Pest Megyei Hírlap, 1994. december (38. évfolyam, 282-307. szám)
1994-12-24 / 302. szám
Emlékeim a júdeai Betlehemből A legvallástalanabb embernek is megvan a maga Betlehem-képe, amelyet emlékeiben hordoz egy életen keresztül. A Vas megyei Boba községben gyerekesked- tem, ahol talán az én nemzedékem volt az utolsó, amelynek fiataljai video és tévé híján karácsonykor házról házra járva eljátszották a bibliás idők nagy eseményét. Ócska, kifordított gúnyában, kucsmával a fejünkön, kis betlehemi templommal róttuk a falu utcáit, be-beké- redzkedve a paraszti portákra. Egy szál gyertya világította meg a papírdobozból kialakított templomocska, a betlehemi istálló ismert szereplőit. Az én tudatomban a Betlehem név hallatán még most is a bobai utcák sötétségében himbálódzó gyertyaláng és a falu éjféli miséje elevenedik meg. Az évek múltán elmaradtak a betlehe- mes éjszakák, elmúlt a gyerekkor, majd kiszaladt talpam alól a Szülőföld. Földönfutóvá lettem, de éppen ezért eljuthattam az igazi Betlehem városába is. Itt született Jézus Másfél évtizedig laktam Jeruzsálem déli részén, a Betlehembe vezető ősi országúihoz közeli Tálpijot nevű lakónegyedben. Betlehembe nagyon sokszor át- rándultam, egyedül, vagy a Szentföldön született kislányommal, Hajnalkával. Nem mindenkinek kell meghajolni Naiv módon mindig a rég eltűnt, az élet és mások által elrabolt egykori Betlehemet kutattam a valódi turistákra leselkedő kufároktól nyüzsgő palesztin város zegzugos sikátoraiban, az emberek tekintetében, s odalenn a Születés-barlang fojtogatóan gyertyafüstös világában. Néhány esztendő Betlehem-járása kellett ahhoz, hogy megértsem: az egykori, tiszta gyerekkori Betlehemem örökre ott maradt a dunántúli kis faluban. A betlehemi Születéstemplom kisméretű bejárata mély meghajlásra kényszeríti a felnőtt embert. De nem mindig volt ez a bejárat eny- nyire szűkre szabott. A Nagy Konstantin császár által. Kr. u. 636-ban épített első keresztény bazilika kapuzata még nem ott volt, ahol a mai templomé. Egy későbbi császár, Justinianus a Kr. u. 6-ik században újjáépítette a szamaritánus fölkelés áldozatául esett betlehemi bazilikát. A justiniáni templom középső kapunyílása még igen impozáns méretű volt: 5,5 méter magas és 3 méter széles. A Justinia- nus-féle kaput később jóval kisebb, egy csúcsíves bejáratra szűkítették, amely még mindig kényelmes áthaladást biztosított. A XVI. század elején kezdődő szentföldi oszmán-török uralom idején pedig három hatalmas sziklatömbből kialakították a mostani, alig 140 centiméter magas bejáratot. Ha ezen belépünk, vagy kifelé jövet ugyancsak meg kell hajolnunk, nehogy a szentföldi zarándoklat még felejthetetlenebb legyen. A fejbe verést elkerülni kívánó látogató ezért a szűk bejárat valamelyik pontját kézzel megragadva, mélyen meghajolva, csak hosszas ügyeskedés árán léphet be a bazilika elé épített narthexbe, az előcsarnokba. A narthexbe való első lépéssel a lepergett évszázadok zarándokainak lába nyomán a márványpadlóban mintegy tíz centiméteres mélyedés keletkezett. A sziklák keretezte kiskapuhoz nekem profán emlékeim is fűződnek. A ’80-as években maratoni futással foglalkoztam, s edzésképpen a jeruzsálemi otthonomtól hetente kétszer elfutottam Betlehembe és vissza. A Születés-templomhoz általában a késő esti órákban érkeztem meg, amikor már a Jászol téren senki sem tartózkodott. Bekanyarodtam a bejárathoz, megérintettem a kapu kőkeretét, majd utamat visszafelé, Jeruzsálem irányába vettem. Az intifá- da kitörése utáni időkben Betlehem környéke már any- nyira életveszélyessé vált, hogy abba kellett hagynom ezeket az éjszakai futásokat. A betlehemi bazilika jobb oldali mellékhajójából oldalajtón keresztül jutunk ki a nyitott Justinianus-ud- varra. A Magyarországról érkező ismerőseimet Betlehemben mindig igyekeztem fölvinni az udvar sarkából kinövő igen magas harangtoronyba. Ide csak a helyi viszonyokat jól ismerő látogatók szoktak fölmerészkedni. A torony lépcsőbejárata általában csukva van, amit öt- tíz sékel (az izraeli pénznem) ellenében, és rövidke, álszent kérlelés után mindig kinyit a görög katolikus közösség valamelyik helyi alkalmazottja. A csigalépcsőn érdemes fölkapaszkodni a torony legmagasabb körerkélyére, ahonnan lenyűgöző látvány tárul a lépcsőmászástól még mindig lihegő látogató szeme elé. Északon a Már Eliász (Szent Illés) kolostor koronázta Gílóhegy zárja le a tekintet elől Jeruzsálemet, míg kelet felől a csonka kúp alakú Heró- des-hegy töri meg a júdeai hegyek kopárságának egyhangúságát. Nyugat felé nézve lábunk előtt terül el az ősi Betlehem városában a keresztény templomok és a muszlim mecsetek tornyainak együttes képe. A Születés-templommal szemben kecsesen szökik a magasba az Omar-mecset félholdas minaretje. Fölkiáltójel ez, amelyet a Kr. u. 638-as hódítás után kővel írtak Betlehem egére a győztes muszli- mok. Figyelmeztetés ez a keresztény világ számára: a Szentföldön most már az iszlám az úr! A mecsettől jobbra, a képen a kislányom feje alatti komor, négyszögletes „műemlék” az angolok által épített börtön, amelyen 1967 óta izraeli zászlót lenget a szél. Ezt az épületet viszont nemcsak a magasból, hanem belülről is volt szerencsém megismerni. 1984 decemberében, közel karácsony ünnepéhez az izraeli demokratikus ellenzék tüntetést szervezett a Betlehem melletti palesztin menekült- tábor előtt a megszállás és a környékbeli zsidó telepesek túlkapásai ellen. A tüntetést a betlehemi körzet katonai parancsnoka törvénytelennek, s annak színhelyét pedig „zárt katonai területnek” nyilvánította. Miután ennek ellenére sem hagytuk el a menekülttábor előtti térséget, a kivezényelt katonák az országúton vonszolva fölraktak bennünket a hadsereg járműveire, majd beszállítottak a Születés-templommal szembeni rendőrségre. A kihallgatás után a veszedelmes bűnözőkhöz hasonlóan mindannyiunktól ujjlenyomatot is vettek. Az izraeli kihallgatok később a helyi, palesztin származású őrökre bíztak bennünket, s helyzetünk ekkor már egészen jó volt. Fogva tartásunk azzal kezdődött, hogy egy palesztin őrmester kiállt elénk, és elérzékenyülve bocsánatot kért, amiért „ennyire becsületes izraelieket kell őrizniük”. Délután a palesztin rendőrök már csokoládét is osztogattak közöttünk. Egy parlamenti képviselő tiltakozása után késő este szabadultunk a betlehemi börtönből. Fogva tartásunk idején a hodályszerű terem ablakain át a szomszédos Szü- lesét-templom irányából aznap többször is beszürem- lett a betlehemi harangszó. Karácsony ünnepe közelgett. Hering József Betlehem a harangtoronyból nézve A szerző felvételei Szuhay Balázs Magyar karácsonyt kívánok! Két politikus beszélget: — Alászolgálja, Sajókám! Hol volt egy hétig, hogy hál’Isten nem láttam? — Eszéken. — Ne beszéljen marhaságokat! E széken a múlt héten nem ült senki. Itt állt üresen! — Hacsek, maga szerencsétlen! Eszék az egy város! — Maga hülyének néz engem? — Igen, de ez most nem tartozik ide. Mint ahogy Eszék sem, ifiért elcsatolták. De attól még város! — Jó, nem vitatkozom magával, mert még megüti a guta. Legyen igaza. E szék az egy város. De ha azt meri állítani, hogy nálunk otthon a sámli az egy falu, én többé nem állok szóba magával! Ilyesfajta Hacsek és Sajó párbeszéddel gyakran találkozunk politikai életünkben. Az egyik politikus mond valamit, a másik teljesen félreérti. Ilyenkor jön a magyarázkodás. Persze nem-abban a szereposztásban, mint a kabaréban. Mást értenek félre, és megint más magyarázza meg. Emlékezzünk csak vissza: a szlovák elnök úgy vélte hallani, hogy a magyar miniszterelnök bocsánatot kért tőle, ám ezt a feltételezést a kormányszóvivő cáfolta. Vagyis félreértették Hom- cseket, s a jó Forró Evelyn cáfolt. Vagy: tízmilli- árddal több jut a pedagógusoknak, mondta Hom- csek, s a jó Jánosi államtitkár repült... Homcsek azt mondta, lesz vagyonadó, s a jó Békési elintézte, hogy a szegények fizessenek egy vagyon adót... Más esetekben a félreértés abból adódik, hogy ugyanazoknak a szavaknak mindenki másmás értelmet tulajdonít. Itt van például ez a szó: MAGYAR. Némelyek ezt a szót kirekesztőnek érzik, holott épp az ellenkezője igaz, hiszen évszázadokon keresztül Európában a magyar volt az, aki a legszívesebben adott otthont az idegenből idemenekülők- nek, szeretettel fogadva be őket. És az „idegenek” is szívvel-lélekkel magyarok lettek. Petro- vics Sándorból így lett Petőfi néven a legmagya- rabb költő, a magyarul csak kamaszkorában megtanult bácskai sváb Herzog Franciból Herczeg Ferenc néven a legszebb magyar nyelvezetet használó író — gondoljunk csak a Pogányok c. történelmi regényére! — és így vallja magát emelt fővel magyarnak az amerikai állampolgárságú, zsidó származású Teller Ede. De ez csak három név a kimeríthetetlen sorból... Ők mindmind holmi kirekesztés áldozatai??? Sokan kirekesztőnek érzik a KERESZTÉNY-t is. Holott akinek van némi fogalma a kereszténységről, az tudja, hogy az emberi kapcsolatokra vonatkozó keresztény alaptanítás ez: „Szeresd felebarátodat, mint tenmagadat!” Olyan veszélyes eszme ez? Megint másoknak a LIBERÁLIS szó ördögi. Minden bizonnyal azért, mert nem tudják, mit jelent. Ennek oka valószínűleg az, hogy Magyarországon nincs liberális párt. Legalábbis napjainkban. Régen éltek e honban liberálisok: Széchenyi, Kossuth, Deák, Eötvös. Akik az ő nyomdokain járnak, nemes eszmét követnek. Akik viszont Lukács Györgyöt tekintik példaképüknek, olyan távol állnak a liberalizmustól, mint Makó Jeruzsálemtől. Hiszen ne feledjük a liberális alapeszméket: „minden ember szabadsága addig tart, amíg a másik szabadságát nem háborítja” — vagy a voltaire-i eszme, mely szerint „egyetlen szavával sem értek egyet, de az életemet teszem rá, hogy elmondhassa!” Vajon akad-e egyetlen is a ma magukat liberálisnak vallók között, akik e szerint élnek és cselekednek? Mert az ő SAJTÓ- SZABADSÁGUK az, hogy „csak nekem van igazam, mindenki másnak kuss!” Persze minden bizonnyal vannak az SZDSZ választói között olyanok, akik pártjukat az eötvösi, deáki, kossuthi nemzeti liberalizmus követőjének vélték Ők előbb-utóbb ráébrednek tévedésükre. Nyilván rájuk gondolt Szabó Iván, amikor azt mondta, hogy az MDF-nek az SZDSZ-től kell választókat megnyerni. Meg is indult az össztűz ellene: mintha azt mondta volna, hogy az MDF-hez az SZDSZ áll a legközelebb. Holott szavainak értelme épp az ellenkezője volt. Az MDF-től az SZDSZ áll a legtávolabb, ezért várható, hogy a félrevezetett választók átpártolnak! És különben is, honnan máshonnan szerezzen magának szavazókat egy párt, ha nem az ellenféltől? A vele hasonlóan gondolkodóktól? Attól ez a politikai oldal nem fog erősödni! Ünnepre készülünk. Karácsonyra. Ismét egy fogalom, amely alatt mindenki mást ért. Van, akinek ez a vásárlás, az ajándékozás ünnepe. Ahogyan Tolnay Klári olyan szomorú-szépen fogalmazta meg a Magyarországnak adott inteijújá- ban: „A karácsonynak is elveszett már a lényege, s csak az a lényeg, hogy Manciék vettek nekünk valamit tavaly hatezerért, ezért nekünk hatezerötszázért kell az idén vásárolnunk... Régen, az én gyerekkoromban azért ez másképpen volt, fölolvasta apa a Bibliából valamelyik részt, mi, gyerekek betanultunk szép dalokat, és énekeltünk, imádkoztunk a fa alatt. Hát hol van ez már? Most már teljesen ez az ajándékozási téboly maradt csak...” E szavakra gondolok, amikor békés, gazdag karácsonyt kívánok olvasóinknak. Szeretetheti gazdag karácsonyt. Olyan ünnepet, amikor megértjük egymást. Nemcsak szeretteinket, hanem felebarátainkat is — akiket a krisztusi tanítás értelmében szeretnünk is kell. Ehhez persze valóban az kell, hogy megértsük egymást. Ne járjunk úgy mi, magyarok, mint a német vicc szereplői, mely szerint a kettéosztottság éveiben miért nem értették meg egymást a két Németország vezetői? — Mert nem volt tolmácsuk... Nálunk mindenki ide-oda tekinget. Ki keletre, ki nyugatra. Ki azt nézi, hogyan járjon Jelcin kedvében, ki azt, hogyan tegyen eleget Clinton óhajainak. Meg hogy mit szól ehhez vagy ahhoz Iliescu vagy Kovac... És csak kevesen nézik azt, mi a mi kis országunk érdeke. Legyen ez az idei magyar karácsony, amikor csak a saját hazánkra figyelünk. Mindnyájan. Akkor talán boldogabb újévre is számíthatunk. Fogadni mernék, hogy sokan félreértenek. Any- nyi baj legyen. Nekik is kellemes karácsonyi ünnepeket kívánok, és olyan új évet, amilyet ők kívánnak nekem. Ugyanis bízom a jóakaratukban.
