Pest Megyi Hírlap, 1995. január (39. évfolyam, 1-26. szám)

1995-01-10 / 8. szám

8 PEST MEGYE1 HÍRLAP VELEMENY 1995. JANUAR 10., KEDD Néhány szó Zsirai Miklósról, a tudósról Makkay János, a történettudomány doktora * december 28-án egy nagyobb lélegzetű megemlékezést írt Zsirai Miklósról „Istálló a könyvtárszobában” címmel. A jeles szerzővel együtt örvendhetünk annak, hogy Zsirai Miklós „Finnugor rokonságunk” c. könyvét a Trezor Kiadó rep- rintben megjelentette. Minden jóérzésű emberben rokon- szenvet ébreszt, ha embertársának súlyos és méltánytalan megpróbáltatásairól és szenvedéseiről értesül. S ez különö­sen így van, ha egy neves magyar tudósról van szó. Ám 1945 után nem Zsirai Miklósnak volt a legsúlyosabb a kál­váriája. Elvégre nemcsak egyetemi katedráját tarthatta meg 1935 óta töretlenül, de szinte nyomban a bölcsészkar dékánja is lett. Kezében maradt a Nyelvtudományi Közle­mények szerkesztése és az 1948-ban alapított Kossuth-díj kitüntetésben is az elsők között részesült, együtt Aczél Ta­mással, Andics Erzsébettel, Gerő Ernővel, Révai József­fel, Rudas Lászlóval (1949. március 15.), tehát mellőzött- nek nem mondható. Természetesen a kommunista vezé­rek névsora nem azt kívánja sugalmazni, mintha kollabo- ráns lett volna, hiszen 1949-ben még a vad bolsevik szóla­mok ellenére több tucat kiválóság részesült Kossuth-díj- ban (például Ember Győző, Major Máté, Moravcsik Gyu­la, Ligeti Lajos). Szakasits Árpád ünnepi beszéde minden­esetre nem hagyott kétségeket. „Féltő gonddal mérlegel­tünk... Akadnak még sajnos számosán a tudósok között, akik elfogultságaik, téveszméik, babonáik hálójából képte­lenek szabadulni. Az ilyen tudósok nem használnak sem a tudománynak, sem a haladásnak, sem a népnek. Az igazi tudós semmi esetre sem akar pártatlan maradni... Aki nem képes és nem hajlandó arra, hogy így cselekedjék, el­veszti igényét arra, hogy a szellem emberének, tudósnak, írónak, művésznek tartsák.” (Kossuth-díjasok és állami dí­jasok almanachja. 1948—1985. Bp. 1988, 69—70. o.) Na­gyon is lehetséges, hogy Zsirai Miklós „két tűz között ver­gődött”, s az még inkább, hogy „jó szándékú, naiv huma­nista” volt. Az azonban tény, hogy 1952-ben a Magyar Népköztársaság Érdemrendjének IV. fokozata kitüntetés­ben is részesült. Hány kiváló magyart és hány nagyszerű magyar tudóst tettek tönkre, pusztítottak el vagy üldöztek el mindeközben! Makkay János, a történettudomány dok­tora hosszan kesereg Zsirai Miklós ház- és lakásgondjain, rémült háromnapos vonatozásán, ám igen diplomatikusan megkerüli azt a kérdést, amelyet dr. Domonkos János így foglalt össze: „A magyar közvéleménnyel az ő munkássá­ga fogadtatta el a finnugor nyelvrokonság elméletét.” (Ka­pu 5/1992, 61 o.). S itt jutottunk el mondandónk lényegé­hez. Zsirai Miklós tiszta magyarságát, emberi tisztességét, naivitását, jó szándékát senki sem vonja kétségbe. Egy tu­dóst azonban nem ezek a vonások tesznek naggyá, jelen­tőssé, hanem a művei, az alkotásai. Ahogyan Képes Géza írta: „A művek hatnak, működnek tovább, békülten pihen a professzor úr: beszélhetnek a bölcsek, ostobák, moso­lyog, ő mentségre nem szorul.” Jelentősebb művei (Jug- ria. 1930, Finnugor rokonságunk. 1937, Osztják hőséne­kek I—II. 1944, 1951, A modem nyelvtudomány magyar úttörői. 1952, A finnugorság ismertetése. 1952) egytől egyig a finnugorelméletet hirdetik, dicsőítik, mégpedig el­lentmondást nem tűrő módon. S annak ellenére, hogy az indogermán nyelvtudomány hangtörvényeire, a nyelvi csa­ládfára, a kikövetkeztetett ősnyelvre és a nyelvi paleonto­lógiára épített őstörténetkutatás a ’30-as években már megrendítő ellencsapásokat kapott, Zsirai Miklós rendület­lenül balgának, gyermetegnek és csodabogár dilettánsnak nevezett mindenkit, aki a finnugorelméletet kétségbe me­részelte vonni. Ezt a körülményt, azt hiszem, nem szabad elhallgatni. Zsirai szinte kéjelgett a primitív vogul és osz- tyák néptől való származtatásunk dicsőítésekor. Az lehet, hogy a kommunisták parancsára az Önbírálatot nem írta meg, de az alábbiakat 1952-ben (!) leírta: „(Gyarmati műve is) beleszólt a magyar nép józan világ- és önszemlé­letének formálásába is. Az előkelő önhittség misztikus fel­legeiből visszahozott bennünket a realitások szilárd földjé­re. Hiába lázongtak a horvátistvánok, a vámbéryárminok (sic!), majd a turánista mozgalom sámánjai, a gondolkodó magyar többség tudomásul vette... azt, amik vagyunk.” „Finnugor rokonságunk ilyetén tanulsága arra figyelmezte­tett, állandóan bennünket, hogy ne essünk az önteltség, a nyelvi vagy faji sovinizmus végzetesen hóbortos hibájá­ba!” (Zsirai M., A modem nyelvtudomány magyar úttö­rői. Bp. 1952, 53. o.) Makkay János, a történettudomány doktora tehát nem jól teszi, ha félreérthető módon a Zsirai Miklóst, a finnug- ristát bírálókat tudatlanoknak, ármánykodóknak, hamisak­nak nevezgeti, akik „ismét egyre erősebben kárognak”. Bakay Kornél Válaszféle Zsirai ügyében V alahogy úgy jártunk régi kollégámmal, Ba­kay Kornéllal, mint az olasz utasok, ha manapság vasúton mennek Firenzéből Rómába. Egy-két évtizede, a nagy európai vasútfejlesz­tések idején (amelyben a vas és az acél szocialista or­szágai nem akartak részt venni; meg is lett az ered­ménye!) a meglévő kétvágá- nyos pálya mellé másik ha­sonló pálya készült az exp- resszek és intercityk számá­ra. Gyakran száguld hát két szerelvény is Toszkána me­sés tájain át ugyanazon cél felé, de külön pályán, bár az egyik gyorsabban és megállók nélkül. Biztosra veszem, hogy nekünk is, mindkettőnknek ugyanaz a célunk, de más a pályánk, amit követünk. Márpedig azonos célok felé robogó — illetve jelenleg legfel­jebb még csak pöfögő — két vonat ablakából egymás­nak Bakay-féle dörgedelme­ket átkiabáló bírálatoknak sok értelmét nem látom. Vá­laszomat is ez határozza meg, hiszen szakmailag sok­kal szigorúbb is lehetett vol­na. Ezért nem írom meg itt véleményemet Bakay most megjelent könyvéről sem — Kik vagyunk? Honnan jöttünk? — sőt ím, még rek­lámot is csinálok lapunk ha­sábjain nékie. Bakay nem olvasta el fi­gyelmesen írásomat Zsirai Miklósról. (A figyelmetlen­ség máskor is előfordul ve­le, nemrégiben megjelent kis könyvem címét — A magyarság keltezése — kö­vetkezetesen úgy említi, hogy A magyarság keletke­zése.) A cikk végén a Zsirai tollából idézett sorok ugyan­is nem a finnugorszárma- zás-elméletet bírálók népes seregére vonatkoznak, ha­nem azokra, akik továbbra is igaztalanul vádolják naci­onalista torzításokkal, ma­gyar imperializmussal, sovi­nizmussal népünket és tudo­mányunkat. Tehát azokra, akik továbbra is Molnár Eriknek, Rákosi kedvenc és többszöri miniszterének a követői, és a magyar törté­nelmet a marxizmus—leni- nizmus, meg a szociállibera- lizmus szabad prédájának és vadászterületének tart­ják. Nagyon remélem, Ba­kay nem akar egy követ fúj­ni Molnár Erikkel csak ami­att, mert annak primitív el­méletében (nem szívesen használom ezt a csúnya ide­gen szót, de ha már Bakay vele jellemezte a szovjetek által kipusztításra ítélt, mert hát primitív vogulokat és osztjákokat, legközelebbi nyelvrokonainkat, akkor én is ráfanyalodok) az ősma­gyarok valahonnan az Altáj vidékéről jöttek volna e ha­zába. Bakay téved! A magyar közvéleménnyel nem Zsirai fogadtatta el a finnugor nyelvrokonság elméletét. A felfedezés maga Sajnovics Jánosnak (1770) és Gyarma- thi Sámuelnek (1799),- két kiváló hazánkfiának az érde­me. Ma már tudjuk, hogy éppen Sajnovics János volt az, aki a modem tudomá­nyok egész körében úttörő jelentőségű indoeurópai nyelvtudomány kibontako­zása előtt elsőként alkalmaz­ta a modem nyelvhasonlítás máig használatos tudomá­nyos módszereit. Ilyenfor­mán csak a korszakalkotó felfedezés nagyon korai vol­tán múlott — no meg azon, hogy egy tordasi magyar ember volt, aki megelőzte korát —, hogy manapság mégsem ő számít a modem nyelvtudomány megalapító­jának. Kétségtelenül ma­gyar sors, de emiatt azért nem kell ma támadnunk. A finnugorelmélet általá­nos elfogadtatásával azon­ban ettől fügetlenül sem kel­lett várni Zsirai Miklósra. Bakay valószínűleg nem ol­vasta Békés Verának azt a kiváló tanulmányát, amely­ben bemutatta, hogy Sajno­vics és Gyarmati tételei a magyar tudomány körében rohamos gyorsasággal fo­gantak meg. Rágalom tehát az a jól ismert állítás, hogy sok és jelentős tudósunk akadt, akik a halzsíros finnugor atyafiság állítóla­gos vádjával visszautasítot­ták a finnugor nyelvrokon­ságot. Éppen ellenkezőleg! Kezdve a 17. században, Ot- rokocsi Fóris Ferenc, majd Révai Miklós, Ballagj Mór, Fejér György, Kállay Fe­renc, Bugát Pál, Toldy Fe­renc, a múlt század első fe­lében a magyar tudomány színe-virága mind elfogadta a finnugor rokonságot. Sőt még Horvát István sem ta­gadta nyíltan egyetemi elő­adásaiban. így alighanem Bakay Kornél is azok sorá­ba tartozik, akikről majd két évtizede írta Lakó György: tévednek a Sajno­vics János Demostratiójára (ami több mint két évszá­zad után végre megjelenik talán magyar nyelven is, mi­után angol és német fordítá­sa régen van!), tudományos utóéletére és jelentőségére vonatkozó kérdésekben. Az elmondottakból követ­kezik, hogy sem Sajnovics, sem Gyarmathi nyelvtörté­neti megállapításai nem épülhettek az indogermán nyelvtudomány által kidol­gozott hangtörvényekre, mert legalább három évti­zeddel korábbiak amazok legelső tudományos megfo­galmazásainál. Ráadásul Sajnovics teljesen tisztában volt ugyan a szabályos hangmegfelelések (hangtör­vények) fogalmával és fon­tosságával, azonban éppen ilyeneket elmulasztott kimu­tatni 1770-ben a magyar és a lapp nyelv között. Si ta- cuisses... Végül helyeslem, hogy Zsirai Miklós azokban a szörnyű és vészterhes idők­ben, 1952-ben arra intett, hogy mi, magyarok egyszer s mindenkorra mutassunk hátat az előkelő önhittség­nek és önteltségnek, a felle­gekben való misztikus járás­nak, a turánista mozgalom sámánjainak. Nem hiszem, hogy a népünk sorsát 1945—1956 között majd­nem végzetesen rossz irány­ba fordítók között éppen Zsirai Miklós vállára kelle­ne ma rakni a felelősséget. Nem fújt ő egy követ a szo­cializmust építőkkel! Miért is rónánk fel éppen neki, hogy az elsők között kapott Kossuth-díjat, egyébként Bartók Bélával és Kodály Zoltánnal együtt. Bőven megérdemelte ő is! L egvégül örülök, hogy a PMH biztonságba he­lyezett hasábjain immáron tudományos hátterű parázs vitára is sor kerülhet. Ez szerintem biztos jele annak, hogy a lap népszerű és egy­ben fórum lett. Makkay János A B CPEF5H I J — Gratulálok, talált, süllyed! Jelenszky László rajza Törtetők Horváth Ádámnak, a tele­vízió elnökének az egyik napilap riportere felvetet­te: a közelmúltban parla­menti interpelláció is szólt arról, hogy kiugróan maga­sak a televíziós jövedel­mek. Horváth válaszul le­szögezte, hogy nem soka­ké, csak azoké, akik „most a hírműsorokban túlégetik magukat — nem azért, mert ők akarják, ha­nem mert nincsenek ele­gen —, lehet, hogy nem lesznek nyugdíjasok. Az idegrendszer, a fizikum túlzott igénybevételét meg kell fizetni”. A magyará­zat cinizmusa többrétű, s nem mindennapos. Mind­járt utalhatnánk arra, hogy Horváth Ádám saját beval­lása szerint a Tv-ben ko­moly a létszámfelesleg, ha tehát kevesen vannak a Betlen-csapatban, bőven volna honnan kiegészíteni őket. Esetleg nem is kel­lett volna válogatás nélkül parkolópályára tenni a ko­rábbi híradó teljes stábját. Másrészt utalhatunk arra is, hogy ebben a hazában sokak fizikumát és ideg- rendszerét veszik túlzot­tan igénybe a nehéz átme­neti évek megpróbáltatá­sai — elég, ha csak a bá­nyászokra, az ápolónővé­rekre vagy a pedagógusok­ra gondolunk, ezt mégsem honorálják közpénzből le­szakított havi több százezer forintos fizetések­kel, ha csak Horváthnak hiszünk, s nem a lap ripor­tere által említett millió­nál magasabb összegekről szóló híreknek. De ha nai­vak vagyunk, s mindent el­fogadunk az életük gyer­tyáját kétfelől égető hős híradósokról, még mindig ott motoszkál a gyanú a fe­jünkben: ha a közszolgá­lat mértéken felül kizsige­reli szegény tévés szer­kesztőinket, s ezt csak me­sebeli summákkal lehet úgy-ahogy ellensúlyozni, mi kényszeríti ezeket a szegény lányokat-fiúkat, hogy többen közülük ma­gántévék műsoraiban apasszák tovább vészesen megfogyatkozott energiái­kat? Miért kell például sze­gény halálra gyötört Frei Tamásnak a Híradó, az Objektív és a Nap-Tv mel­lett még egy bűnügyi ma­gazin állandó sztárriporte­reként is öngyilkolnia ma­gát, amikor főnöke szerint a jól megfizetett híradózás is több, mint amit egy em­ber kibírhat? Ilyen mérté­kű önpusztításra már alig­ha találunk ésszerű magya­rázatot. Hacsak fel nem hagyunk naivitásunkkal, s be nem látjuk, hogy bi­zony ezeket az életerős, tö­rekvő fiatalokat nem a szolgálat, hanem a kapzsi­ság szelleme készteti a szokatlanul erőteljes törte- tésre. Zempléni Olivér

Next

/
Thumbnails
Contents