Pest Megyi Hírlap, 1995. január (39. évfolyam, 1-26. szám)
1995-01-10 / 8. szám
i PEST MEGYEI HÍRLAP TILTAKOZÁSOK 1995. JANUÁR 10., KEDD 13 Levelek, faxok, táviratok lapunk Tisztelt Szerkesztőség! A Pest Megyei Hírlap szüneteltetésére, esetleges megszüntetésére tett gondolatkísérlet ellen tiltakozom! Bízom benne, hogy nem sikerül a másként gondolkodók célja, melyet leghitelesebben Zakariás próféta illusztrál: „Verd meg a pásztort, és elosztanak a juhai.” A jóérzésű embereknek ez a lap melletti, nemes összefogása örömmel tölt és tölthet el valamennyi kedves olvasót. Egyértelműen kiderül, hogy Budapesten, Pest megyében, sőt annak határain túl is kedvelik ezt a lapot tömör, igazságos szókimondásáért, sokoldalúságáért, egy-egy helység természeti kincseinek, értékeinek bemutatásáért, a napi politikai események közléséért. Tehát sokan kedveljük ezt a konzervatív szellemiségű lapot még akkor is, ha némelyeknek ez már „modern bűnnek” számít. Féltjük a kiváló szerkesztőstábot, amelyet nem kevés megpróbáltatás ért és ér. Reméljük azonban, ez is a javukra válik, miként egy kínai mondás szerint: „Az ékkövet a csiszolás, az embert a megpróbáltatás teszi tökéletessé”. Üdvözlettel és tisztelettel: Kovácsné Mészáros Anna Püspökhatvan Kedves Vödrös Attila! Boldog vagyok, hogy sikerrel „vették” a legyőzhetet- lennek látszó akadályokat (ehhez porszemnyi hozzájárulás volt talán a január 2-i lapban megjelent levelem is). Sok tízezer ember drukkolt ezért, mert a szerkesztőség tagjainak és kiemelkedő publicistáinak (Sándor András, Benedek István, Szuhay Balázs, Sugár András és mások) kiváló munkájára olyan szükségünk van, mint egy falat kenyérre. A lap színvonalát jelzi, hogy olyan kiváló közel-keleti szakértő segíti eligazodásunkat, mint Hering József, akit bármely százezres példányszámú lap „megirigyelhetne” (a tévéről nem is beszélve). Szívből gratulálok és boldog új évet kívánok önnek és mindazoknak, akik lelkünk életben tartásán fáradoznak. Győry Lajosné Budapest Amikor december 7-én, kedden megjelent a Kérjük Önöket, tiltakozzanak! című felhívás, és a lapot reggel kézhez kaptam, azonnal bemondtam telefonon egy rövid táviratot ezzel a szöveggel: „Újságunk elnémítása bűn.” Gondolom, ez is tiltakozásértékű és az elsők közt érkezhetett, de sajnos nem jelent meg. A december 30-i veresegyházi MDF-összejövetelen javasoltam a tiltakozást, ez előzőleg egy mondatban kiszedve, majd pedig repróban is megjelent. (...) Tisztelettel: Fazekas Mátyás Veresegyház Tisztelt Szerkesztőség! A konzervatív — azaz a hagyományos emberi értékek és erkölcs alapján álló — és nemzeti szellemű, a jelenlegi politikai vezetésnek nem tetsző híreket is közlő sájtóra az egész országnak szüksége lenne. Ezt azonban egyelőre csak mi, a konzervatív-nemzeti irányzat képviselői ismertük fel. Látnunk kell azt is, hogy a Pest Megyei Hírlap — akárcsak a nyáron megszűnt Pesti Hírlap és az ugyancsak anyagi gondokkal küzdő Új Magyarország — gazdasági okokból nem tud eléggé megerősödni és életben maradni, hacsak anyagi áldozatot nem hozunk érte. A szerkesztőség Kérjük, segítsenek! című felhívásának eleget téve először postán akartam pénzt átutalni a Parázs Alapítványnak, de a postatisztviselő nem tudta elmondani, hogyan kell ezt megtennem. Ezért közvetlenül a Kon. HISTÓRIA Értekezés a régi magyarok vallásáról (IV.) Áldozatok a szabad ég alatt Pierre Davity tanúként hivatkozik a lap szélén Leonardo Fioraventira, a Spec- chio de Scienza universale (Az egyetemes tudás tükre) szerzőjére, a XVI. századi bolognai orvosra, aki viszont Bocatius Jánost idézi. De ezek — ahogyan már mondtam — bizonytalan eredetű, kósza híradások, amelyek hitelességében jogosan kételkedhetünk. Az viszont biztosan kiderült, hogy a testvérhazában, az Etel vagy a Volga folyók mentén a XIII. században megtalált magyarok semmiféle bálványt nem imádtak. Ezt világosan bizonyítják a fentebb már dicsért vatikáni emlékirat eme szavai: „Po- gányok (ti. a magyarok), semmiféle istenképzetük nincs, de bálványokat sem imádnak.” Márpedig a természet úgy intézte, hogy minél műveletlenebb egy nép, az emberi kultúrától minél távolabb él, annál makacsab- bul ragaszkodik szokásaihoz, és annál kevésbé hagy fel őseitől örökölt hagyományaival, kiváltképp vallásával. Bizony, figyelemre méltó az, amit Dionüsziosz Ha- likamasszeusz az Arkhaiolo- gia Rhómaiké (Római régiségtan) VII. könyvében ír: „Ezeket pedig (ti. az istenek és a szellemek tiszteletére rendezett szertartásokat) már ősidők óta tartják mind a görögök, mind a barbár népek, úgy vélik, ezeken semmit sem szabad változtatni, mert félnek az istenek haragjától: ám leginkább mégis a barbárok meggyőződésé ez, sokféle okból kifolyólag, de az idő nem engedi, hogy felsoroljam ezeket: hosszú idő alatt sem lehetett rávenni őket, hogy ősi isteneik tiszteletét elhagyják, vagy hogy szertartásaikon bármit is változtassanak, sem az egyiptomiakat, sem az afrikaiakat, sem a keltákat, sem a szkítákat, sem az indusokat, de egyetlen barbár népet sem, hacsak idegen uralom alá hajtva nem kényszerültek a győző szertartásait átvenni.” Ha tehát a XIII. században az Etel folyó vidékén lakó magyarok, ezek a nyers, durva, földhözragadt emberek, akiket a tévhitek sűrű homálya vesz körül, semmiféle bálványt nem imádtak, akkor ez tagadhatatlanul azért volt így, mert őseiknek sem voltak bálványaik. Ezzel ellentétes véleményünk abból sem szár- mazhatik, amit a Justinia- nus korában, a Boszporusz- szal szomszédos területeken élő hunokról tudunk, hogy tudniillik ezüstből és elektronból készült bálványaik voltak, amint azt Theopha- nész, továbbá Ióannész An- tiókhénosz, akinek másik neve Malalasz volt, és Ked- rénosz állítják. Theopha- nész ezt írja ezekről a bálványokról: „A mindenünnen összerabolt istenképmásokat, amelyeket a hunok tiszteltek, összeolvasztotta (Gordász), mivel ezek ezüstből és elektronból voltak.” Malalasz is ezt állítja a Khrónographiában (Világ- történet): „A hunok bálványimádók voltak, bálványaikat összegyűjtötték (mivel ezüstből és elektronból voltak), újraöntötték, és az így nyert tömböket Boszporuszban miliarisium nevű pénzre váltották át.” (A katonaságról nevezték el ezt a pénzfajtát Kedrénosz szerint.) De ki merné a magyarokra vonatkoztatni, amit Theophanész, Malalasz és Kedrénosz a boszporuszi hunokról állít? Hiszen a hun név, miként egykor a szkíta, vagy manapság az európai, amennyire én meg tudom ítélni, tág fogalom, amely több olyan nemzetet foglal magában, amelyeknek sem szokásuk, sem vallásuk, sem hazájuk, sem öltözetük, sem nyelvük nem egyezik meg, ahogyan sokáig a magyarok a legtágabb értelemben vett „hunok” egy törzsét alkották. Véleményem szerint azonban, nem hiszem, hogy fordítva is, minden hunt magyarnak kéne tartani. Nem is említem, hogy Ammianus Mar- cellinus, IV. századi író, aki a leggondosabban leírta a hunok szokásait, szertartásait, harci módszereit, ruháit, testalkatát stb., világosan azt állítja a hunokról, hogy: „semmiféle vallás vagy babona nem háborgatja őket”. Fentebb már említettem, hogy a legkorábbi idők magyarjainak ahogyan bálványaik, úgyanúgy templomaik, vagy szentélyeik sem voltak, és hogy perzsa módra a szabad ég alatt, kiemelkedő helyeken mutatták be áldozataikat. Vannak olyanok is, akik az evangélium fényével még meg nem világított magyarokról azt állítják, hogy forrásoknál, fáknál vagy köveknél mutatták be áldozataikat, és ez volt a magyarokra jellemző sajátos és különleges babona. Akik így vélekednek, Szent László magyar király Törvénykönyvének I. részében, a 22. fejezetben foglaltakra hivatkoznak, ugyanis ebben a törvénycikkben büntetést szabnak azokra, akik forrásoknál, fáknál vagy köveknél áldozati szertartást végeznek. A törvény szövege így hangzik: „Akik pogány szokás szerint kutak mellett áldoznak, vagy fákhoz, forrásokhoz és kövekhez ajándékokat visznek, bűnükért egy ökörrel fizessenek.” A törvénynek ezek a szavai késztették a hírneves Pray Györgyöt is, hogy azt gondolja: ebből könnyen következtethet arra, mifajta szkíta babona volt elterjedve a magyaroknál a keresztény szentségek felvétele előtt. Az Annales regum Hungáriáé (A magyar királyok évkönyvei) című munkájának első részében így ír: „Ezek után, mivel a legkegyesebb király ezen a zsinaton a legnagyobb mértékben óvni kívánta a vallást, kérte a püspököket, hogy ügyeljenek, nehogy bárki is áldozzák a kutaknál, vagy égő áldozatot mutasson be fák, források vagy kövek közelében, és akit ezen a bűnös tetten rajtaémek, saját hatáskörükben büntessék meg. Ebből könnyen megérthetjük, hogy ez a pogány szkíta szófennmaradásáért zumbankba mentem, az ott kapott előrenyomtatott átutalási postautalvánnyal a helyszínen befizethettem. Úgy vélem, többek számára egyszerűbb postán (vagy az OTP-n keresztül) átutalni a pénzt. Javaslom, írják meg a PMH- ban, hogy milyen nyomtatványt kell használni és melyik rovatba pontosan mit írjunk, hogy a pénz az alapítvány számlájára kerüljön. Valószínűleg az is hasznos lenne, ha tájékoztatnák az olvasókat, hogy mekkora összeg szükséges a lap helyzetének stabilizálására. Remélem, hogy a most fenyegető veszély elmúlik a PMH feje felől! Kívánok a szerkesztőségnek békés, boldog új évet, s 1995-ben növekvő lapszámot. Tisztelettel: Dr. Nagy Géza Budapest Tisztelt Szerkesztőség, Kedves Barátaim! Nagy-nagy tisztelettel és szeretettel kívánunk további munkátokhoz erőt és egészséget az új esztendőben! Azzal, ami ellen ti tollal, következetesen harcoltok, sok magát magyarnak valló emberben tartjátok a reményt. Ezzel azok is tisztában vannak, akik éppen ezért akarják ezt a lapot is megszüntetni! Baráti üdvözlettel: Buday Béla a MIÉP csepeli szervezetének elnöke Stelczer Ervin a Pofosz XXI. kerületi szervezete Kovács Sándor az ’56-os Emlékbizottság XXL kerületi szervezetének elnöke Gothár József a Magyar Út Körök XXL kerületi szervezete kás a keresztény hitre még át nem tért magyaroknál milyen erősen tartotta magát, hiszen még László idejében sem tért meg az egész ország, és az ősi hitnek a nyomai még fennmaradtak.” De a fent említett Szent László-féle törvény, és az első magyar királyok egyéb intézkedései is régi zsinati határozatokból való- átvételek; és az a pogány szokás, amely szerint források, fák és kövek mellett áldoznak, semmiképpen sem magyar sajátosság, hanem ez idő tájt Európának csaknem minden népe ismerte, noha Krisztus hitét vallotta. Szinte megszámlálhatatlan régi zsinati határozat maradt fenn, amely ezt az egész keresztény világban megrögzött pogány szokást tilalmazza; ezeket gyűjtötte ösz- sze buzgalommal Johann Georg Keysler Antiquitates Septentrionales et Celticae (Északi és kelta régiségtan) című munkájában. (Folytatjuk) Cornides Dániel Cegléd Erzsébet királyné birtoka lesz Nagy Lajos király fiatalon került trónra, nem lehet csodálni, hogy legfontosabb támasza édesanyja, Erzsébet királyné volt. Igaz, az erős egyéniségű anyakirályné még évtizedekkel később is meghatározó szerepet töltött be fia mellett A hosszú életű Erzsébet — 80 éves korában hunyt el, nem sokkal Nagy Lajos halála előtt — befolyása oly nagy volt hogy — Bertényi Iván megfogalmazása szerint — „a történész szinte arra gondol, hogy voltaképpen Iutjos és Erzsébet együttes uralkodásáról kellene írnia.”A király szinte minden fontosabb oklevél kiadásakor tudatta; édesanyja akaratával és egyetértésével kerül sor rá. Erzsébet gyakran értékes birtokokat is kapott fiától. így 1358-ban Cegléd került a királyné tulajdonába. Az 1358. január 10-én kiállított oklevél az első, amely kétségtelenül és vitathatatlanul az alföldi városról szól, a korábbi oklevelekről nem dönthető el teljesen egyértelműen, melyik Ceglédről van szó az országban — a középkorban volt Somogybán, Baranyában és Pozsony megyében is Cegléd nevű település. Nagy Lsyos oklevele azonban egyértelmű: fizonyos királyi birtokunkat, azaz falunkat, amelyek Cegleednek neveznek s amely Pest megyében vagyon.”A királyi adományból kiderül, hogy Ceglédet „a békéden időkben luitalmaskodá- sok folytán”a főnemesek elfoglalták, pedig mindig a király fennhatósága alatt volt”, korábban Pál úrnak adományozta, aki közben távozott az országból, ezért Ceglédet „édesanyánknak adományozzuk.” Pogány György
