Pest Megyei Hírlap, 1994. december (38. évfolyam, 282-307. szám)
1994-12-24 / 302. szám
Sándor András Vagyis ki butítja el a gyermeket? H ajdúnánáson egy szülő azzal indokolta ellenérzését a református iskolával szemben, hogy „nem hagyja elbutítani a gyermekét.” Ez a végletes tájékozatlanságból fakadó kijelentés éppen olyan tragikomikus, mint a jeruzsálemi lap magyarországi „helyzetelemzése”, mely szerint a budapesti televíziót szocialisták tisztogatták meg, és ennek során kisöpörték onnan „a zsidókat”. Csakhogy a tra- gikomikum mögött olyan jelenségek vannak, amelyekkel komolyan kell foglalkozni. Az ember ugyanis a tudattalanban gyökerezőleg makacsul vigyáz önértékelésének épségére. Abban a szülőnemzedékben, amely most járatja iskolába gyermekeit, kialakítottak egyfajta világképet és nézetrendszert, s így százezrek fejlesztették ki biztonságérzetüket és műveltségként érzékelt tájékozottságtudatukat ennek kereteiben. Ha ezt a biztonságot megingatják bennük, egyfajta önértékelési válság előszelét érzik. Velük szemben nagy türelemmel kell lenni, mindenféle agresszivitás nélkül. Van egy ennél rosszabb életérzés és szülői magatartás is: az, amely gyermekét gátlástalansággal és erőszakos önérvényesítéssel kívánja „felvértezni” egy olyan világban való helytállásra, amelyben a kíméletlen önzés uralkodik. Mindazonáltal meggyőződésünk, hogy ez utóbbi a kisebbség. * * * Az „elbutítás”, mint értékítélet, immár szinte közhelyszerűen a bibliai hatnapos teremtés- történetre vonatkozik. Hiszen ma már a tudomány „megdönthetetlen bizonyítékokkal” szolgál a világ keletkezésére vonatkozólag. Az embereknek, sajnos, nincsenek valóságos tudományos ismeretei, többek között pszichológiai ismeretei sem. Azt a tévhitet oltották beléjük a „dialektikus és történelmi materializmus” évtizedeiben, hogy az egyetlen viselkedésirányítási szféra a kognitív szféra, és az ember tájékozódása a világban kizárólag a ráció és az intellektuális mező dolga. Ezért nem tudnak különbséget tenni a mítosz és a tudomány funkciója között, ezért nem értik a mese szerepét a kisgyermek életében, s tudományos ismereteknek vélnek bizonyos vulgáris leegyszerűsítéseket, amelyek itt-ott átcsúsznak a hamisítás kategóriájába. Nem közölte velük senki, hogy az ember alapvető képe a világról a maga középponti helye a látóhatár nagy körének közepén, az égbolt sátorfélgömbje alatt. Az első kozmogó- niai magyarázatoknak mindenképpen ebből a helyzetből kell kiindulniok, amiképpen az időegység sem lehet más, mint a Nap útja felkeltétől lenyugtáig ezen a félgömbön. A kisgyermek csak ezt érti meg, s az ő biztonságérzete ettől a belsővé, sajátjává tett, érzékszervei közvetítette szubjektív világlátástól függ. Ez adja meg erkölcsi alapvetését is, amely végigkíséri majd életén. Eljő az idő, amikor tudni (bár nem érzékelni) fogja, hogy nem a Nap halad az égen, hanem a Föld forog saját tengelye körül, és kering a Nap körül. S ettől kezdve kitárul majd előtte a tudás hatalmas intellektuális halmaza, de ez a halmaz sohasem lesz az erkölcsi megalapozottság forrása. Az ember tudattalanjában ősi ösztönök, emlékek, félelmek, szorongások és az egyetlen és oszthatatlan élethez, a természethez kötődő sejtések kavarognak. A mítoszok ezeket rendezetten hozzák fel a tudatba, és a mítoszok, mint ősesemények, magatartási normákká válnak. A társadalom építményének szellemi-pszichikai kötőanyagai a mítoszok; ha hiányoznak, a társadalom szétesik, akkor is, ha egyedei tisztában vannak az általános és speciális relativitással, a galaxisok gravitációs egyenleteivel, a neuronszinapszisok működésével és az atomos kötésekkel. Mert a Mennyen és a Poklon az embernek akkor sem lesz hatalma, és a Mennyet és a Poklot önmagában, saját tudattalanjában hordozza. Az első — a betlehemi — karácsonyéj angyalai a pásztorok — a természettel oly szerves, bizalmas egységben élő emberek — lelkében (ha nagyon „tudományosak” akarunk lenni: tudattalanjában) énekeltek. * * * Mindamellett ennek az agresszív és meglehetősen hisztérikus istentelenségnek a szításában maga a tudomány is ludas. Jobban mondva, a természettudománynak egyes művelői, akiket megkísértett a hatalom mámora. Nem a politikai hatalomé, hanem a lelkeken való uralkodásé és a „Legfőbb Tekintély” birtoklásáé. Mivel Isten létére nincs emberi tapasztalati tényeken nyugvó, közvetlen bizonyíték, meglehetősen tudománytalanul „kimondják” nem létezését és a „Tudományt” teszik helyébe, vagyis az emberi kognitív, racionális megismerést. S mert ennek képviselői ők, lényegében önnönmagukat. Olyan ez a szellem birodalmában, mint a társadalmi-politikai szférában a technokrácia. Mondhatni: illetéktelen hatáskörbitorlás. Isaac Asimov, az egyébként kitűnő tudomány-népszerűsítő amerikai természettudós, „a robbanó Napok” című csillagászat-népszerűsítő könyvében megvetően ír „a bibliai me- sé”-ről, amelyet a tudomány megcáfolt, majd ezek után több oldalon keresztül kénytelen beismerni, hogy a tudomány a keletkezés magyarázatát illetőleg még mindig nem tart sehol. A tudomány hallatlanul érdekes felfedezéseket tett a galaxisokról, a világegyetem tágulásáról, a csillagok életéről, a vörös óriásokról, a fehér törpékről, a szupemóvakatasztrófák- ról, a nehéz elemek keletkezéséről, a pulzá- rokról és a kvazárokról, felépítette az „ősrobbanás” tudományos mítoszát, — ám arról semmit sem tud mondani, mi robbant föl, miért, s hogyan keletkeztek az alaktalanságból percek alatt rendszerek és rendszertörvények. Marx és Engels még ott tartott, hogy az anyag öröktől fogva létezett (tehát az anyag az Isten). A tudomány ezen már régen túl van, hiszen az „anyag” mint olyan, csak az emberi érzéklet számára létezik, — csak éppen semmit sem tud mondani. Vajon a szorongásait és félelmeit leküzdeni akaró gyermek számára nem természetesebb és nem biztonságot adóbb-e az, hogy „kezdetben teremtette Isten az Eget és a Földet”, mint az, hogy „ezt már nem tudjuk”? Ha a gyermekét hittantól óvó szülő cseppet mélyebben belegondol: cáfolja-e a „teremtést” az „evolúció”? Vajon az evolúció nem lehet-e a teremtés technológiája? Fogalmazzuk hát meg tiszteletteljes kérdéseinket a fölényes természettudományhoz. — Mi az energia és honnan van? (Erre két válasz lehetséges. Az egyik: fogalmunk sincs. A másik: „Az energia eleve mindig volt és mindig lesz.” Akárcsak Isten. Akkor az energia az Isten?) — Mi a pozitív és negatív töltés, honnan jutott a semminek eszébe, hogy legyen, mi az oka vagy előzménye? (Egy anekdota: Eötvös Loránd kollokválta- tott. „Azt mondja meg, jelölt úr, mi az elektromosság.” A diák sápad, vörösödik, nyög, majd: „Professzor úr kérem, tudtam, de most valahogyan elfelejtettem.” Eötvös: „Szerencsétlen! Maga volt az első ember a világon, aki tudta, és maga is elfelejtette?”) — Honnan származik a tömegvonzás? (To- vábbmenve: a gravitáció. Vannak, akik azt válaszolják: külső témyomás. A tér maga nyomja egymás felé a tömegeket. Akkor a következő kérdés:) — Mi a tér? Mi a téridő eredete? (Einstein leírja a maga egyenleteivel, de az ő válasza: Isten hozta létre, az ő titka. S „Isten nem szerencsejátékos” — tette hozzá.) — Ha igaz, hogy a világegyetem kezdetben egy pontba sűrűsödött, mi az a lényeg, amelyben tágulni kezdett, illetve, ha a tér maga tágul (és eredetileg pontszerű volt), ez hogyan értelmezhető? Esetleg van egy számunkra megfoghatatlan dimenzió a három térdimenzión és az időn kívül? (Válasz: már nem tudjuk. Ez túl van a kutathatóságon. Esetleg minden véletlenül történt. Akkor hát mégsem az energia az Isten, hanem a véletlen?) — Hogyan volt lehetséges egy-kétmillió év alatt.az emberi agynak és elméletileg mérhetetlen információ-tárolóképességének kifejlődése? (Válasz: véletlen mutáció. Ismét a „véletlen”: vagyis olyan történés, amelynek nincs előzménye, vagy egy végtelen változatosság bekövetkezett lehetősége. Minek a változatossága? Minek a lehetősége? Ha azt mondjuk: Isten, kaptunk egy logikai lezárást, amely biztonságot teremt. Ha azt mondjuk: vak és ellenőrizetlen kaotikus mozgás, az elveszettség és a rémület lesz úrrá rajtunk.) Még egy kérdés: —- Mindezek után: ki butítja el a gyereket? * * * Voltak korok a történelemben, amikor különböző tételes vallások papjai minden erővel ellenálltak az új áramlatoknak, hogy lelkiszellemi hatalmukat megtartsák az emberek fölött. A zsidó főpapok is ezért végeztették ki Jézust a gyarmatosító hatalommal: ha Jézus új irányt ad a júdaizmusnak, az ő hatalmuknak vége. Ma oly korban élünk, amikor az Ateizmus Tételes Vallásának papjai használják ki az emberek félelmét a világnézeti és önértékelési válságtól, és erősítik bennük az ellenállást a gyermekek valláserkölcsi nevelésével szemben. Kezükben van az összes nagy hatékonyságú hírközlő eszköz, s adatott nékik hatalom, hogy a kommunikáció monopolizálásá- val és hazug szavak özönével félrevezessék azokat, akiket nincs módjuk fegyverrel leigáz- ni. Dabas-Sári és Hajdúnánás az igazság és a hazugság harcának csataterei. A szülők valamilyen természetes törekvés folytán önmaguk folytatását kívánják biztossá tenni gyermekeikben. Megképzik előttük, hogy a valláserkölcsi alapon nevelő iskola hatására a gyermek egyszer így szól hozzájuk: „Miért nem hisztek Istenben?” Ezt el akarják kerülni. Olyan áltudományossághoz ragaszkodnak, amely nem vesz tudomást a pszichológia és az antropológia tudományáról, amely megtagadja a tudományos fogalom rangját az erkölcstől, mint az emberiét, az emberi minőség szerves tartozékától. Nem szabad belemenni abba az utcába, mely nem egyéb, mint a tudomány és az ember lelki szükségletei szembeállításának zsákutcája. Be kell tudni bizonyítani, hogy éppen az tudományellenes: a rációt az emberi minőség egészével azonosítani. Be kell tudni bizonyítani, hogy nincs valóságosabb valóság a karácsonyi misztériumnál, az energia princípiumán is túl létező Univerzalitás, a számunkra felfoghatatlan dimenzióban létező és egyszersmind a táguló Világegyetemben és az atomi rendszerekben és a mi tulajdon génjeinkben is létező Istenség Megtestesülésénél, az Ember Fia születésénél: az emberi Lélek mély megtámadhatatlan valósága ez, amelyhez képest a történelmi valóság ilyen vagy amolyan részletei és esetlegességei súlytalanságok. N ézzen körül a hajdúnánási szülő ebben az anyagilag-szellemileg összeszennyezett világban, ebben a gépkocsitolvaj- és uzsorásvilágban, ebben a gyilkoló masinákkal teli, de minden megvetésre méltó gyáva világban: önértékelését az emeli-e magasabbra, hogy vele sodródik, mint szétázó papírgombóc a szennyvízben, vagy az, hogy a Minden Létezés Ősokának, Istennek teremtménye és örököse? Sándor György Bejöhetnek a betlehemesek? Annak idején a Színművészeti Főiskolára háromezer jelentkező közül három rostavizsga után huszonné- gyünket felvettek, betessékeltek minket az Ódry Árpádról elnevezett színházterembe. Fel kellett mennie mindnyájunknak a színpadra, s ott, miközben ünnepélyesen köszöntöttek, odasúgtam a mellettem lévőnek: én csak úgy belógtam ide. így érzem itt is most magam ebben az ünnepi számban, ahol a sok-sok rangos, a karácsony szellemiségéhez kellően komoly, emelkedett írás közé csak úgy belógott az enyém is. Most viszont — ha már itt vagyok, belógtam ide —, vigyáznom kell, nehogy kilógjak innen is a sorból. E lap korábbi karácsonyi, húsvéti számába is írtam már, mégis álszerénység nélkül mondhatom, hacsak nem adom fel a humo- ralistából a humort, elefántként tűnhetek föl — bizonyos restül értelmezett konzervatív szemszögből az úgynevezett nemzeti elkötelezettségű keresztény-tyén újságírás egyre fogyóbb és törékenyebb porcelánbohjá- ban. (Pedig van „ez oldalnak” is humora, kell is, hogy legyen, e lapnak is humoroldala, meg kell teremteni, ha még nincs, mert lassan már anélkül nem lehetne semmit sem elviselni.) S ha már pont karácsonykor vagyok itt, itt lehetek, hadd melegedjek egy kicsit ebben a méltatlanul agyonhallgatott, perifériára szorított, ugyanakkor hősiesen, nagy műgonddal, igényességgel, az igazság iránt érzett elkötelezett felelősséggel, és annyi szeretetteljes melegséggel készített újságnál. E napilapnál, ahol a hazai újságírásnak és a legújabb kori magyar történelemnek olyan háziszentjei vannak, mint Benedek István, Sándor András, Fekete Gyula, Lovas István, Török Bálint. De sorolhatnám tovább, mint a meg-megjele- nő Szörényi Levente, az örökifjú Szokolay Sándor, Fábián Gyula, Bányász Kató. Aztán — a sorrend nem lényeges, nem rangsorol — ide ír, szinte háziszerzőként Kosa Csaba, Toldi Miklós, Sugár András, Döbrentei Koméi, Nagy Gáspár, Hering József. Gyakori vendég — amikor ideje engedi — Páskándi Géza, Pálfy G. István, Csúcs László, Győri Béla, Szokolay Zoltán, Murányi László. Ahogyan Bre- zovich Károly, Kárteszi Istvánná, Vedresné, Pogány György, Pamer Nóra is. És ne feledkezzünk meg Ip- lony Irénről, Balassa Zoltánról, Gedai Istvánról, Mak- kay Jánosról, Both Mihály- ról, Sinkovics Péterről, Cze- gő Zoltánról, Durkó Zsoltról, ebben az egymást nemhogy segítő, nem is ismerő, az azonos közös célokért magányosan küzdő magukra maradottakról, egymás ellen is kijátszottakról. A belső szerkesztőségi munkatársakat egészen a fő- szerkesztőig nem említem (fizetésemelésig...), viszont mindig örömmel olvastam e lapban a neves po- litkusok és humoristák mellett (akik nagyjából egy kategóriába tartoznak), olyan kiemelkedő egyházi méltóságokat, mint Jeleníts István, Gyulai Endre, Tőkés László (még egy reformátust nem írok le, inkább a nemrég meginteijúvolt temesvári főrabbit); és boldogan olvasok még sokan másokat, akiktől ezúton kérek elnézést, mivel kifelejtettem őket e hosszúra sikeredett felsorolásból is. Külön kiemelném azonban még az ünnepi számok sava-borsát, ami az egésznek a lelkét adja, a képanyagot. Azt hiszem, mindnyájunk nevében köszönhetem, hogy többek között a fényképezés Kodálya, Olasz Ferenc fotói között lehetünk! Említsük még meg a kitűnő Szuhay Balázs mellett karikaturistánkat: Jelenszkyt. És akit elsőként kellett volna említeni, védőszentünket: Szervátiusz Tibort! Ki kell emelni — még mindig a teljesség igénye nélkül — a csodálatos vadvirágokat, a levélírókat, valamint azt a sok-sok névtelen levelezőt, telefonálót, feljelentőt, bombariadóst, parlamenti interpellálót és röhögőt. Vörös csillag helyett Pest megyei címerünket le- szaggatót, ellenlapindítót, egyszóval azt az egész jelenlegi politikai-erkölcsi-szelle- mi állapotot, ami nélkül és ami miatt éhen halnánk, halunk. Mert ha nem ilyenek volnának, már nem kellene nekünk kitalálni. (És akkor miről írnánk...?)
