos a távirat, amit az újságunk megszünteté­se ellen való tiltakozá­sunk kifejezéséül adtam fel (tizenhatunk nevében), nem érkezett meg önök­höz. Ezt onnan tudom, hogy 6-án telefonáltam a szer­kesztőségbe, s ott közöl­ték velem ezt a sajnálatos tényt. De azt is említették, hogy nem én vagyok az egyetlen, akivel ez történt. Egyébként a táviratot a Mogyoródi úton (közel a Vezér úthoz) adtam fel a felhívásukat követő reg­gel (260 forintot fizet­tem). S a táviratnak nyo­ma veszett. A távirat így szólt: „Til­takozunk ezúton a sajtó- szabadság megsértése, a demokrácia megcsúfolása ellen. Mivel úgy tudjuk, hogy a Pest Megyei Hírla­pot meg akarják szüntet­ni. Rizmayer család 12 fő, Máté család 6 fő.” Tisztelettel és őszinte elismeréssel munkájuk iránt: Rizmayer Antal és 15 társa Budapest Ki tud róla? Tisztelt Főszerkesztő Úr! A telefonon való előzetes megbeszélés alapján itt kül­döm önnek fiam fényképét, valamint a közlendő szöveget. Segítségét, emberségét, szí­vességét előre is köszönöm. Tisztelettel, egy aggódó édesanya: Szász Ervinné 3780 Edelény, Szentpéteri u. 3464. Lakásunk telefonszá­ma: (48)-342-433. Szász Boldizsár, született 1977. február 28-án. 1994. no­vember 15-én lakásáról eltá­vozott, s azóta ismeretlen he­lyen tartózkodik. Szülei és a rendőrség kérik a lakosság se­gítségét, hogy aki valahol lát­ja, tartózkodási helyéről bár­mit tud vagy valamilyen in­formációval rendelkezik, je­lezze a legközelebbi rendőr­nek, rendőrőrsnek, rendőrka­pitányságnak. Az eltűnt gyermek körülbe­lül 180 cm magas, közepes testalkatú, szőkésbarna hajú. Eltűnésekor sötétkék farmer- nadrágot, sportcipőt, piros­szürke kockás flanel inget, sö­tétkék mintás kötött pulóvert, valamint mohazöld vászon­ból készült dzsekit viselt, ami­nek ujján a visszahajtója, vala­mint a kabát galléiján a szegő­lék okkersárga színű. Ami minket aggaszt Féljem halála óta / * minden karácsonyt »hl/ és újévet a mátraházi református üdülőben töltök. Hazajövetelemkor két­ségbeesve olvasom, hogy ve­szélybe került a Pest Megyei Hírlap fenntartása, és szüne­teltetni akarják megjelenését. Evek óta előfizetőjük va­gyok lapjuknak, időnként ír­tam is a „Levelünk jött” rovat­HISTÓRIA Krmann Dániel naplója (I.) Tokaji a minisztereknek Fabiny Tibor írja a Küldetésem története című könyv utószavá­ban: „Krmann Dániel evangélikus püspök — akkori szóhasz­nálattal: szuperintendens — egyike a magyarországi művelő­dés- és egyháztörténet legváltozatosabb életű alakjainak. Egyé­ni élete és történeti szerepe a Thököly- és Rákóczx-kor rendkí­vül mozgalmas, feszültségekkel teljes eseményeivel fonódott ösz- sze. Az a politikai és Vallási türelmetlenség, amely életét oly sok próbára tette, napjainkban csaknem hihetetlennek és érthe­tetlennek tűnik Alakja eddig elveszett az ismeretlenség ködé­ben — csak néhány történész őrizte meg emlékét. (...) ...szá­műzetésben született egy kis Trencsén-megyei falúban 1663. augusztus 28-án, s várfogságban, a pozsonyi vár börtönpincé­jében halt meg 1740. szeptember 17-én. „ Krmann Dániel szuperintendenst felekezete, a Rákóczi-kor- ban szabadabb lélegzethez jutott evangélikus egyház 1708-ban diplomáciai útra küldte az evangélikusság patrónu- sának számító XII. Károly svéd királyhoz A másfél évig tartó küldetés célja a Luther-hívők hazai helyzetének megszilárdítá­sa volt, anyagi segítség és királyi közbenjárás kieszközlése ré­vén. A szerző útiélményeiből színes, élvezetes, találó portrékat felvillantó naplót írt, amely az Európa Kiadó gondozásában nemrég magyarul is megjelent. Ebből adunk közre részleteket. Február 7-én (1708) Isten nevében megváltam enyéim­től és február 12-én szeren­csésen Eperjesre érkeztem. A parókia épületében száll­tam meg; egészen a húsvét utáni ötödik vasárnapig kel­lett itt vámom Gerhard úr jö­vetelére — töprengés és kü­lönféle gondok közepette. Nem találtam Eperjesen sem útmutatást adó levelet, sem oltalomlevelet a fejede­lemtől, sem útiköltséget, sem útitársat. Gyorsfutár ál­tal írtam Gerhard úrnak, de azt a választ kaptam, hogy édesanyja betegsége és halá­la miatt nem tudott jönni, a közeljövőben azonban még­is fölkerekedik. Végül hús­vét utáni harmadik vasárnap után meg is érkezett, de mindjárt tovább is ment Kas­sára a fejedelemhez, majd visszatért, magával hozván az oltalomlevelet, az utasítá­sokat adó írást, a megbízóle­velet, valamint kétszáz ara­nyat útiköltségre. Mindezt átadta nekem, közölvén, hogy nem tud velem együtt elindulni, de később utánam jön, amint ügyeim eredmé­nyéről és a svéd méltóságok hajlandóságáról levelemből értesül. (...) Május 16-án búcsút vet­tem Zabeler Jakab és Szir- may Miklós uraktól, s a kö­vetkező nap — a Mennybe­menetel szent ünnepnapján, melyet az oroszok lengyel földön, amerre utunk vitt, meg se ünnepeltek — meg­érkeztünk a Bánfától tizen­egy mérföldre lévő Szandec- ra, és Fuchs krakkói evangé­likus polgárhoz tértünk be, aki a krakkói pestisjárvány miatt lakott itt. Kornélunk itt négy hajót szereltetett fel, Lubomirski hercegtől, a vár s a város urától pedig a hercegi udvar egy zsidó al­kalmazottjának közbenjárá­sával — ami nem kevés ajándékba s egy teljes hétbe került — igazolást szerzett, amely tanúsította, hogy a Magyarországon vásároltösz- szes boroshordó a herceg tu­lajdona, és a rakományt Var­sóba kell szállítani. Ennek a zsidó tanácsosnak sok továb­bi aggodalmat köszönhet­tünk, Koméi úrra meg egye­nesen veszedelmet hozott. Midőn ugyanis már-már cél­hoz ért, a piotrowini kor­mányzó kétségbe vonta amaz igazolás hitelességét, és tíz hordót — amelyik ép­pen megtetszett neki — elra­bolt tőle. Nekünk is volt öt hordó pompás tokaji aszúnk: az egyiket Róth Mi­hály alispán úr, a másikat Gerhard úr (aki Ketzer úrtól kapta), a harmadikat Szir- may Miklós úr, a többit pe­dig más bártfai urak küldték a svéd és a brandenburgi mi­nisztereknek, de ezek sértet­lenül eljutottak Pulavára. Szandec egyébként úgy nyü­zsög a zsidóktól, mint a rot­hadt sajt a férgektől, a várka­pu közelében még zsinagó­ga is van. A tágas és gyö­nyörű vár a Dunajec folyó fölötti dombrészen emelke­dik, éppen akkoriban állítot­ták helyre. Május 23-án, immár má­sodszor vízre szállva, meg­érkeztünk egy Szandectól három mérföidnyire fekvő faluba. Az éjszakát a hajó­kon töltöttük, kora reggel a hozzánk csatlakozott falube­li tutajosokkal együtt felke­rekedtünk egy Mühlstein nevű elhagyott vár alá, on­nan pedig továbbhajóztunk Zakliczyn városához — itt a bal parton egy másik vár bukkant a szemünk elé — és megvártuk a lóháton jövő Koméi urat. Jobb olda­lon Tamów városa maradt el: hat mérföldre fekszik Szandectól és református temploma van. Ezután Opa- towiec városába érkeztünk: itt ömlik a Dunajec, ame­lyen eddig utaztunk, a Krak­kó felé folyó Visztulába. E városban sikerült még ma­gyar bort szereznünk, ami­nek később édeskevés hasz­nát vettük. A Dunajecbe jobb kézről a Poprád, a Bia- la és a Wisloka folyó öm­lik, magát a Dunajecet ezek együtt teszik hajózhatóvá. Május 26-án, a pünkösd előtti napon Nowe Miastó- ba érkeztünk. A nap tisztele­tére délig imádkoztunk és énekeltünk a hajókon, majd amikor hajósaink visszatér­tek a templomból meg a vá­sárból, kötelet oldottunk, és meg sem álltunk Baranó- wig, ahol megcsodáltuk a négyszög alakban épített, vörös téglával fedett, gyö­nyörű, hatalmas várat. In­nen Winaryba mentünk, majd Dzikówba, onnan Kolczynba, ahol a Visztula fölötti dombon vár emelke­dik, s a várost három, egy­mással mégis összefüggő részre osztja. ba, amit le is közöltek, és ami szerény véleményem szerint mindig az igazságot tartal­mazta. Az ország legjobb új­ságírói, munkatársai ennek a lapnak. Itt olvashattam Sán­dor András, Paizs Tibor, Mal- lár Éva ragyogó cikkeit, de mindenekelőtt Vödrös Attila főszerkesztő naponkénti írása­it, amelyek a legnehezebb na­pokban is reményt és útmuta­tást nyújtottak. Miért hirdeti az MSZP—SZDSZ koalíció, hogy demokrácia, sajtósza­badság van? Különös, hogy csak az ellenzéki lapok megje­lenése és terjesztése kerül ve­szélybe! Végigéltem és meg­szenvedtem az 1950-es évek elnyomását, az újságok meg­jelentek tele hazug hírekkel, s most újra visszatérnek ezek az idők? Pest megye ellenzé­ki lapja tűnjön el, mert hogy mernek magyar újságírók és írók rámutatni a jelenlegi kor­mány és más „szakértők” bak­lövéseire, ellentmondásaira, kapkodásaira? Erőszakkal el lehet hallgattatni embereket, de ettől nem fog javulni az or­szág gazdasági helyzete, külö­nösen nem a nemzetközi meg­ítélése, amely napról napra rosszabb. Ez az újság bátran megírta, az önkormányzati vá­lasztásokon hogyan alakult az erédmény. Vegyék elő a koalíciós pártok vezetői a tol­lat, s számolják már ki, meny­nyivel csökkent 1994 májusá­hoz képest támogatásuk. Hogy ez irritálja, magyarul zavarja őket? Engem és csalá­domat pedig az aggaszt, hogy veszélybe került a legkedve­sebb újságom megjelenése. Én több millió honfitársam­mal együtt soha nem leszek Magyarország „legkedvel­tebb” napilapjának az olvasó­ja! Mindent el kell követni, hogy a Pest Megyei Hírlap ne szűnjön meg! Kárteszi Istvánná Cegléd Megkapták-e? Tisztelt Szerkesztőség! December 19-én két tele­xet adtunk fel sok-sok aláírás­sal — tiltakozva a lap beszün­tetése ellen. Az egyiket le is közölték az újságban Bacsó Ferencné aláírással — a mási­kat nem. Ez az én nevemmel ment volna. Ne értsenek félre, nem az bosszant minket, hogy nem je­lent meg, hanem az, hogy a posta talán csak felvette érte a 160 forintot, de lehet, hogy nem küldte el önökhöz... Ér­tesítsenek, hogy megkapták-e mindkét faxot. Melkó Mártonná Debrecen A szép és megerősített Szandoirúr városkába ér­tünk: dombján vár áll, és számos kolostorral és temp­lommal is büszkélkedik; az idő tájt német katonák vi­gyázták, akik a Visztula- parton a külvárosban ag­gasztóan lődörögtek boros­hordóink körül. A vár pa­rancsnokánál eleget tettünk megbízásunknak, majd Za- wichost városa felé vettük utunkat, mellyel átellenben formára a tokajira emlékez­tető romos vár látható. A dombon épült városból le­jött a hajókhoz egy tréfás kedvű szerzetes, s mókái ju­talmául néhány garassal ajándékoztuk meg, azt a má­sikat viszont, aki minden­áron misebomak való bort akart kicsikarni tőlünk, nagy mérgére üres kézzel eresztettük el. Fergeteges zi­vatar szakadt itt a nyakunk­ba, de szerencsénkre az a kis házacska, melyet alkal­matos lécekből összeállítva, és cseréppel fedve a hajónk­ra építettek, megvédett ben­nünket. (Folytatjuk) Salétromfőzés a három városban A „három város” — Nagykőrös, Cegléd és Kecske­mét — földje „a salétromot sem nélkülözi”— írja No- vák László a városokról szóló könyvében. A kétségte­len kár mellett a török hódoltság korában hasznot jelentett a föld e tulajdonsága a „három város”-nak. A salétrom a lőpor gyártásához nélkülözhetetlen, ezért aló. század végétől arra kötelezte a települése­ket a török, hogy nagy mennyiségben szállítson Bu­dára. Némi védettséget és kiváltságokat jelentett ez a nehéz időkben. Novák Lászlótól tudjuk, hogyan készítették a salétromsót. A salétromos földet felás­ták, és külön erre a célra szolgáló épületben, a „salé(- romfőzo házban” üstökben kifőzték a földből a salét­romsót. Meglehetősen nagy mennyiséget állítottak elő. Nagykőrösön 1636-ban 2,2 tonnát, 1645-ben 2,3 tonnát. Zsákokba csomagolták az így előállított sa­létromsót és szekereken Budára vitték, 1638-ban Mehmet pasa levélben utasította Nagykőröst és Ceg­lédet, hogy „ennekutána Császár számára semmit ne munkálkodjanak egyebei, hanem a hatalmas Császár számára a Salétromot éjjel és nappal munkálkodja­nak.” Egy alkalommal maga a szultán utasította Kő­rös népét a salétromfőzésre, E foglalkozás a török háborúk után veszített jelentőségéből, de még a 19. század elején és űzték a salétromfőzést — írja No­vák László. Rendszerint vándorló mesterek ásták fel a földet és főzték ki belőle a salétromot. Pogány György

Next

/
Thumbnails
Contents