Pest Megyei Hírlap, 1994. december (38. évfolyam, 282-307. szám)

1994-12-29 / 305. szám

1 PEST MEGYE1 HÍRLAP LEVELÜNK JÖTT 1994. DECEMBER 29., CSÜTÖRTÖK 13 Riport Berkesivei Nagy hiba volt a Pesti Ri­port részéről, hogy nem­rég bemutatta azt a Berke- si Andrást, aki az elköve­tett bűnei miatt minden ci­vilizált országban leg­alábbis életfogytiglani büntetését töltené. Hogy Magyarországon még mindig szabadon él, sőt nyilatkozik ez az em­ber, az annak a rendszer­nek a gyengesége, ame­lyik ilyen bűnösöket futni hagy. Érthető, amikor Ber- kesi azt mondta: politiká­ról egy szót sem. Mert ak­kor < elmesélhette volna Thompson kapitány „ér­dembeli” szennyeseit, a katonapolitikai osztályon végzett aljas működését és ártatlan emberek halálá­nak elősegítését a különbö­ző vérbírák által. Az, hogy olvasói és egyéb „elvtársai” még mindig szeretik — magánügy. De meg kellene kérdezni Dóczy László, Rákosi Gyula, Beéry István, Da- kay István, Faludy István, Kéri Kálmán, Bartha Ist­ván, Martinovics György és a többi, Berkesi András által megkínzott áldoza­tok még élő hozzátartozó­it is, hogy ők szeretettel gondolnak-e erre a vadem­berre. Ne fenyegessen meg senkit rágalmazással, hogy őt ártatlanul vádol­ják meg, hiszen még a kommunisták is börtönbe zárták, ami egy olyan rendszerben, amely még a saját elvtársait is „felfal­ta”, nem számít érdem­nek. Inkább kérjen maga ellen vizsgálatot, és bíró­ság előtt bizonyítsa be, hogy kegyetlen, szadista múltja a kommunizmus szolgálatában nem felel meg a valóságnak. De ilyet soha nem fog kérni, mert jól tudja, hogy főben­járó bűnös... Révffy László Leicester (Nagy-Britannia) Műkarácsony és médiabéke Kiskarácsony, műkará­csony, kisült-e már a mű­kalácsom?... — énekelhet­nének akár így is azok, akik műkarácsonyfájuk A jobbközép múltja (III.) A kormány a nemzet érdekében cselekedett A gazdasági életben a le­bontást még előbb elkezd­te a korábbi, reformkom­munista kormány, de a négy év alatt hozott közel 400 törvényből számos olyant találunk, amelyik a piacgazdasági berendezés kialakulásához alapvető je­lentőségű: a bankrendszer­ről, a bankfelügyeletről, a privatizációról, a koncesz- sziókról hozott rendelkezé­sek csak példálózások, hi­szen a csődtörvény, a mun­ka törvénykönyve és a töb­biek ugyancsak e piacgaz­daság megteremtését és jó működtetését hivatottak megalapozni. (Ma néhá­nyat ezek közül az új kor­mány módosítani szándé­kozik, de ebben részben aktualizálási szempontok érvényesülnek, amelyek minden kormány esetében jelentkeznének, másrészt olyan pártpolitikai megfon­tolások, amelyek a koráb­bi törvényhozási intenció­kat alapvetően nem befo­lyásolják.) Ma már mint rémálomra gondolunk visz- sza a hajdani útlevélkérő, devizaigénylő és egyéb procedúrákra. Ugyanígy a történelem előtti időként tartjuk számon az export- és importmegkötéseket, mindenféle, a határon átke­lő mozgás értelmetlen szi­gorát. A rendőrség és kato­naság többé nem egyik alá­rendelt szerve a mindenko­ri ottani pártszervezetnek és végrehajtója a központi bizottság baljós kénye-ked- vének, hanem a jogállam igényei szerinti magatar­tást is elvárhatjuk tőlük. Az oktatás uniformizáltsá- gán — bármily csekélyét is — rést ütött az egyházi és magániskolák megjele­nése. A lelkiismereti sza­badság már nemcsak az al­kotmány szövegébe ikta­tott fügefalevél a látens ül­dözés és kiszorítás leleple­zésére. A jobbközép kor­mány e tekintetben is jól vizsgázott. Elmondható, hogy a jobbközép kormány min­dent példásan megtett egy Európába illeszkedő Ma­gyarország megteremtésé­re. Vagyis mindazt, ami — ha lehet így mondani — szakmai feladat, egy kormány s a mögötte támo­gatóként álló törvényho­zás belterjes tennivalója. Amíg tehát e kormány és annak elnöke a maga zárt régiójában tevékenyke­dett, szinte hibátlanul vé­gigvitte a maga és nem ta­gadhatóan a nemzet érde­kében álló célkitűzést. * Az előzőekben röviden utaltunk arra — amikor a magyar társadalom alapbe­állítottságáról volt szó —, hogy társadalmunk na­gyobb részében konzerva­tív gondolkodású. Ez a „nagyobb rész” azt is je­lenti, hogy nem teljes egé­szében. A fél évszázad előtti választásokon ugyan­úgy, mint négy évvel ez­előtt a választók 40- 45%-a nem a győztes for­mációkat támogatta. Ennél az igen jelentős kisebbség­mellett állva megpróbál­nak haladni a korral, és stí­lusosan mű-Jézuskát kö­szöntének műcukros mű­borral... Hiába, no: művilágban élünk. (Hol vannak már azok a boldog idők, ami­kor mindössze a görög ábécé egyetlen betűje volt a „mű”...) Persze vannak dolgok, amiknek pótlása még nap­jainkban sem sikerült tö­kéletesen. A három ma­dár szegfűvel történt mes­terséges megtermékenyíté­se mindenképpen jó példa erre. Az ilyenkor merő­ben szokatlan álterhessé­get gyanúsan hosszú kot- lás követte. A mégis vi­lágra jött kormánykoalí­ció annyira természetelle­nes volt, hogy a megdöb­benéstől először a válasz­tók tátogtak helyette. Mára kiderült, hogy élet­ben tartása mekkora erőfe­szítéssel jár. Ráadásul tel­jesen bizonytalan, hogy ez a fészekalj mikor fog repülni. Divatos szavaink közt is rengeteg a művi. A mé­diabéke például magyarul csupán azt jelenti, hogy té­vénézéskor nem kell elsö­tétíteni. így azonban az is jól látszik, hogy a televí­zió egyöntetűen kék ugyan, mint a béke színe, ám a nézők feje gyakran egészen másféle színek­ben játszik. Van, akié lila lesz a dühtől, ha a Híradót nézi; másé pedig fehérré sápad tehetetlenségében, mert bár ő a néző, hétről hétre őt nézik — hülyé­nek. Sokan már csak a té­vémeteorológust (médiabé­ka) tudják békésen végig­nézni. Ráadásul a legtöbb mun­kahelyen is gyakran kell most a békát lenyelni. A hozzávaló ízesítők közt akad néhány szintetikus szakszervezetpótló is. A hívogatóan csomagolt ha­misítványokat könnyen felismerhetjük arról, hogy a jó szakszervezet mindig csípi a hatalom szemét, az utánzatnak azonban se íze, se bűze. A szervezet­ien dolgozók szervezeté­nek persze nincs szüksége semelyikre. Pavlovon ne­velkedett öntudatos mun­kanélkülinek viszont elég csak megemlíteni bárme­lyiket, máris megkesere­dik a szája íze... Karácsony múltán itt a szilveszter, amikor né­hány óráig mindannyian HISTÓRIA nél más elvek élveznek preferenciát. Távolról sincs arról szó, hogy ők mindannyian megtagad­nák a nemzeti értékeket, a keresztény erkölcs kategó­riáit, csupán arról, hogy a szándékolt cselekvésben előbbre helyeznek más ér­tékeket. Ezek nem mindig azonosak az ellenzéki cso­portokon belül: 1945-ben is különböztek a baloldali blokk pártjai egymástól (volt köztük kommunista, szociáldemokrata, paraszt­párti, akkor érdekes mó­don ez utóbbi jelentette a népi irodalmi hátteret, s egyidejűleg inkább a sze­gényparasztság képvisele­tét), s 1990-ben is más­más értéket helyezett elő­térbe az SZDSZ, az MSZP és a Fidesz. (Az a körül­mény, hogy 45 év alatt nemcsak a parlamentbe ju­tott pártok nevei, de prog­ramjuk tartalma is jelentős változáson ment át, tükrö­zi a társadalomban bekö­vetkezett változásokat.) Természetesen most az 1990-es állapotot, a jobb­közép akkori választóinak a törekvéseit, igényeit kell elemezni. Két fő terület el­várásait vizsgáljuk: az egyik a gazdaság, a másik a társadalmi-politikai élet (ideértve a kárpótlás ügyét is). Némileg profán példabe­széddel kell kezdeni. 1948 táján járta az a két ut­caseprőről szóló történet, amikor az egyik méltatlan­kodik, mondván: mégis­csak becsaptak bennün­ket, mert korábban azt mondták, hogy ha megfor­dul a világ, majd az urak fogják az utcát seperni. Mire a másik: Jóember, hát nem tudod, hogy most mi vagyunk az urak? Ez az akasztófahumor — mu- tatis mutandis — illik az 1990-es magyar társada­lom jelentős részének elvá­rásaira s a bekövetkezett fejlődésre, helyesebben ki­ábrándulásra is. (Hogy mennyire fog illeni az 1994-et követő évekre, azt aligha nehéz megjósol­ni.) Sokan azt várták, hogy máról holnapra bekö­szönt a jólét, a piacgazda­ság Kánaánja. Ez nem kö­szöntött be, legalábbis nem a többség számára. A statisztikák változva be­szélnek egy javuló helyze­tű szűkebb rétegről, mi­közben 35-45%-nái stag­nálást jeleznek, s a mara­dék részre, ami az alacso­nyabb értékeken számolva akár a társadalom fele is lehet, de legalább az egy- harmada, csökkenést álla­pítanak meg. Ezt a hánya­dot a munkanélküliek, a városi nyugdíjasok egyéb jövedelmet nélkülöző réte­ge, a kisfizetésűek, a sok- gyermekesek alkotják. Nyilvánvalóan ide kerül­nek azok még, akik bármi­nő oknál fogva a társada­lom fogaskerekei közül ép­pen e négy év során hullot­tak ki. A szociológusok szerint azok is süllyedni érzik az életszínvonalu­kat, akiké stagnál. így az­tán a helyzetükkel elége­átmehetünk keresztben a hídon, és bárki fújhatja, amit akar — hajnalig. Sokan gyanítjuk köz­ben, hogy ez a demokrá­cia valahogy mégsem az igazi. Hanem mikor az új év­ben megérkezik majd a hi­hetetlennek tűnő gázszám­la, az már kézzel fogható valóság lesz. Vagy amikor éjszaka felcsönget majd ál­munkból a rendőr, semmi­képp ne kötekedjünk vele fölöslegesen, még csak ne is tapogassuk a sötétben: mert az biztosan valódi lesz... Óvári Tamás Budapest Ami a Gulagon nem sikerült... É Most jelent meg magyar nyelven Adolf Wunderlich Tinin"— könyve, Újszövet­ségemmel Szibériába cí­men. A szerző evangéli­kus prédikátor, a második világháborúban mint sza­kács szolgált a Wehr- machtban, és nemcsak ma­gával vitte az újszövetségi Bibliát, hanem a náci szel­lemtől megfertőződött honfitársainak hirdette is. Szovjet fogságba esvén, a szibériai lágerek szörnyű­ségei közepette is ez a könyv tartotta benne a lel­ket, és ennek az üzenetét tudta közvetíteni sorstársa­inak. Egy helyen így ír: „A magyarok nagyon szeretik hazájukat. Ez megmutatkozott az isten­tiszteletükön is. Akár re­formátus, akár katolikus istentiszteletet tartottak a magyarok, a végén min­dig elénekelték a nemzeti himnuszukat. Ekkor mind­nyájan vigyázzba vágták magukat. Az oroszok meg­próbálták a magyarokból kiűzni ezt a hazafiságot, de nem sikerült nekik.” Nos, ami a gulagok pok­lában nem sikerült, azon itthon, a negyvenévi, szov­jet vezérlésű kommunista uralom alatt sikeresen dol­goztak. A Himnuszt néme­lyek már csak „egy dal”- nak mondják, a Szent Ko­rona a címeren „nekik” egy „micisapka”. Pedig ha evangélium és Himnusz nélkül lehet is talán bizo­nyos sikereket elérni — de Isten áldását sohasem. Veöres Julianna Budapest detlenkedők hányada a négy év során mindjobban emelkedett. A borúlátók kitartóan beszélnek a lét­minimum alatt élőkről, s szívesen érzékeltetik, hogy ezek az éhínséggel küzdenek. Néha a legel­esettebbek között talán ilyen is akad, de érthető okoknál fogva az emberek a korábban elért helyzetük­ből indulnak ki, s ahhoz já­rultak a többletigények, amiket a rendszerváltozás­ba vetett hit táplált. Ehe­lyett jött a munkanélküli­ség. Jött a külföldi áruk végtelen tömege is, a meg­vásárlásukra való pénz azonban nem gyarapodott a kínálattal. Ezért az elér­hetetlen kategóriába ke­rült sok minden, ami ugyan — még nagyobb há­nyadban — elérhetetlen volt korábban is, de akkor mindez a külföldi kiraka­tokban díszelgett, s a tá­volság mellett az is csilla­pította az éhséget, hogy az útlevél megszerzése előze­tes procedúrával járt. (Folytatjuk) Harsányi László A vármegye kihirdeti az országgyűlési határozatokat Pest vármegye gyűlése 1708. december 29-én Gyöngyösön tanácskozott. A gyűlés legfontosabb feladata a novemberi tállyai országgyűlés határo­zatainak kihirdetése volt. Rákóczi elsősorban a hadüggyel kapcsolatos kérdéseket foglalta határo­zatba, a 2. pont tudatta mindenkivel: „Ha a fejede­lem úgy kívánja, a haza védelmében fejenként is fegyvert kell fogni, a személyes felkelés módját, ide­jét és helyét a fejedelem fogja megszabni. A várme­gye zászlaja alatt kell megjelenni. ” Rákóczi megha­tározta az egyes megyék, így Pest teendőit is. Első­sorban kapitányt kellett kinevezni, a „jobbmódú- ak közül”. A felállítandó alakulatok felfegyverzése a megyék kötelessége volt, de ha puskát és kardot nem tudtak adni, hét forint ellenében hajdúnként mentesültek alóla. A költséget a vármegyének „fel kell osztani a megyében élő nemesek között, nem­csak azokban a megyékben, amelyek insurrectióra (felkelésre) kötelesek” Rákóczi intézkedett a kato­nák kiállításának módjáról is, eszerint minden já­rásba „ki fognak küldeni egy-egy katonatisztet, s ezek mellé a megyékben lévő' katonákat rendelnek segítségül, hogy a kiállítandó hajdúkat falunként összeszedjék”. A megyei tisztviselőket utasította a fejedelem: ha a kinevezett kapitányok hanyagsá­gát észlelik, a parancsnokló generálisnak jelent­sék. A kapitányok viszont tartoztak sürgetni a me­gyét a személyek kiállításában, a fegyverek, illet­ve a pénz megszerzésében. Pogánv György

Next

/
Thumbnails
Contents