Pest Megyei Hírlap, 1994. december (38. évfolyam, 282-307. szám)

1994-12-23 / 301. szám

PEST MEGYEI HÍRLAP KÜLFÖLD 1994. DECEMBER 23., PÉNTEK Küzdelem a földért Betlehemben Merénylet a Hizbullah ellen A Hizbullah síita szervezet az izraeli titkosszolgálatot vá­dolja a Bej rútban elkövetett pokolgépes merényletért. Betlehem mellett a palesztinok a földgyaluk elé feküd­tek, hogy így akadályozzák meg földjeik kisajátítását. Csütörtök éjjel autóba rej­tett pokolgép robbant a Hiz­bullah síita szervezet bejrú­ti központja előtt. A nagy erejű robbanás következté­ben életét vesztette Fuád Muníje, a Hizbullah bizton­sági hálózatának egyik fő­tisztje. A merénylet követ­keztében meghalt még há­rom ember, s mintegy hú­szán pedig megsebesültek. A Hizbullah az izraeli tit­kosszolgálatot tette felelős­sé a bejrúti merényletért. Karácsony ünnepe előtt folyik a küzdelem Betle­hem város szomszédságá­ban a föld birtoklásáért. Az 1967-ben elfoglalt területen Efrát néven nagyobb zsidó települést építettek. Efrátot most a zsidó telepesek újabb ötszáz lakásos ne­gyeddel szeretnék kibővíte­ni, de ezen tervük megvaló­sításában akadályozzák őket a környék palesztin la­kói. Tegnap mintegy ötven palesztin igyekezett föltar­tóztatni a földmunkálatokat végző gépeket. A paleszti­nok a földgyaluk elé feküd­tek, mivel azt állítják, hogy az építkezés a tőlük kisajátí­tott földterületeken folyik. A helyszínre érkező izraeli hadsereg a vidéket azonnal katonailag zárt területté nyilvánította, majd a szoká­sos módon, elég durva esz­közökkel elkergették az oda érkezett újságírókat. Ezután pedig eltávolították a föl­dön fekvő palesztinokat. Hering József Bulgáriában is győzött a kommunista utódpárt. Lássuk a panorámát: Lengyelor­szág, Ukrajna, Szlovákia, Magyaror­szág, Románia, Bulgária, Kis-Jugo­szlávia. A második világháborúban Sztálinnak eladott Közép- és Délke- let-Európában százmilliós kollektív tudat hordozza tovább a mindent megelőző prioritást: az egyenlőséget. Európa végérvényesen kettészakadt? Nem kétséges: a mi civilizációnk a végéhez közeledik. A fejlődés két úton ér el önnön végéhez: az egyik út a halmozás összeomlásba vivő extázisa, a másik a le­mondás önnönmagáról. Ez utóbbi a meggyökerezett szocialista tudat; az előbbi a gyilkos verseny a gyorsuló felhalmozás és a technika pályáján. Tudniillik, ha valamit túlhevítenek, felrobban (vagy lángra lobban és részben oxidálódik, részben a hőhatásra elfajul), amit pedig nem fütenek az kihűl (a molekulák mozgása és a rendszer­működés megáll, a rendszer szétesik). A „vasfüggöny” meg a „berlini fal” elgondolás várakozáson túl jól sikerült: a tudatokban, a néplelkekben megmaradt. Ugyan miféle lehetőség van a makacs hűlő tendencia és a makacs hevii- lő tendencia összeillesztésére? Mit kezd a forrásban levő európai társadalom (tudniillik a verseny, a szüntelen innováció, a „még és még” forrásában) egy olyan társadalmi-politikai alakulattal, amely miután többségben azokra szavazott, akik megsemmisítet­ték egyetlen (és soha többé vissza nem térő) lehetőségét — a vi­lágkiállítást — abba is belenyugszik, hogy saját hazáját mások foglalják el és kitúrják otthonaikból? S fordítva: mit kezdenek a szorgalom, iparkodás és fantáziaműködtetés elől nacionalista ön­hittségbe menekülő reliktumtársadalmak a nyereségtűzijáték-jó- létben fuldokló elektronikus világával? A romlásnak indult hajdan (de mennyire hajdan!) erős ma­gyar utódiHam miniszterelnöke alamizsnagyűjtő úton járt Frank­honban és a német uraknál, s ott gyakorlatilag annak a törzsnek mai elegáns, gazdag és lekezelő utódai foglalkoztak vele, mely éppen ezer esztendővel ezelőtt még házastársat adott az akkor ál­mában sem kéregető magyar királynak, az első magyar király­nak, aki még magyar volt, király és keresztény, tehát modem. A bajor urak számolgatnak most, hogyan tudnák jelentősebb vesz­teség nélkül mégis megtámogatni azt a magát magyarnak neve­ző kormányt, amely éppen annyira nem szívesen emlékszik Ba­jor Gizella fétjére, mint a sokkal frissebb emlékre, 1956-ra. A miniszterelnök egymilliárd márkás hitelígérettel tért haza, ez pe­dig annyi, mint 700 millió dollár: ha meglesz, akkor gyorsse­gély. Ez áll szemben azzal az 57 és fél millió dollárral, amennyi­ért itthon elvesztegették a magyar szállodákat egy markába röhö­gő amerikai vevőnek. A miniszterelnök lassanként egy Sancho Pansa nagyságú Don Quijoté-vé válik: egy szál egyedül száll szembe a végzettel, amely koalíciós partnere. Most már a Wall Street Journal is rámordul, miután Pető Iván bukott képviselője­lölt mordulásai hatástalanoknak bizonyultak. Ámde mindez olyan, mint a koldusasszony felháborodása a népkonyhán, ami­ért neki már nem jutott leves, amit a levesosztásra felügyelő úr fensőbbséges rendreutasítása követ. Mindezek után a koldus arra készül, hogy betársul az Európai Unióba. Ámbár lehet, Kormányválság Olaszországban Karácsony előtt két nappal, hivatalba lépé­se után hét hónappal, 1994. december 22-én lemondott az olasz miniszterelnök; Silvio Berlusconi. Itáliának igazán nagy gyakorlata van a kormányválságokban, de ilyen még nem volt, ezúttal ugyanis végső, technikai oka, hogy a koalíció egyik párt­ja, az Északolasz Liga vezére, Umberto Bossi politikai öngyilkosságot követett el, azaz a kormány ellen szavazott, amelynek pártja is tagja. Bár a liga két részre sza­kadt, mert nem mindenki ért egyet Bossi határozatával, a koalíció mégis megszűnt, amit a tegnapi hosszú, éjszakába nyúló par­lamenti vita is csak leszögezni tudott. Mint ahogy azt is megállapította, hogy a liga ma­gatartása csak az utolsó csepp volt a pohár­ban, mert a Berlusconi-kormányt nem any- nyira Bossi árulása buktatta meg, mint in­kább tehetetlensége, kormányozni képte­lensége. Ne felejtsük el, hogy Berlusoni „párt­ja”, vagy helyesebben mozgalma, illetve, ahogy ő nevezi, klubja, tavaly ilyenkor még nem létezett, a márciusi választások előtt pár héttel született és önmagában mindössze a szavazatok 20 százalékát kap­ta, csak szövetségeseivel érte el a 46 száza­lékot. Maga a szövetség csak a választás után jött létre a parlamentben, és ez a koalí­ció kormányban még soha részt nem vett pártokból tevődött össze: a relatív többsé­get elért Berlusconi Hajrá Itáliájából, az új­fasiszta pártból alakult Nemzeti Szövetség­ből és a ligából, amelynek, mint teljes neve is mondja, csak Észak-olaszország- ban vannak követői. Az eleve gyenge lába­kon álló koalíciót még labilisabbá tette, hogy a miniszterek zöme, kezdve Berluso­ni kormányfővel, politikával azelőtt nem foglalkozott, dilettáns volt. Természetesen arra is emlékeznünk kell, hogy márciusban azért volt szükség idő előtti választásokra mert az egész régi rendszert, a második világháború vége óta uralmon lévő pártokat elsöpörte a korrup­cióellenes bírósági vizsgálat. Ebben a rend­kívül kritikus helyzetben, amelyet még a gazdasági válság is súlyosbított, valóban óriás képességű államférfira és szilárd többségre támaszkodó erős koalícióra lett volna szükség az új rend felépítéséhez, de még így is egy kis égi csoda kellett volna hozzá. Nincs tehát semmi meglepő abban, hogy ez a hirtelen összeverődött relatív többség nem tudta Itália szekerét kihúzni a kátyúból. Az olaszok egy részének szép álma volt, hogy a tíz év alatt a semmiből az ország egyik legnagyobb kapitalistájává nőtt Silvio Berlusconi ugyanolyan sikerrel fogja tudni kormányozni Itáliát, mint saját tőkés birodalmát. Á kitűnő nagyvállalko­zó, fináncmágnás sajnos nem rendelkezik politikusi, államférfiúi adottságokkal. Saj­nálatos módon ebben az országban igazi politikusok csak a végeken, bal- és jobbol­dalt találhatók, a közép megszűnt, elfújta a korrupció szele, és most igyekszik néhány fiatalabb és bátor, de nem eléggé határo­zott politikusjelölt új életre kelteni. A nagy kérdés: mi lesz most? A kormány lemon­dott, Scalfaro államfő azonnal, már péntek délelőtt megkezdi tanácskozásait a volt köztársasági elnökökkel, és karácsony után folytatja az országgyűlés két háza el­nökével és a parlamenti csoportok vezetői­vel. Mert míg Berlusconi és hívei, vala­mint a szélsőséges pártok az azonnali újabb választás mellett törnek lándzsát, az államfő és a józanabb politikusok meg akarják menteni ezt az országgyűlési cik­lust, hogy teremtse meg azokat az alapo­kat, amelyek szükségesek egy újabb vá­lasztáshoz, mert e pillanatban a talajt vesz­tett olasz polgár nem tudná, kire szavazzon. Bányász Kató (Róma) VELKMKNY Amen, mindörökre? hogy csak úgy mondja, s másnap egészen más helyen fogjuk vi­szontlátni. Egészen más helyen. Oroszország egy kicsit elájult, de most már magához tért. Nyújtózkodik és tomagyakorlatokat végez a Kauká­zusban. Á szovjet máz lekopott róla, de hiszen akkor is tudták, úgy is tudta már a világ, hogy ugyanaz az Orosz­ország, mint a cároké volt, csak éppen mindenfélét hazu- dozik magáról. Nos, immár nem hazudik, most nem szovjet tankok vonulnak be a csecsen fővárosba, hanem oroszok. (1956-ban, amikor magyarok még magyarok voltak, Budapesten sem az volt a jelszó, hogy „szovje­tek haza”, hanem az, hogy „russzkik haza”.) Ez az Oroszország most távlatilag gondolkodik és beleszól ab­ba, hogy magyarok, románok, szlovákok és lengyelek az euramerikai katonai szövetség tagjai legyenek-e. Végtére is mindig kifizetődő volt, ha ez a köztes terület afféle gyepű maradt, vákuum, senki földje, szabad va­dászterület és vásári barmok bamba csordája, amelyre alkudni lehet. S a választási eredmények nem a kiemel­kedésektől meg nem szakított, lapos, álmos orosz sík­sággal való affinitást mutatják-e még Kosciuszko hazá­jában és az ötvenhatban még megbokrosodott Magyaror­szágon is? S túl ezen: Sztálin elmulasztotta, de egy hol­naputáni új orosz atyuska nem veti-e majd sóvár szemét a hájas, puha Európára (micsoda gazdagság, legalább fél évszázadig lehet élni belőle), mely még védekezni sem fog, csak kórusban könyörögni, hogy ne bántsák? Kissinger fölött eljárt az idő: belőle még mindig a Vilá­gura-Amerika beszél, azt hiszi, meghallgatja még vala­ki, amikor Európa majdani megvédéséről képzeleg. En­nek már vége. Lám Carter, a villogó fogú mosolybaj­nok is ölbéli pinccsé vált Karadzsic előtt, aki még férfi. Ha majd jön az a jövendő méhében szunnyadó (esetleg már nagyon is virgonc?) atyuska, Amerika visszavonul splendid isolation-ébe az óceánok védelmező habjai kö­zött. Az amerikai zsidó bankárokkal pedig lehet osztoz­kodni az esetleges világuralmon: annyi zsidó még ma­rad a diaszpórában, hogy bőrükre a pénzkirályokkal al­kudni lehessen. Aki jól figyel, ezt hallja ki a kaukázusi bombarobba­nások üstdobszimfóniájából. Horn Gyula, mint a csíkhal, cikázik a varsák között. Az egyik varsának Jelcin-arca van, a másiknak Kohl-ar- ca, a harmadiknak Clinton-arca, a negyediknek Soros­arca, s még egy ragadozóhal is les reá, mely koalíciós partnernek álcázza magát. Nem mintha a már 1913-ban halálra ítélt (és szenvedélyes öngyilkos) magyar nép bármelyiket is érdekelné ezek közül. Magyarország területe, a Kárpát-medence centruma, annál inkább. Márpedig ezen a területen még mindig a magyar nép lakik, s eltűnése minden igyekezet ellenére hosszabb folyamat lesz. Akinek a gyűlölet nem vette el az eszét, kénytelen számolni ezzel a realitással. Fölvetődik a kérdés: vajon nem azoknak volt-e igazuk, akik szerint a szocializmus (a „kommunizmus”) megje­lenésével a világban véget ért a történelem? Marx úgy gondolta, hogy ezzel kezdődik a történelem, de ő, kanti szubjektivizmussal, olyan univerzumot teremtett magá­nak, amely a valóságban nem létezik. Ahol a szocializ­mus egy egész nemzedéke meggyökerezett és mindent átitatott, úgy látszik, a folyamat megfordíthatatlan. Ahol egyszer az egyenlőség síkjából kiemelkedő fejek levágásának automatizmusa végleg működőképessé vált, nem lehet többé megállítani. Csak a népet lehet elpusztítani, mely ennek az auto­mata működésnek a közege. Nem volt még egy nép, amelynek a számára ez az au­tomatizmus idegenebb és pusztítóbb lett volna, mint a magyar. A magyar az egyéniségek népe volt, s negyven év alatt a Hold szürke porává vált. S megtagadta azo­kat, akik újra termőtalajjá akarták tenni. Visszament Hold-pornak, szürkének, melybe legföljebb amerikai tal-_ pák taposnak mintát. Trianon után a moldvai magyar­ság számára felrémlett a pusztulás fenyegetése, az erdé­lyi magyarság kisebbség lett, csak a meghagyott ország maradt a magyaroké, hol otthon voltak s maguk irányí­tották saját sorsukat. Most már a moldvaiak számára közvetlen közel van az eltűnés, csángósorsra jutott az er­délyi magyarság s kisebbségbe került a magyarországi magyarság, saját hazájában. A sorsnak ezekhez a sötéten ásító mélységeihez ké­pest a törpék parlamenti játékai és a jobbközépről meg balközépről meg konzervatív és nem konzervatív libera­lizmusról szóló gyermekversikék homokbuckák felszíni fodrai. Egyetlen hatalmas, lelkeket felrázó szellemi mozga­lomra lenne szükség, hogy szürke holdporból kétségbee­setten ki-kimászó magyar falvak és kisvárosok éltető oxigénhez jussanak. Apostolokra lenne szükség, akik el­lepik az országot, és eleven szemsugarakkal győzik a harcot az idegen kezekbe került gyilkos képernyővel. Hogy elmondhassuk Ady szavával újra: „A történelem talán ránk taposhat, De mi itt benn tápláljuk a tüzet S égetünk mindent, mi régi poshadt. Jöhet akármi romlás, összeomlás: ) Itt már nem lehet rosszabb. A föld mozog, én ifjú feleim, S mi rátesszük lábunk a magyar rögre, S esküszünk: mozdulni fog ez is, És minden mostanit jobbal pótolunk, Vagy minden vész itt, ámen, mindörökre!” Vagy minden vész itt, ámen, mindörökre. A / (Sándor András)

Next

/
Thumbnails
Contents