Pest Megyei Hírlap, 1994. december (38. évfolyam, 282-307. szám)
1994-12-31 / 307. szám
Fekete Gyula Bosszú az angyalért B osszút álltam egyszer az elmaradt karácsony estéért. Munkahelyi főnökömön, egy fő- szerkesztőn. Ő volt az egyetlen FŐNÖK az életemben; sem előtte, sem utána senki olyan nagybetűkkel írandó, akitől kényszerültem volna, meggyőződésem ellenére, utasítást elfogadni. Azelőtt, ha egykét hivatali fölöttessel ösz- szehozott a sorsom, azok egyben barátok is voltak. Azután pedig én ügyeltem rá, hogy messze elkerüljek minden FŐNÖKÖT, és ez — elmondhatom most már — véglegesen sikerült. Szerdára esett abban az évben a karácsonyi „szenteste”. Nem kálvinista neveltetésem okán biggyesztem idézőjelek közé, hanem a korhűség kötelez erre, ha jól emlékszem, 1952-t írtunk. Szerda bizony fontos nap volt a szerkesztőség életében; merem állítani, a heti határkő, a kezdet és a vég; a hét napjai közt kétségkívül a legfontosabb. A csúcsértekezlet napjaDélben megjelenő napilapot csináltunk, négy oldalon, negyvenen. Elég nagy hányadát a lap anyagának a Magyar Távirati Iroda szolgáltatta — megesett, nem is igen ritkán, hogy a négy oldalból hármat —, tollát („frontharcos fegyverét”) a negyven szerkesztő, munkatárs, gyakornok csak a szűköcske maradékon köszörülhette. Versenyben köszörültük, természetesen, a toliunkat; a Munkaverseny Bizottság kiemelt szerepet töltött be a szerkesztőség életében; szaporán ülésezett, s a szerdai csúcsértekezletek anyaga alapján hetenként, majd havonta összegezte s meghirdette a részeredményt. Három hónapig tartott a teljes versenyszakasz, külön e célra rendezett ünnepséggel zárult, amelyen a győztes előnyomott, díszes oklevelet kapott (pénzt nem, a pénzjutalom ilyen emelkedett légkörben megalázó lett volna), főszerkesztői parolát és igen sok dicsőséget. Szép, nagy, kalligrafikus betűkkel rajzolták föl a nevét a folyosói versenytáblára, a névsor élére, vezércikk méltatta győzelmét a faliújságon, s a szapora összejövetelek (átlagban napi négy) — olvasóbrigád, csúcsbrigád, termelési, rovatvezetői, szerkesztői, rovat-, pártcsoport-, szakszervezeti értekezletek, Szabad Nép-félóra, szeminárium — előadói, hozzászólói sűrűn hivatkoztak rá mint követendő példára. Érthető, ha a versenyláz felizzott a szerkesztőségben. Reggel- a hét órai kezdés előtt negyedórával már mindenki az asztalánál serénykedett („tízperces mozgalom”), és elég soknak sikerült a napi munkaidőt este 9-10 óráig kinyújtania (s ez már biztos plusz pontot hozott a „helytállás” rubrikájában). Sőt nyár óta a vasárnapokon is bejártunk, igaz, vasárnap csak fél napra, délután. A szeptemberben lezárult legutóbbi három hónapos versenyszakaszt egy rovatombeli nyerte, fiatal újságírónő, voltaképp még gyakornok. Igaz, a lapban egy sora sem jelent meg, ám egyebekben a legjobbnak ő bizonyult, hétről hétre hangyaszorgalommal gyűjtögette a plusz pontokat: jó elvtárs volt, aktív, sohasem késett, késő estig kitartott, a szemináriumokra lelkiismeretesen készült, az értékezleteken hozzászólt, harcosan bírált, de példát mutatott az önbírálat gyakorlásában is. Igen, az újságírói munkának fontos eleme volt ez idő tájt a kritika-önkritika, bizonyos szempontból — az újságírói önnevelés szempontjából — magánál az újságírásnál is fontosabb; kiemelt pontszámokkal értékelte a Munkaverseny Bizottság. Egyébként a szerdai napot is ez emelte rangban a többi fölé: itt bontakozhatott ki legmagasabb szinten a kritika-önkritika harcos műfaja. Szerdánként, délután három órakor, bevonultak a szerkesztőség vezetői, tisztségviselői és a rovatvezetők a tanácsterembe. Riadt csend telepedett ilyenkor a folyosókra. A szerkesztőségi szobákban sehol egy értekezlet, sehol egy bizottsági ülés, szeminárium; a munkatársak kis csoportokba verődve tárgyaltak, néhány ügyeletes feketebárány magába ros- kadva ült az asztalánál. A „bizalmasszoba” vasrácsos ajtaja lelakatolva; ha az egyenruhás, bőrze- kés küldönc „Szigorúan bizalmas!” jelzésű borítékot hozott — sürgős közlésre kortimüniké, diplomáciai üdvözlő távirat, koieai hadijelentés —, a főszerkesztő titkárnője a saját páncélszekrényébe zárta el; a telefonközpontos kisasszony, mint egy kattogó hanglemez, amelynek a barázdájából folyton kisiklik a tű: Sajnálom, kérem... sajnálom, kérem... Azon a napon, reggel, a mindennapos hat tizenötkor, azzal búcsúztam az asszonytól: — Esténél hamarább nemigen. Szerda van. — Nem baj, megvárunk. Csak igyekezz, mert nem bírok a gyerekekkel... Két év óta együtt díszítette a karácsonyfát a család; a gyerekek is boldogan tüsténkedtek, volt ebben valami kedves, közös élményt termő családi hangulat. Nem, innen egyikünk sem hiányozhat most már. Húsz deka pralinét, meg a házi főzésű karamellt tegnap este becsomagoltuk az évről évre félrerakott szaloncukorpapírba; gyertya van, üvegdísz, lametta, angyalhaj mind régi hagyaték, újabb csak a tavalyról örökölt, saját készítésű, vörös fénnyel ragyogó ötágú csillagok. Sikerült szereznünk csillagszórót is — már azt hittem megint magamnak kell gyúrnom, maradt régről hozzávaló, de csak kénppr meg vasreszelék —; szereztünk két csomaggal, ezt is házilag gyúrták. Az ajtóból még visszaszóltam: — Fektesd le azért a gyerekeket délután... Röviden: a szerdai csúcsértekezlet az elmúlt hét ■ szerkesztőségi munkájának teljes, átfogó, minden részletre kiterjedő értékelése volt, szigorúan a kritika-önkritika jegyében. No és a jövő heti terv. Esti hétig el szokott húzódni. Esetleg nyolcig, volt már rá eset. Ezúttal a pártrovat vezetője készítette a vitaindító írásos anyagot, nyolc sűrű flekken. Éles kritika, sok idézettel, példával, természetesen, ám az önkritika is nem kevésbé éles, a pártrovatot illető. Hanem a szokásos nyúlós vita, az apró részleteket is ráérősen boncolgató, egy-egy vitatott jelző trancsírozásával fél órákig elidőző, majd elvi síkra átcsapva, a szemináriumokon forgalmazott textusokat is felvonultató vita most nem bontakozott ki. Még nem volt hat óra, és elfogytak a szólásra jelentkezők. A főszerkesztő meghordozta szigorú tekintetét — pontosabban: a legszigorúbb tekintetét, minthogy többfajta szigorú tekintete volt —, meghordozta a hallgatag társaságon. — Én úgy látom, elvtársak, komoly problémákat vet fel a lapértékelés, súlyos elvi problémákat is, amelyek fölött nem lehet csak úgy elsiklani — kezdte komoran, de váratlanul könnyed hangra váltott, gunyoros fények vibráltak föl a szemében. — Rá kell szánnunk még egy kis időt, most ez a legfontosabb dolgunk, nem igaz, elvtársak? ...Most ez. Elképzelni sem tudnám, hogy most ennél fontosabb dolga lehet bármelyikünknek. Mondom, én elképzelni sem tudnám, de azért csak szóljon, ha valakinek most valami más, sürgős... halaszthatatlan... Mindnyájan hallgattunk. A főszerkesztő elsőnek a felelős szerkesztőt részesítette kemény bírálatban a szájtátiság, az éberség hiánya miatt, amiért az írásos anyagban elősorolt politikai hibákra, problémákra, pongyolaságokra nem figyelt föl, legkésőbb a tördelt levonatban. Majd az olvasószerkesztő jegyzőkönyvi dicséretben részesült, mert az utolsó pillanatban lecserélt s egyhasá- bosra tördelt át egy háromhasábos címet, amelyet kihasználhatna az ellenség. Következett a minden tekintetben nehézsúlyú tervszerkesztő. A Mávag tervosztályának az éléről került ide a tervszerkesztő; eredetileg esztergályos volt, most ágylepedő nagyságú papírosokon havi terveket készítget a délelőtti lapnak. Ezúttal a jövő év januári terv volt az asztalra kiterítve, január 1-jétől 31-éig, felsorolva a napi vezérgondolat — „nők munkába állítása”, „békeharc”, „ifjúság” —, a rubrikákban pedig felbontva a terv: az egyes rovatoknak milyen írással kell kapcsolódniuk a napi vezérgondolathozA főszerkesztő kifogásolta, hogy néhány januárra előirányzott vezér- gondolat decemberben is tervfeladat volt, nincs a tervben elég fantázia. A tervszerkesztő szemlátomást megsértődött — ő a munkásosztály képviseletében is megsértődhetett —, a vita szokatlanul ingerült volt és végtelen. Következtek azután a rovatok, külön-külön, egyenként. Tizenegy óra után értem haza. Az asszony sirdogált. A gyerekek már aludtak. Másnap, ünnep reggelén, felöltöztettük a karácsonyfát, alá raktuk az ajándékokat. Minden együtt volt, minden szerelés, csak az a fenyőillatú karácsony esti hangulat hiányzott. Akkor kezdtem én forralni a bosszút. S attól fogva mindennap elejétől végig elolvastam s kijegyzeteltem a lapot. Szilveszter délutánján, szerdán, három órakor ugyanúgy együtt ült a tanácsteremben a heti . sorsdöntő csúcsértekezlet. Talán csak annyi különbséggel, hogy főszerkesztőnk az asztalfőn szokatlanul ünnepélyes volt — sötét ünneplő ruha, ragyogó fehér ing, tűzvörös nyakkendő —, és szokatlanul barátságos. Elismerően szólt az írásos anyagról is; ezúttal a külpolitikai rovat vezetője értékelte a heti lapmunkát a kritikaönkritika jegyében. Fontos emberek jó kedélye ragályos; a társaságot egyszerre szilveszteri hangulat lepte meg. A „bizalmasszoba” kulcsárnője az asztal alatt bokán rúgta a sportrovatvezetőt, aki szemben ült vele, s ösz- szehunyorítottak. Fölengedtek az asztal körül az arcok, kaján vidámságokra készen — mintha nem is az a kötelességszerűen komor szerdai csúcstársaság ült volna együtt. A kultúrrovat tárgyalásánál a főszerkesztő újra átvette a szót. — Öncélú humor — mondta a jelentésében megdicsért krokira, de ezt is kedélyesen mondta, a szokásos megrovó szemszűkülések nélkül. — Javaslom, elvtársak, temessük el az óesztendővel együtt az öncélú hu- morizálást... ez nem a mi stílusunk, elvtársak. Hol ebben a politika? Az eszmeiség? És ki az a Pod- lupka János? Mi a foglalkozása? Hol dolgozik? Hol lakik?... Neveket könnyű kitalálni, és rö- högtető történeteket, de ez öncélú humor, elvtársak. Mert az igazi szatíra, a szocialista szatíra — konkrét. Azt nem kitalálni kell, a konkrét szatírát, azt ellesni kell, igenis, ellesni, a mi életünkből, a mai életből... Nem volt még öt óra, amikor beóvatoskodott a titkárnő, és súgott valamit. A főszerkesztő órájára nézett. — Öt perc. Láttam a nyíló ajtón át: egy bundás nő várakozik a folyosón, a főszerkesztő felesége. Kiterítettem a jegyzeteimet az asztalon. Szólásra jelentkeztem. — Érintettünk itt az anyag kapcsán a vitában is néhány elvi kérdést, de nem tisztáztuk megnyugtatóan — mondom. — Szilveszter este van, s ez annál inkább kötelez, hogy zárjuk le az esztendőt jó lelkiismerettel. Nem hiszem, hogy lehet dolgunk most, ennél fontosabb... H at óra után már ötpercenként jött be a titkárnő. Fél hét körül hagyta abba, nem jött be többet. Vitába keveredtem később az ólomsúlyú tervszerkesztővel, s valamelyik rovatvezetővel. Végül is a reváns nem járt teljes sikerrel, csak háromnegyed nyolcig tartott a szilveszteri csúcsértekezletünk. Főszerkesztőnk, elké- kült arceal ugyan, de végig kitartott. Igaz, elköltözött tőle a felesége, de ez csak hetek múlva történt, ami magában véve is bizonyítja, hogy nem volt benne részem — sem a különköltö- zésben, sem a későbbi válásban —, nem az én lelkiismeretemen szárad. — Újság, kőbányai, meleg víz! Meg kell értened, fiam, hogy jövőre vissza kell fogni magunkat és lemondani a luxuséletmódról. Jelenszky László rajza
