Pest Megyei Hírlap, 1994. december (38. évfolyam, 282-307. szám)

1994-12-31 / 307. szám

V idámság illik új esz­tendőhöz, s nem vé­letlenül: hogy eszten­dőben egyszer eleressze ma­gát és hagyja kisüvíteni lel­ke zárjai alól a lefojtott, fe­szítő ihaj-csuhajokat és bá- nomiséneket, az embernek arra ősidőktől fogva szüksé­ge volt. Nagy bajnak kell lennie ahhoz, hogy még szilvesz­ter éjszakáján se érkezzék önfeledtnek lenni. Nagy baj­nak kell lennie, ha kará­csony és újév előtt álmai­ban is árnyak és szorongá­sok térnek vissza: ha álmá­ban újságcím hirdeti rikolt­va: „Magyarország elve­szett”; ha vigasztalan ma­gányban néma miocéni tá­jon csak úgy lel emberre, hogy macskája emberré vál­tozik; ha szakadék szélén járván leugrik, s azért, hogy mégis felébredjen, csak egy hirtelenül holdivá szelídült gravitáció menti meg. 1995-re fordulóban iró­nia a „boldog új év”, vagy ha nem, csak abban az érte­lemben, hogy nincsen más reménység, csak a rég elfe­lejtett Isten. Nincsen is már állam, s nincsen biztonság. Nincs ereje, nincs értéke sem a szónak, nincs táma­szul szolgáló norma, és nincs erkölcs. Nincs emberi tekintély és becsület többé, nincs értékrend. Nincs kor­mány sem, csak szánalmas karikatúrája önmagának. Nincs parlament: egy-egy bolond szónokol üres padso­roknak. Nincs igazságszol­gáltatás, csak cinikus kazu- isztika (még a „jog” foga­lom is túlságosan kedvező színben tüntetné föl a palást­ba öltözött bűnt, mely ügy­védi irodákból és monoton ítéletmalmokból minden or­ránál fogva vezetettre — 9 millióra — leselkedik). Nincs sajtó, csak jól rejtett központban megtervezett és elektronikusan vezényelt ha­zugságfolyam, s nincs nem­zet, csak éjjel-nappal átmo­sott agyú kába élőlénytör­melék, melyből kilúgozták az emberi méltóságot. Nincs haza többé, csak lakó­hely, s még az sem biztos. Bárkivel megtörténhetik, mert Istenen kívül nincs hová forduljon: ellenséges belső hatalmak önkényét hívják demokráciának. Bár­kivel bármi megtörténhetik, de Istenhez mégsem fordul: elhitte, hogy nincs. Ha egy nép, egy egész nép Istenhez fordulna, min­den átalakulna. De hiszen még azok sem fordulnak Is­tenhez, akik kötelességsze- rűen hirdetik, meggyőződés nélkül. * A magyar néppel tragi­kus szerencsétlenség tör­tént: utolsó történelmi felvil­lanása, 1956 után megölték a lelkét és szellemi fogság­ba ejtették. S ezt nem az oroszok (még úgy sem, mint „szovjetek”) tették. Csupán az „engedély” szólt úgy, hogy egyedül őket le­het felelőssé tenni. Az oro­szoknak semmiféle szelle­mi befolyása nem volt a ma­gyarokra, éppen annyira Sándor András Keserű újévi köszöntő nem, mint amiképpen me­nyétet nem lehet rókával pá­rosítani. Kádár János legna­gyobb bűne nem az volt, hogy elvállalta, amit azért még más is elvállalt volna, ha ő nem; nem az, hogy haj­landó volt eljátszani egy szerepet, amit rajta kívül még akadtak volna, kik el­játszanak. Hiszen ezt a hely­zetet akár a magyarság javá­ra is felhasználhatta volna. Kádár János legnagyobb bűne Aczél volt; s a szabad kéz, mely Aczélnak adatott, felismerhetetlenné változtat­ta ezt a népet. A mai Ma­gyarország büszke laborató­riumi eredmény: egy tízmil­liós népet biológiai manipu­láció, klónozás, „chromoso­me ploidy” nélkül is ki le­het vetkeztetni önmagából, belé lehet ültetni az öngyil­kosság cselekvési program­ját, meg lehet szüntetni sza­porodását, el lehet párolog­tatni egy láthatatlan krema­tóriumban, miközben meg lehet valósítani rajta a náci diktatúrát a demokrácia élet­hű díszletei között. 1995-ben beteljesedik az áldozat sorsa. 1995-ben a magyarság Európa hajlékta­lanja lesz. Olyan hajlékta­lanja, ki soha többé nem tud otthont és hazát teremte­ni magának. S ebből az alul­járóból nincs szabadulás. És nincs mód megcáfolni az arcátlan hazugságot se­hol. „Az ország erre a koalí­cióra szavazott” — hajtogat­ja ebben a Huxley szép új világánál is szebb régi világ­ban. A gátolatlan erőszak, jóságos álarcban, azt hazud- ja az áldozat képébe, amit akar, s még vigyorog is hoz­zá. 1994. május 29-én az or­szág népe semmiféle koalíci­óra nem szavazott. A tudat- hasadás téveszmés követke­zetességével, egyértelműen és a trónigénylő „koalíciós Elvévén azért a könyvecskét az angyalnak a kezé­ből, megevém azt; és az én számban olyan édes va- la, mint a méz, és mikor megettem, megkeseredék az én gyomrom. (János Jelenések Könyve 10:10.) Mindhalálig viaskodjál az igazságért, és az Úr Is­ten maga harcol érted. (Sirach Könyve, 4:33.) partnert” mélyen megvetve, a Magyar Szocialista Pártra szavazott. Aki nem hiszi, járjon utána, hiszen az 1994. május 29-ei választá­si eredmény még nincs meg­hamisítva. * Az „erre a koalícióra” olyasmit rejt, amiről tilos beszélni. Ez a valami nem egyéb, mint törekvés a ke- resztyénség elsüllyesztésére a feledés feneketlen kútjá­ba. S már nem is egyszerű­en törekvés: ez a döntő ro­ham időszaka. Az antikrisz- tusi kék zászló az ember ember voltának vesztére lo­bog. Az emberhez úgy tarto­zik az erkölcs, mint csillag­hoz a fény; ha elveszti, az univerzum fekete salakja lesz. Az ember emberi mi­nősége az erkölcs és nem a technika: s lám, most az er­kölcstelenek vannak hatal­mon: sőt nem is csak az im­morálisok, hanem az amorá- lisok. Nehogy valaki azt higy- gye, a (noha Kunczéval— Fodorral pettyezett) kor­mányra gondolunk. Csak a vak hiszi, hogy a kormány van hatalmon. Tán a kor­mány kezében van képer­nyő, hangszóró és a pelyva­sajtó kábító méreggel átita­tott papírözöne? Nincs-e cenzúrájuknak alávetve a kormány elnöke? A szoros értelemben vett hatalom már régen kiépült, s mint Antalira—Hómra vetülő ár­nyék, szilárdan tartja ma­gát. Ez a fasizmus új nemze­déke; ez a posztmodem mi­mikri-fasizmus, az elektro­nikus parazita: zsákmányát álcázó-tévesztő figuraként tolja maga előtt, annak szí­ne mögött közelíti meg az áldozattömeget. Vajon eszé­be jutott-e már Horn Gyulá­nak — per analogiam — Olof Palme sorsa? (Nem ma kezdődött. S az egyház sem volt ártatlan ab­ban, hogy az ipari forrada­lommal egyidejűleg megin­dult a hadjárat a keresztyén- ség ellen. Már a XIX. szá­zadban kiderült: a hadjárat célja nem á papság. Darwin fellépte óta nem volt kétsé­ges, hogy a puskacső Isten­re és a keresztyén erkölcsre irányul, s csak előretolt ál­lás a tudomány. Mert nem a hit áll útjában a tudomány­nak, hanem az erkölcs áll út­jában a pénz világbitorló oligarchiájának, az elesett emberiség gyötrelmeiben gyönyörködő kéjenceknek; s még a kommunista lidérc- fény is Ő-IQ-ságuk mocsár­ba csaló találmánya volt.) Ezt az egész XX. század véget az akarattal vállalt ön­kéntes vakság borítja. Nyi­tott szemmel lehetne-e nem látni, hogy a tudomány, a ta­pasztalatilag érzékelhető vi­lág mozgásformáinak meg­ismerési folyamata, éppúgy nem léphet a vallás helyére, mint a levegőt nem helyette­sítheti a víz? Miféle ma­kacs szembehunyás fogad­tatja el, hogy milliárd em­ber folyamatos kegyetlen ki­rablása valamiféle „gazdasá­gi törvények érvényesülé­se”? Miféle hályogot operál­tak egykor látó szemekre, hogy egy Maxwell nevű gusztustalan szélhámos a nyílt színen összefűzheti a KGB-t a Moszaddal — a moszkovita imperializmust a judeonácizmussal —, s miután „likvidálták”, s meg­bukott a háborús gyújtogató (aki a világcsalót az Olaj­fák hegyén temettette el, mint „hőst”), senkinek sem jutott eszébe megkérdezni, miért volt, protokollt felrúg­va, mindent megelőző dol­ga ezzel a bukottal négy- szemközt tárgyalni egy kö­zép-európai országocska Je­ruzsálembe rohant elnököcs- kéjének? Hogy’ is lehetett szó nélkül hagyni egy végle­tekig megalázott nép arcába vágott gonosz tréfát, hogy „végre visszakapta szuvere­nitását”? Elfogadhatja-e, akinek van szeme a látásra és van füle a hallásra, a „független sajtó” és a „mé­dia” nyelvi csalásába bur­kolt sarlatánság pimasz me­séjét? Elhiheti-e, aki lát, hogy nem ellenség szállta meg annak az országnak idegközpontjait, melynek te­levíziójából kiirtják az or­szág nemzeti színeit? Ki nem látja, ha nem hagyta előzőleg bekötni a szemét, hogy ebben az országban az a választáson bukott sen­kifia az úr, aki egy fasiszta vezér gőgjével oktatja ki es­téről estére Magyarország miniszterelnökét? Hogy­hogy nem hangzik fel egyet­len kiáltás — „a király mez­telen!” —, amikor hisztéri­kus ricsaj csap fel az „ügy­nök” szónak szerény meg­említésére is (olyannyira, hogy az egyik Főméltóság, magából kikelve, még alig észrevehető alméltóságát is elveszti), holott csak annyit kellene mondani: „ihol az Tudja, Sanyika, szilveszter ide vagy oda, nem mindenki érti a tréfát! Jelenszky László rajza ügynök, emberek, Békési Lászlónak hívják!” Csak­hogy ez az ügynök a népe­ket szemérmetlenül foszto­gató Világbank és Nemzet­közi Valutaalap ügynöke. (Legyünk őszinték: enyhén mulatságos az ügynöktör­vény. Kik vonnak felelős­ségre kiket? Vajon a papri­kajancsi-hiúság kielégülé­se, a magakellető közszerep­lés lehetősége ebben a min­denki rongyává vált műör- szágban nem az alázatos ágensi önelkötelezés jutal­ma-e?) Az önkéntes vakságnak alapmotívuma egy valami­kor megvetett, ma norma­szintre emelkedett erkölcsi defektusban van, mely im­már korjellemző és tömeglé- lek. Ezt a defektust gyáva­ságnak hívják. Nézzétek: a szerbek megsuhintották kor­bácsukat a világbíró NATO fölött, s ez nyüszítve lábuk elé hasal. S mert Berzsenyi reményeivel ellentétben Nú- bia párduca is gyáva nyulat szült, a romlástól immár il­latos magyar is ég a vágy­tól, hogy oda számláltas- sék. (Ugyanúgy-e? Ég-e va­lóban? Ki tudja, miről sut­togtak édeskettesben oro­szul, negyven percen át, szi­gorú titokban, ők ketten, a közös alomból?) Mindezt senki ne rója fel ünneprontó „pesszimizmus” gyanánt. Nincs ünnep, mit rontani lehetne: „húsvétta- lan a magyarság”, s kihez fordulhatnánk találóbb meg­határozásokért máshoz, mint Adyhoz. Nem az ön­kéntes vakság vállalása len­ne-e boldog új évet kívánni ott, ahonnan kirekeszteni ké­szülnek a boldogságnak ne­vezett állapot biztosítékát, Jézust? Lehet-e tiszta lelkiis­merettel boldog új évet kí­vánni egy népnek, melyet, miközben faltól falig széde- leg, a rajta uralkodó nemzet­közi hamiskártyások nem tudnak annyira boldogtalan­ná tenni, hogy azt még min­dig kevésnek ne éreznék? Kiben bízhatsz, boldogta­lan? Nincs parlamented, csak az önmaguknak kapa­rok minden felelősség alól fölmentett gyülekezete; nincs kormányod, csupán félvak tétovák összeverődött raja; nincs királyod, csak el­nököd; nincs istened, csak megzavart lelked üressége. N yisd ki szemed, de ne a képernyőre, hanem a valóságra. Tanuld meg újra megkülönböztetni a hangokat, de a rádiót ne kapcsold be. Falak közt való tántorgás helyett szállj alá magadba, s kíséreld meg helyreállítani az összekötte­tést Istennel. Ha egyszer megtalálod, szánni való ma­gyar nép, vezetőid fognak ki­nőni kisiklott életed romjai alatt heverő önmagadból. Ez az egyetlen esélyed: égőt csavarhatsz, bármilyen gyártmányút, áramtalan fog­lalatba, sötét marad. S ha egyszer öngerjesztőig feliz- zik az elkeseredés, az efféle baljós lobbanás után a sötét­ség sűrűbb lesz, mint annak előtte. Az áramnak nincs alterna­tívája. Találd meg az Áram­forrást.

Next

/
Thumbnails
Contents