Pest Megyei Hírlap, 1994. december (38. évfolyam, 282-307. szám)
1994-12-31 / 307. szám
V idámság illik új esztendőhöz, s nem véletlenül: hogy esztendőben egyszer eleressze magát és hagyja kisüvíteni lelke zárjai alól a lefojtott, feszítő ihaj-csuhajokat és bá- nomiséneket, az embernek arra ősidőktől fogva szüksége volt. Nagy bajnak kell lennie ahhoz, hogy még szilveszter éjszakáján se érkezzék önfeledtnek lenni. Nagy bajnak kell lennie, ha karácsony és újév előtt álmaiban is árnyak és szorongások térnek vissza: ha álmában újságcím hirdeti rikoltva: „Magyarország elveszett”; ha vigasztalan magányban néma miocéni tájon csak úgy lel emberre, hogy macskája emberré változik; ha szakadék szélén járván leugrik, s azért, hogy mégis felébredjen, csak egy hirtelenül holdivá szelídült gravitáció menti meg. 1995-re fordulóban irónia a „boldog új év”, vagy ha nem, csak abban az értelemben, hogy nincsen más reménység, csak a rég elfelejtett Isten. Nincsen is már állam, s nincsen biztonság. Nincs ereje, nincs értéke sem a szónak, nincs támaszul szolgáló norma, és nincs erkölcs. Nincs emberi tekintély és becsület többé, nincs értékrend. Nincs kormány sem, csak szánalmas karikatúrája önmagának. Nincs parlament: egy-egy bolond szónokol üres padsoroknak. Nincs igazságszolgáltatás, csak cinikus kazu- isztika (még a „jog” fogalom is túlságosan kedvező színben tüntetné föl a palástba öltözött bűnt, mely ügyvédi irodákból és monoton ítéletmalmokból minden orránál fogva vezetettre — 9 millióra — leselkedik). Nincs sajtó, csak jól rejtett központban megtervezett és elektronikusan vezényelt hazugságfolyam, s nincs nemzet, csak éjjel-nappal átmosott agyú kába élőlénytörmelék, melyből kilúgozták az emberi méltóságot. Nincs haza többé, csak lakóhely, s még az sem biztos. Bárkivel megtörténhetik, mert Istenen kívül nincs hová forduljon: ellenséges belső hatalmak önkényét hívják demokráciának. Bárkivel bármi megtörténhetik, de Istenhez mégsem fordul: elhitte, hogy nincs. Ha egy nép, egy egész nép Istenhez fordulna, minden átalakulna. De hiszen még azok sem fordulnak Istenhez, akik kötelességsze- rűen hirdetik, meggyőződés nélkül. * A magyar néppel tragikus szerencsétlenség történt: utolsó történelmi felvillanása, 1956 után megölték a lelkét és szellemi fogságba ejtették. S ezt nem az oroszok (még úgy sem, mint „szovjetek”) tették. Csupán az „engedély” szólt úgy, hogy egyedül őket lehet felelőssé tenni. Az oroszoknak semmiféle szellemi befolyása nem volt a magyarokra, éppen annyira Sándor András Keserű újévi köszöntő nem, mint amiképpen menyétet nem lehet rókával párosítani. Kádár János legnagyobb bűne nem az volt, hogy elvállalta, amit azért még más is elvállalt volna, ha ő nem; nem az, hogy hajlandó volt eljátszani egy szerepet, amit rajta kívül még akadtak volna, kik eljátszanak. Hiszen ezt a helyzetet akár a magyarság javára is felhasználhatta volna. Kádár János legnagyobb bűne Aczél volt; s a szabad kéz, mely Aczélnak adatott, felismerhetetlenné változtatta ezt a népet. A mai Magyarország büszke laboratóriumi eredmény: egy tízmilliós népet biológiai manipuláció, klónozás, „chromosome ploidy” nélkül is ki lehet vetkeztetni önmagából, belé lehet ültetni az öngyilkosság cselekvési programját, meg lehet szüntetni szaporodását, el lehet párologtatni egy láthatatlan krematóriumban, miközben meg lehet valósítani rajta a náci diktatúrát a demokrácia élethű díszletei között. 1995-ben beteljesedik az áldozat sorsa. 1995-ben a magyarság Európa hajléktalanja lesz. Olyan hajléktalanja, ki soha többé nem tud otthont és hazát teremteni magának. S ebből az aluljáróból nincs szabadulás. És nincs mód megcáfolni az arcátlan hazugságot sehol. „Az ország erre a koalícióra szavazott” — hajtogatja ebben a Huxley szép új világánál is szebb régi világban. A gátolatlan erőszak, jóságos álarcban, azt hazud- ja az áldozat képébe, amit akar, s még vigyorog is hozzá. 1994. május 29-én az ország népe semmiféle koalícióra nem szavazott. A tudat- hasadás téveszmés következetességével, egyértelműen és a trónigénylő „koalíciós Elvévén azért a könyvecskét az angyalnak a kezéből, megevém azt; és az én számban olyan édes va- la, mint a méz, és mikor megettem, megkeseredék az én gyomrom. (János Jelenések Könyve 10:10.) Mindhalálig viaskodjál az igazságért, és az Úr Isten maga harcol érted. (Sirach Könyve, 4:33.) partnert” mélyen megvetve, a Magyar Szocialista Pártra szavazott. Aki nem hiszi, járjon utána, hiszen az 1994. május 29-ei választási eredmény még nincs meghamisítva. * Az „erre a koalícióra” olyasmit rejt, amiről tilos beszélni. Ez a valami nem egyéb, mint törekvés a ke- resztyénség elsüllyesztésére a feledés feneketlen kútjába. S már nem is egyszerűen törekvés: ez a döntő roham időszaka. Az antikrisz- tusi kék zászló az ember ember voltának vesztére lobog. Az emberhez úgy tartozik az erkölcs, mint csillaghoz a fény; ha elveszti, az univerzum fekete salakja lesz. Az ember emberi minősége az erkölcs és nem a technika: s lám, most az erkölcstelenek vannak hatalmon: sőt nem is csak az immorálisok, hanem az amorá- lisok. Nehogy valaki azt higy- gye, a (noha Kunczéval— Fodorral pettyezett) kormányra gondolunk. Csak a vak hiszi, hogy a kormány van hatalmon. Tán a kormány kezében van képernyő, hangszóró és a pelyvasajtó kábító méreggel átitatott papírözöne? Nincs-e cenzúrájuknak alávetve a kormány elnöke? A szoros értelemben vett hatalom már régen kiépült, s mint Antalira—Hómra vetülő árnyék, szilárdan tartja magát. Ez a fasizmus új nemzedéke; ez a posztmodem mimikri-fasizmus, az elektronikus parazita: zsákmányát álcázó-tévesztő figuraként tolja maga előtt, annak színe mögött közelíti meg az áldozattömeget. Vajon eszébe jutott-e már Horn Gyulának — per analogiam — Olof Palme sorsa? (Nem ma kezdődött. S az egyház sem volt ártatlan abban, hogy az ipari forradalommal egyidejűleg megindult a hadjárat a keresztyén- ség ellen. Már a XIX. században kiderült: a hadjárat célja nem á papság. Darwin fellépte óta nem volt kétséges, hogy a puskacső Istenre és a keresztyén erkölcsre irányul, s csak előretolt állás a tudomány. Mert nem a hit áll útjában a tudománynak, hanem az erkölcs áll útjában a pénz világbitorló oligarchiájának, az elesett emberiség gyötrelmeiben gyönyörködő kéjenceknek; s még a kommunista lidérc- fény is Ő-IQ-ságuk mocsárba csaló találmánya volt.) Ezt az egész XX. század véget az akarattal vállalt önkéntes vakság borítja. Nyitott szemmel lehetne-e nem látni, hogy a tudomány, a tapasztalatilag érzékelhető világ mozgásformáinak megismerési folyamata, éppúgy nem léphet a vallás helyére, mint a levegőt nem helyettesítheti a víz? Miféle makacs szembehunyás fogadtatja el, hogy milliárd ember folyamatos kegyetlen kirablása valamiféle „gazdasági törvények érvényesülése”? Miféle hályogot operáltak egykor látó szemekre, hogy egy Maxwell nevű gusztustalan szélhámos a nyílt színen összefűzheti a KGB-t a Moszaddal — a moszkovita imperializmust a judeonácizmussal —, s miután „likvidálták”, s megbukott a háborús gyújtogató (aki a világcsalót az Olajfák hegyén temettette el, mint „hőst”), senkinek sem jutott eszébe megkérdezni, miért volt, protokollt felrúgva, mindent megelőző dolga ezzel a bukottal négy- szemközt tárgyalni egy közép-európai országocska Jeruzsálembe rohant elnököcs- kéjének? Hogy’ is lehetett szó nélkül hagyni egy végletekig megalázott nép arcába vágott gonosz tréfát, hogy „végre visszakapta szuverenitását”? Elfogadhatja-e, akinek van szeme a látásra és van füle a hallásra, a „független sajtó” és a „média” nyelvi csalásába burkolt sarlatánság pimasz meséjét? Elhiheti-e, aki lát, hogy nem ellenség szállta meg annak az országnak idegközpontjait, melynek televíziójából kiirtják az ország nemzeti színeit? Ki nem látja, ha nem hagyta előzőleg bekötni a szemét, hogy ebben az országban az a választáson bukott senkifia az úr, aki egy fasiszta vezér gőgjével oktatja ki estéről estére Magyarország miniszterelnökét? Hogyhogy nem hangzik fel egyetlen kiáltás — „a király meztelen!” —, amikor hisztérikus ricsaj csap fel az „ügynök” szónak szerény megemlítésére is (olyannyira, hogy az egyik Főméltóság, magából kikelve, még alig észrevehető alméltóságát is elveszti), holott csak annyit kellene mondani: „ihol az Tudja, Sanyika, szilveszter ide vagy oda, nem mindenki érti a tréfát! Jelenszky László rajza ügynök, emberek, Békési Lászlónak hívják!” Csakhogy ez az ügynök a népeket szemérmetlenül fosztogató Világbank és Nemzetközi Valutaalap ügynöke. (Legyünk őszinték: enyhén mulatságos az ügynöktörvény. Kik vonnak felelősségre kiket? Vajon a paprikajancsi-hiúság kielégülése, a magakellető közszereplés lehetősége ebben a mindenki rongyává vált műör- szágban nem az alázatos ágensi önelkötelezés jutalma-e?) Az önkéntes vakságnak alapmotívuma egy valamikor megvetett, ma normaszintre emelkedett erkölcsi defektusban van, mely immár korjellemző és tömeglé- lek. Ezt a defektust gyávaságnak hívják. Nézzétek: a szerbek megsuhintották korbácsukat a világbíró NATO fölött, s ez nyüszítve lábuk elé hasal. S mert Berzsenyi reményeivel ellentétben Nú- bia párduca is gyáva nyulat szült, a romlástól immár illatos magyar is ég a vágytól, hogy oda számláltas- sék. (Ugyanúgy-e? Ég-e valóban? Ki tudja, miről suttogtak édeskettesben oroszul, negyven percen át, szigorú titokban, ők ketten, a közös alomból?) Mindezt senki ne rója fel ünneprontó „pesszimizmus” gyanánt. Nincs ünnep, mit rontani lehetne: „húsvétta- lan a magyarság”, s kihez fordulhatnánk találóbb meghatározásokért máshoz, mint Adyhoz. Nem az önkéntes vakság vállalása lenne-e boldog új évet kívánni ott, ahonnan kirekeszteni készülnek a boldogságnak nevezett állapot biztosítékát, Jézust? Lehet-e tiszta lelkiismerettel boldog új évet kívánni egy népnek, melyet, miközben faltól falig széde- leg, a rajta uralkodó nemzetközi hamiskártyások nem tudnak annyira boldogtalanná tenni, hogy azt még mindig kevésnek ne éreznék? Kiben bízhatsz, boldogtalan? Nincs parlamented, csak az önmaguknak kaparok minden felelősség alól fölmentett gyülekezete; nincs kormányod, csupán félvak tétovák összeverődött raja; nincs királyod, csak elnököd; nincs istened, csak megzavart lelked üressége. N yisd ki szemed, de ne a képernyőre, hanem a valóságra. Tanuld meg újra megkülönböztetni a hangokat, de a rádiót ne kapcsold be. Falak közt való tántorgás helyett szállj alá magadba, s kíséreld meg helyreállítani az összeköttetést Istennel. Ha egyszer megtalálod, szánni való magyar nép, vezetőid fognak kinőni kisiklott életed romjai alatt heverő önmagadból. Ez az egyetlen esélyed: égőt csavarhatsz, bármilyen gyártmányút, áramtalan foglalatba, sötét marad. S ha egyszer öngerjesztőig feliz- zik az elkeseredés, az efféle baljós lobbanás után a sötétség sűrűbb lesz, mint annak előtte. Az áramnak nincs alternatívája. Találd meg az Áramforrást.
