Pest Megyei Hírlap, 1994. december (38. évfolyam, 282-307. szám)
1994-12-23 / 301. szám
$ PEST MEGYEI HÍRLAP ÜNNEP ELŐTT 1994. DECEMBER 23., PÉNTEK 9 Mindszenty karácsonyi szentmiséje Fél évszázada, amikor a második világégés hazánk földjét is felperzselte, azokban a vészterhes időkben Mindszenty József veszprémi megyés püspök s három dunántúli püspöktársa memorandumban szólította föl a nem- zetvesztó' nyilaskormányt az értelmetlen ellenállás föladására. Szentföldi mozaikok Az Angyali Üdvözlet templomának belseje (Názáret) A szerző felvétele Ötven esztendeje annak, hogy a nyilasok kíméletlen megtorlásként 1944. november 27-én Mindszenty püspököt, s a főpásztoruk lefogása ellen tiltakozó 26 egyházi személyt elhurcoltak, s fogságba vetettek a nemzeti-szocialisták. Akkor Mindszenty közel fél esztendőt töltött a nyilasok fogságában, s börtönéletének első stációja a veszprémi törvényszéki fogház volt. Ott, a börtönben, 1944. december 7-én, az egyik cellában, 16 fogoly kispapból tíz ötödévest szentelt pappá. Különös pappá szentelés volt ez, aligha akadt ehhez hasonló. S nem sokkal később, amikor az oroszok Bánhidánál áttörték a frontot, a megrémült nyilasok azzal fenyegetőztek, hogy kivégzik a foglyokat s Mind- szentyt. A kivégzés elmaradt ugyan, ám december 23-án Mindszentyt s paptársait nagy csendőri fedezettel átszállították Sopronkőhidára. Ama ötven esztendővel ezelőtti karácsonyon hideg, üres, szalmazsákokkal telizsúfolt raktárhelyiségben mondta el Mindszenty püspök atya a szentestén, a dísztelen fenyőfa köré gyűlt papi s kispapi rabtársai előtt a megható szentbeszédet: „Ma osztozunk a földre szállt kis Jézus szegénységében. Ma jobban hasonlítunk hozzá, mint bármikor máskor.” Emlékirataiban a főpásztor így emlékezett erről a szentestéről: „Milyen fájdalmas éjféli mise volt az karácsony szentestjén! Az odavezető út nyomasztó és megrendítő volt, derék hazafiak friss akasztófaerdeje és kihűlt tetemei közt.” Akkor, ötven évvel ezelőtt akasztották föl a nyilasok Kőhidán Bajcsy-Zsi- linszky Endrét, kinek ellenálló társait már korábban kivégezték Budapesten... Azon, az 1944. december 24-ei karácsonyi éjféli szentmisén a rabok közt volt Kál- lay Miklós miniszterelnök, aki arra kérte Mindszentyt, hogy a szentmiseáldozatot a derék, becsületes magyaroknak ajánlja fel a fogoly főpásztor. Ama legszomorúbb háborús karácsonyra a bíborosérsek, Magyarország herceg- prímása így emlékezett visz- sza: „Könnyekben fürdik az oltáron Krisztus szent teste és vére. (...) Ez volt életem legmegrázóbb éjféli miséje.” Bozó Emil A Szentföldön, a karácsony előtti és utáni napokban, hetekben megsokszorozódik az egyébként is igen nagy turistaforgalom. És legjobban talán a Jeruzsálemtől alig 10 kilométerre lévő Betlehemben, ahol kivétel nélkül mindenki a Megváltó születési helye fölé emelt Születés Templomát keresi fel — hiszen más látnivaló nincs is, e felerészt mohamedánok és felerészt keresztények által lakott kb. 20 ezer lakosú városban. Az innen tovagördülő, légkondicionált autóbuszok utasai sok más, a Szentírásból jól ismert helyre is eljutnak, hiszen ez az egyik legfontosabb céljuk. Elsősorban ilyen utak szervezését tartja hivatásának a már hazánkban is eredményesen - működő „Bibliai Utak” Utazási Iroda, a hasonló nevű és nagy múltú genfi székhelyű szervezési központ magyarországi képviselete. Nemcsak gyülekezeti tagok csoportjainak, hanem lelkészeknek, egyházi vezetőknek is szervez, akár tetszés szerint összeállított utakat azzal a céllal, hogy — nevüknek megfelelően — a Bibliából ismert helyek az oda utazóknak valósággá válhassanak — akár Jeruzsálemben, akár közelebb vagy távolabb onnan. Betlehem után rendszerint Názáret következik. A várost szinte uralja az Angyali Üdvözlet Bazilikája, amely afölé a barlang fölé épült — s ez lett e modem, olasz tervek alapján épült templom ma is látható központja —, ahol Gábriel hírül hozta Máriának közelgő anyaságát. (Lukács evangéliuma 1:26—33.) E hely tisztelete — s ennek különös jelentősége van — már a 3. század elején megkezdődött. A mai óriás templom díszítésében pedig a világ minden tájáról származó művészek vettek részt — köztük magyarok is. Krisztus csodatételeinek helyszínei közül az egyik leglátogatottabb az úgynevezett Kenyérszaporítás (Márk evangéliuma 8:1—9.) temploma Tab- ghában. Az első imahely, vagy kegyhely — amely a mostani, legfeljebb 300-400 hívőt befogadni képes templom alapja is egyben — már a Krisztus utáni 4. században itt állt, s alig volt nagyobb, mint egy falusi kápolna. S a hívő ember innen kilépve bizony nem tud meghatottság nélkül pillantani azokra az egészen közeli dombokra, amelyek valamelyikén — ki tudja valójában teljes bizonysággal, hogy melyiken is? — Krisztus a csoda után megvendégelte az őt követő 4000 embert. S ugyanilyen érzés keríti hatalmába az utazót a Genezáreti-tó partján, Kapemaumban, ahol a Megváltó ugyancsak számos csodát tett, gyakran prédikált és meggyógyította a százados szolgáját. (Lukács evangéliuma 7:1—10.) Itt tartják különös becsben azt a házat, amelynek falán — a kutatások eredményeként — a 131 felirat között Krisztus és Péter neve többször is előfordult. Ebből a tényből a tudomány mai állása szerint csaknem nyilvánvaló, hogy e ház — mint Péter háza — már az első század végén istentiszteleti célokat szolgált. S aztán — mindezekkel már beteken, hiszen a fővároson kívüli látnivalókra épp csak elég a 3-4 nap — várják az utazót Jeruzsálem sok ezer éves falai, hogy közöttük — a ma is ugyanolyan szűk utcácskák bazári forgatagában — a hívők végigzarándokoljanak Krisztus szen- vedésútján, a Via Doloró- sán, a Pilátus-háztól a Szentsír templomig. Ám a város egyik kapujától letekinteni a Kidron-völgyé- re, az Olajfák hegyére, a Getsemáne-kertre; Krisztus elárultatásának helyszínére vagy átsétálni ugyaninnen az Utolsó Vacsora termébe — mind mind olyan elmondhatatlan súlyú, kitörölhetetlen emlék, amelyet csak azok őrizhetnek meg életük utolsó pillanatáig — különös melegséggel idézve fel azokat a nagy egyházi ünnepek idején, így például karácsonykor is —, akiknek az Úr segítségével mindebben részük lehetett. Ám szóba rejteni mindezt — csaknem a lehetetlen megkísérlése... Murányi László Láttam magát, Balogh Béni K edves Balogh Béni! Levelet kell írnom Magához. Tudom, hogy Maga él, vagyis hogy létezik, és azt is, hogy számomra sehogy másképp nem elérhető. Nem vagyok korszerű. Levelem nemhogy telefaxra, de divatjamúlt palackpostára hasonlít. Túl sok a bizonytalansági tényező. Levelem csak szavakból fog állni. De hogy eljutnak-e magához szavaim? Nos, arra nézvést semmi biztató jel. Ámde semmi nincs, ami kedvem szegné. Tapasztalataim azt mutatják, esélytelenül csak erősebb lélek tud. De nehogy félreértsen! Vagyok az, aki lehetnék... Mondják, ötvenévesen az ember már nem megy bele önszántából új ismeretségekbe. Pláne barátságba! Igaz, én elmúltam már ötven, már feleúton vagyok az ötven s a hatvan közt. Néha látom Magát itt-ott fölbukkanni! Legutóbb déltájban. Budán. De nem ám az elitnegyedben, mint a Rózsadomb, vagy a Városmajor. Sokkal csóringerebb periférián, a Bartók Béla úti gyalogjárdán kaptam föl a fejem. Nem „déltájt” volt az már. Órám tanúsága szerint lehetett fél három. És én azon kapom magam, még nem ebédeltem. Nem is reggeliztem semmit. Még az odahagyott Pesten, a hídfőnél, a Vámház utcánál kódorogva nem az anyagcserére, Móricz Zsig- mondra gondoltam. Ő lakott itt, ezen a környéken... Az egybefüggő folytonosság, a folyamatosság engem elszótalanít. Ám, ha meggondolom, térben és időben Móricz Zsigmond, még a Janka idejében... „Kisanya” és Leányfalu majd csak később következett. Később, vagyis évek múlva... Holies Janka elhalt, öngyilkos lett. Móricz Zsigmond viszont amíg csak élt, magával hurcolta levéltárcájában a Janka fényképét... Az ember csak ődöng térben és időben. Mint akinek nincsen hova menni. Mint akinek le is út föl is út. Nem a Kálvin tér felé vettem az utamat. Átmentem a hídon. Nem gyalog, a negyvenkilencessel! Épp csak hogy átmentem. Á Szent Gellért téren már le is léptem róla. Onnanfelől kezdtem gyalogolni. Libéri- ás inas posztói, ám a Grand Hotelben semmi dolgom. Még annak fodrászatában sem. Bár nem lehetek kinézetre bomírt, de az nekem túl drága. Tovább felé a Szeged étterem is. Papírüzlet, Édességbolt, Bútorüzlet! Ez utóbbinak kirakata előtt hosszasan ácsorgók. Nem a „de jó lenne” végett. „Mint kirakatablak, bútorokkal, / Olyan vagy Te most legbelül. / Szerelem nélkül olyan az élet, / Mintha halott lennél, temetetlenül!” Saját vers. Én írtam. Mentségemre legyen mondva, nem most, hanem kölyökkorban! Láttam Magát, Kedves Balogh Béni! A zöldségüzletből került elém a gyalogjárdára. Arra kaptam oda a fejem, hogy a szokottnál is soványabb az arca, és Maga itt Budán, a Bartók Béla úton ugyan mit akarhat, mit akar itt Maga, és délután fél háromkor ha erre jár, mért éppen banánt rág. Van magának felesége? Van Magának, Magának kell legyen családja ugyebár? Mert hogy nekem nincs, az nem lehet mérvadó. Attól Magának és mindenkinek lehet! Ha Maga banánt rág az utcán, nem szólíthatom meg. Nem léphetek oda lekezelni. Tudom is én... Egyébiránt tudhatnék én egyáltalán Magának a nevemen kívül egyebet mondani? Szavak... Ezt a Béni, ezt a Balogh Béni nevet én Magának a magam feje után választottam. Utólag bevallom a B betűk miatt. Ez a „Balogh”, hogy egy kicsit balek? Hát igen. Volt ilyen sandaság énbennem. Veres Péterre is nyilván gondolhattam. Még az is eszembe juthatott, de sok magyar ember hal meg. Úgy hal meg akárhány közülünk, hogy a „receficét” bizony, egyszer sem mondta ki. Vagy Tündér Szivárványt sem. Csak sivár lehet az az emberélet, amelyikből az egyik vagy a másik szó kimarad. Uram! Higgye el, ha mondom, a legszebb szavak mind B betűsek. Elsősorban nem arra, amit rág, nem arra a banánra gondolok! Még- csak nem is arra a „boldogságra”, mit annyian haj- hásznak. Emlékszem, mondtam már —, léha önigazolásul hozom fel isimét a Balogh Béni nevet. Én találtam ki, Magamnak. Lehetne ez az alteregóm. Vagy éppenséggel magam is lehetnék. Az alteregója. Annak a férfinak, aki jön kifelé egy banánnal a zöldségestől. Nem lépek oda, egye csak nyugodtan. L evelet írok most Magának! Engedje meg Uram! Engedje meg nekem, hogy a bizalmaskodást mellőzve, Kedves Balogh Béninek szólítsam. A legszebb szavak. A szavaim! És azok mind B betűsek, nézze: Bort, búzát, békességet! De egyáltalán, mond „ez” Magának valamit? Akárhogyan is van, megemlítem kisebbik fiamat, Bálintot! ő, mint aki abszolúte nem költött, dehogy kitalált lény. Hús-vér legényke, ötéves! A ke- resztségben kapott nevet, mint önmaga, szintúgy valóságos. Nem „Valentint” mondtam, Uram, de Bálintot! Csak úgy, mint Balassi Bálint is... De hogyha az magát feszélyezné, a „bol- dogság”-szót inkább majd mellőzöm. Eltűnt Uram, banánostul! Én pediglen azon kapom magam, a Móricz Zsigmond körtéren kószálok. Uramisten! A sok-sok jövő-menő között, mintha valakit keresnék... Tardi Sándor • • Unnepvárás Különös varázsuk van advent idején a templomoknak, mert az áhítatos csendben meghallhatjuk az angyalok számysuhogását, az orgona elszálló hangjával küldünk imát szeretteinkért, élőkért és megholtakért. Karácsony előtt a szívünk is jobban megnyílik, s amikor becsomagoljuk ajándékunkat, legyen az bármilyen szerény, a lelkünk egy darabkáját is odarejtjük mellé. A színes üveggömbökről szétáradó gyertyafény szenteste könnyeket csal még a rideg, morc emberek fakó szemébe is, és egyetlen vékonyka gyertyaszál imbolygó lángja is át tudja hevíteni a legfagyosabb szívet. A fáról csüngő arany és ezüst csengettyűk csilingelőse ott visszhangzik a gyerekek kacajában, az ajkukról elröppenő boldog sikolyokban. Társra lel a magányos koldus is karácsony éjjelén és megosztja véle az alamizsnába kapott bejglit, s oltalmat talál a hideg elől a hajléktalan csavargó. Kezét nyújtja felénk, aki fájdalmat okozott; s mi megbocsátunk. Kassovitz László
