Pest Megyei Hírlap, 1994. december (38. évfolyam, 282-307. szám)
1994-12-28 / 304. szám
8 PEST MEGYEI HÍRLAP KULTÚRA 1994. DECEMBER 28., SZERDA Téli tárlat Vácott Szépség és szellemesség Remények teljesülnének be, ha a váci Madách Imre Művelődési Központban nemrég nyitott — s még január 8-ig nyitva tartó — téli tárlattal új korszak kezdődne a város képzőművészeti életében. Miért választanak ki művészeti csoportok egy helyet, egy települést azért, hogy ott éljenek, ott dolgozzanak? — tette fel a kérdést megnyitójában Köpöczi Rózsa művészet- történész, majd így folytatta: Bizonyára több tényező hatására. Vonzó lehet a vidék, a tárgyi környezet, de legalább ennyire fontos, hogy a társadalmi közeg is megfelelő legyen a művészek megtartására. A téli tárlat alkalom rá, hogy számot vessünk: milyen szerepet játszik városunkban a művészet? Keressük arra a választ: feloldód- hatnak-e az ellentétek művészek, művészcsoportok között? Hajdú Sándor, a művelődési központ igazgatója díjakat adott át kiállító művészeknek. Elöljáróban megállapította: öröm, hogy létrejöhetett a tárlat — a hagyományteremtés szándékával. Leszögezte: a zsűri nem műveket, hanem műveik alapján művészeket díjazott. Vác város díját kapta Molnár László József grafikusművész és Birgit Köblitz üvegtervező iparművész. A Madách Imre Művelődési Központ díjazottjai: Koltai Gábor grafikusművész, Kettős Tamás festőművész, Kovács Ferenc fafaragó. A tárlat befogadott Vácon kívüli alkotókat, így a szentRobotka János: Zenepavilon (színes fotó) Aknay János: Szobámba bejött az angyal (akril) endrei Aknay Jánost, Lukács Tibort, a gödöllői Bada Mártát, azonkívül fotóművészeket is, kiknek képeit nézve inkább csak az alájuk írt műfajmegjelölés igazított el, hogy fotókat és nem festményeket vagy grafikákat látok. A kiállítás katalógusának előszavában Bárdosi József kettőjük alkotásaival foglalkozott részletesebben: „Tumbász András képei érzékeny festői látásmódról tanúskodván sajátos új- vagy hipermanierista látvánnyá alakítják át a megszokott városképi látványt. Fekete István lyukkamerával készített fotói is festészeti műfajhoz, a csendélethez kötődnek.” Fekete István Téli barokk című képén a váci esti főtérre ismertem rá. Hó borítja, a faágakon hócsipke ül, az égő lámpák, mint a csillagok. Mindez gyönyörű, de egy kissé ironikus is (mint a katalógus is felhívja a figyelmet Fekete iróniájára): hát lehet valami ennyire gyönyörű? A szépség és a szellemesség egyszerre való jelenléte éppen a tárlat díjazottjainak munkáiban is felismerhető. Talán e szerencsés kettősség valóban új utat nyit Vác város képző- művészetében. (nádudvari) A székely népi együttes vendégszereplése után Sajnos nem láthattam a marosvásárhelyi székely együttest fénykorában, amikor még Állami Székely Népi Együttes volt a neve, s amelynek saját tánckara, énekkara, zenekara és szólistái voltak, mert 1970 táján „szétrúgták őket, mint a tyúk a töreket” — ahogyan Szőlösi János táncos-koreográfus, az együttes művészeti vezetője mondta nemrég a Duna Palotában a budapesti előadásuk után. Az egykori alapítótagok ismét összeálltak, hogy jelezzék annak a régi tűznek a melegét, amit mindenáron el akarnak fojtani ma is Romániában. A Budapesti Székely Kör hívására láthattuk őket nemcsak a fővárosban, de Pest megyében, Dunakeszin és Budakeszin is. Fölvették elbűvölő népviseletüket — az üveggyöngyökkel varrott mellényeket, kötényeket, kézzel szőtt szoknyákat, blúzokat a nők, s a férfiak a combon feszülő zsinóros fehér harisnyát a ropogós csizmával, hogy úgy istenigazából (otthon általában szerelemből, de most itt a Magyar Hitel Bank Rt. jóvoltából tiszteletdíjért is) eltáncolják, elénekeljék, elmuzsikálják az erdélyiek minden bánatát. És milyen méltósággal! Milyen erővel! Milyen humorral! És milyen lírával! A széki táncot, az udvarhelyi verbunkost, a Nyárád menti forgatóst. (Még a Pé- celen élő nagymester Karsai Zsigmond is elégedett lett volna ezzel a pontozóval.) Széllyes Sándor katonadalokat énekelt — azon túl, hogy az est lenyűgöző rí- mes-rigmusos narrátora is volt. Hunyadi Csilla magya- rozdi népdalokat adott elő, Derzsi Éva pedig magas szintű énekkultúrával többek között elénekelte az „Er- délyországban van az én hazám” című műdalt, amelyben a székely „itala könny, a kenyere sár”. Az énekszámok (az eredeti népdalok kivételével) nem szerepelhettek a régi együttes műsorán; az indító énekszám (Nagy László előadásában), amelynek „irredenta” refrénje: Ott, ahol zúg az a négy folyó... — semmiképpen sem. De a „Krasznahor- ka büszke vára” sem. Arról nem is beszélve, hogy az elmúlt fél évszázadban a turulmadár sem szállhatott vissza „Erdély szent bércére...”. Valami nyitást jelent, hogy ezek a nemrég még szigorúan tiltott számok ma énekelhetők? Csakhogy nagyon megcsappant azoknak „Szomorúfűzfának harmi- chárom ága...” Erdélyi varrottas a száma, akik éneklik. Az együttes jelenlegi létszáma harminc, s most ennek a harmadára zsugorodott kis csapatnak is csak a felét tudta felléptemi most a Székely Kör. Jómagam is tudok arról, hogy az együttes kulcsemberei hogyan hagyták el Erdélyt 1989-ben az első menekülthullámmal, és Magyar- országot is nagy reményekkel, hogy aztán csalódottan, kiábrándultán elmondják: ami itthon érték, arra kinn nincs szükség, az nem kell. A kétórás előadás alaphangulatát — bár a többször nevettünk is, mivel a tragédián is diadalmaskodó székely humort Széllyes Sándor képviselte — a szomorúság, a bánat határozta meg. Jellemzőül egyetlen sor a népdalokból: Annyi bánat a szívemben / Hétrét hajlott az egeken. .. Az együttes előadóművészeinek megnyilvánulásaiból egy letűnőben lévő életvitel köszönt vissza, erkölcsi értékrend, magatartásforma is; ahogyan a férfi táncosok a mikrofonhoz kísérték az énekeseket, amilyen daccal táncoltak a férfiak, s amilyen hetykén fogadták a széptevésüket a lányok. Széllyes Sándor már az együttes fénykorában is fogalom volt széles e hazában, s a világban szerteszét szórt magyarság körében — ritmusos-rímes mondandójával, színészi kvalitásával, s tegyük hozzá, egészséges székely humorával. Ahogyan megbillenti a kalapját, abban benne él fajtájának minden vonása. Hál’ Istennek, még mindig (a sok megpróbáltatás ellenére is) saját értékeinek tudatában él ez a nép. Ezt ő így fejezte ki a műsor vége felé: „A székely is magyar, csak egy kicsit több, nem sokkal, csak fertályhosszal.” Ónody Éva Könyvespolc Petőfi és szülei Szabadszálláson Azt hiszem, Montaigne, a nagy válságfilozófus üdvözölt mosollyal jár-kel a másvilágon: ismét -egy adat, amely visszamenőleg megkérdőjelez mindent. A szkepszis — ezúttal is — teljesen jogosnak látszik. Már csak azért is, mert Kis- és Nagykőrös egykori vitája hirtelenjében a Homérosz-vitára emlékeztet, mivel az ókori dalnok szülőhelye büszke címért „hét város perel egyre”. Most meg elkészült egy jeles könyv, Tóth Sándor több évtizedes munkájának gyümölcse, a Petőfi és szülei Szabad- szálláson című, amiből szépen kitűnik, hogy a költő Szabadszálláson született. Egyetlen ponton kezdhető ki a tézis: ha igaz, ha nem, hogy éppen Petrovics Sándorka születésekor heves harc folyt a lutheránus és a pápista pap között, némi homlokráncolásra mégis ad okot, hogy e villongás miatt egészen Kiskőrösig kocsizott és szánkózott a rendkívül magas hóban a család, nehogy az életveszélyben levő fiú kereszteletlenül találjon meghalni. . Petrovics István a rendelkezésre álló adatok szerint hívőnek hívő, de fafejűnek semmiképpen sem mondható ember volt, és a maga keresztyén hite helyett inkább szánta volna kereszténynek fiát, minthogy kockáztassa po- gányként való pusztulását. Szóval lehet, hogy mégis másként van, nem tudni, csak azt, hogy Petrovicsék már évek óta szabadszállásiak voltak, amikor a leendő poéta világra jött. Mindenesetre megtudhatjuk, azért tanult darabideig Aszódon, mert mindkét szülője onnan származott. Egyéb izgalmas érdekességek helyett a közölt levélfacsimilékre hívom fel az ámul- ni hajlandó olvasó figyelmét. Például arra, amelyből gálád jelenkori szememnek az tűnt fel, hogy Petrovics (Petro- vits, Petrovitz) árendás úr Szabadszállásnak 50 kg zabot 133 forint és 20 krajcárért tudott eladni akkor, amikor ő Kun Szabadszállása Városa Tanátsi Jegyző Könyve- tanúsága szerint 180 forintokban megalkudott áron két bikát vett meg a várostól. (A hasonló dolgok legalább ily tanulságosak.) Nincs csodálni valónk azon, hogy a később ennél sokkal jelentősebb tranzakciókban kibontakozó atya görbe szemmel méltatta figyelemre élhetetlen elsőszülöttje komédiái és poétikai élhetetlenségeit. Szép lokálpatriótái mente- getésáel beszél a szerző — ugyancsak alapos kutatásra támaszkodván — a követválasztási bukásról, mindazonáltal közzéteszi Petőfi dühös röplapját is, amelynek tónusa a mai kor embere előtt inkább bizonyítja, hogy nem volt hiba távol tartani a törvényhozástól a lánglelkű jelöltet (akár csak féktelensége miatt), mint hogy arról szólna, a plebejushang jól vette volna ki magát az országgyűlésben. Fia, rokonai, emlékhelyei szintén példás bemutatásban részesültek. (Szabadszállás Nagyközség Önkormányzata, 1994.) Szitányi György Zsámbéki levél Egy verses-zenés délutánról A gyertyafénnyel megvilágított fácska ág-bogai árnyékot vetettek a fehér paravánra a Zsámbéki Katolikus Tanítóképző Főiskola aulájában. Ott még légiesebbnek, törékenyebbnek, mulan- dóbbnak mutatkoztak. Elszáradt leveleit csak a belépő nézők látták (rendezői utasításra mi a gyertyalángot bűvöltük). Világunk egy-egy komyadó vagy már elszáradt értékeinek; szépnek, gondolatnak, álmoknak, meséknek, szokásoknak szimbólumai. Hogyan tudnám összefoglalni úgy az előadást, hogy benne legyen a „kesze-ku- sza” zenekar, vagyis mi, az előadók, vagy talán annál is több?, egy kicsit a téma csak figyelemfelkeltőként, a rendezésből valami, és arról is, hogyan született meg mindez. Ézen gondolkodtam, amikor a plakátot terveztem, és most is, írás közben. A végig lebilincselő és együtt tartó hangulat, hogy a nézők sem akartak távozni, várták a folytatást... Azt hiszem, lehetetlenre vállalkoztam. Jöjjön el, nézze meg! Jöjjenek el, nézzék meg! A verseket és prózát írta: Tarbay Ede; az előadás ötlete dr. Végh Edité, aki annak élő lelkiismerete is volt egyben; az előadást rendezte Móka János; az előadókat felkészítették: a ZSKTF minden minket eddig tanító tanára, előadták a II/C tanulói: Fodor Katalin, Gerendás Éva, Kéri Judit, Leiter Krisztina, Milei Henriett, Sebestyén Beáta, Tomcsik Eleonóra, Zsoldos Géza. A versek zenéjét szerezte: Bódy Zoltán és Sebestyén Beáta; A hanghatásokért felelős: Bódy Zoltán és Fekete Zsombor. Aki úgy érezte, hogy ebben az előadásban a főiskola tanárainak másfél éves munkája ért be, és a folytatásra ösztönöz bennünket: dr. Bencze Lóránt főigazgató. A nézők lehetnek Önök is! Sebestyén Beáta hallgató
