Pest Megyei Hírlap, 1994. december (38. évfolyam, 282-307. szám)
1994-12-20 / 298. szám
8 PEST MEGYEI HÍRLAP KULTÚRA 1994. DECEMBER 20.. KEDD Nemrégen nyílt — s még a jövő' év februárjának utolsó napjáig nyitva tart — az Ottlik Géza-emlékkiállítás a gödöllői városi múzeumban. A megnyitó estéjén több neves személyiség, a négy éve elhunyt író nagyszámú tisztelője jelent meg. Ottlik Géza 1946-tól 1954-ig Gödöllőn élt. Erről mi, itt lakók legtöbben tavaly szerezhettünk tudomást, értesülve, hogy Gödöllő önkormányzata és városvédő egyesülete májusban, születése évfordulóján emléktáblát helyezett el hajdani lakóhelyén, a Köztársaság út egyik házán. Sajnálatomra nem lehettem jelen az emléktábla-avatáson, az ahhoz kapcsolódó emlékműsoron — annál inkább sajnáltam ezt, mert Szántó Piroska szerepelt a műsorban, aki mint mindenről, nyilván az Ottlikhoz fűződő emlékeiről is roppant élvezetesen mesélt —, mert éppen a Szigligeti Alkotóházban időztem. A ’70-es évek végén, ’80-as évek elején gyakran tartózkodtam Ottlik Gézával egy időben Szigligeten, sőt, egy társaságba tartoztunk: az esténként szellemi társasjátékokat játszók társaságába. Ottlik maga ritkán volt központi szereplője a játéknak, de azért minden este megjelent a társalgóban barátai, Szántó Piroska, Nemes Nagy Agnes, Lengyel Balázs kedvéért, akik viszont a játék vezéregyéniségei, motorjai voltak. Úgy vettem észre, e barátok ellentmondásos módon viszonyultak Ottlikhoz. Irt már egy nagy művet, az Iskola a határon című regényt, de azóta — semmi. Becsülték is, de azért egy kicsit félvállról is kezelték, Cipinek szólítva. Vas Isttán, aki csak nagy néha jött a társalgóba, lévén, hogy este is szorgalmasan dolgozott — feleségének, Szántó Piroskának fel-fel kellett szaladnia, hogy teát főzzön ehhez —, időnként szelíden korholta: miért nem ír ? Ezt én sem értettem, irodalmárpalántaként ott a nagyok tövében: hiszen írni jó, írni maga az élet. „Bármily sanyarú körülmények között élsz is, a tudás, hajói használod, rendben tartja lelked” — vallottam Montaigne-hyel. Aztán egyszer csak mások megértették Ottlik Géza nem írását. Fiatal írók egy csoportja választotta mesterének, rajongott érte. Újra könyvei jelentek meg, összegyűjtöttek ezekbe a kötetekbe minden töredéket, amit csak valaha leírt. Kossuth-díjat kapott. Hogy boldoggá tette-e, meg- változtatta-e mindez? Nyilván nem. Van, ami jóvátehetetlen. Elveszett évek, összetört élet. Ha, amikor Szigligeten találkoztam vele, tudtam volna, hogy valamikor Gödöllőn élt, bizonyára megkérdezem, ő hogyan bírta ki. Éppen megismerkedésünk előtt valamivel, 1975-ben költöztem Gödöllőre, és sokáig, hosz- szű évekig száműzöttnek, mi több, elevenen eltemetettnek éreztem ezáltal magam. Ottliknak sikerült ’54-ben visszaköltöznie Pestre, aztán még tovább, Budára, s Buda című könyvében már csak mint emléket. Monostornak elnevezve emlegeti Gödöllőt. Biztosan nem gondolta, hogy egyszer még visszakerülnek ide a bútorai, használati tárA gödöllői Ottlik-ház. „Az író több megnyilatkozásából az elidegenítés, a távolságtartás kényszere olvasható ki. Itt van mindjárt az a bizonyos monostor, amelyről a helységet is elnevezte.” Z 1962. áprilisi felvétel (Szu- nyogh Lászlóné tulajdona) gyai, képei, könyvei, egy kiállítás látogatói böngészhetik majd itt tárlókban elhelyezett iskolai bizonyítványait, hozzá vagy általa út leveleket. Olvashatnak e látogatók dokumentumokat arról, hogyan került ku- láklistára a család kecskeméti birtoka miatt, majd hogyan szabadult meg a kulákbélyegtől. Mindennapjairól is fogalmat alkothatnak feleségének háztartási könyve alapján, a náluk járt vendégek emlékeinek leírásából. Maga retusált, kinagyított fényképeken jelenik meg, különböző életkorokban, egyedül vagy élete társaival együtt. Egy szék háttámláján ott a zakója, csak bele kellene bújnia, s ott az íróasztala is, csak mellé kéne ülnie. Kedvelt szórakozásainak is hódolhatna, ha belépne, letelepedhetne a bridzs- asztalhoz, lapozgathatna régi Színházi Életeket. Egy író tárgyai kiállítva. Tulajdonképpen paradoxon. Hiszen egy írónak minden tárgya, dokumentuma, feljegyzése csupán nyersanyag, mely arra vár, hogy ő feldolgozza. Személye nélkül e tárgyak talán szomorúbbak, elhagyatot- tabbak, mint bárki másnak a tárgyai. Az ég szerelmére, csak nem ereklyék ezek? — kérdezte Balassa Péter irodalomtörténész kiállításmegnyitójában. S Ottlik Géza egy írásából idézett: mi az, hogy ereklye? Ennek semmi értelme. Talán erkélye. Az igen, az értelmes szó. Nádudvari Anna Festő irónnal Szentendrei pillanatok hosszú évtizedekről Aki többször járt Szentendrén, betért néhány helyre és beszélgetett a helybéliekkel, tapasztalhatta: a városban mindenki lokálpatrióta. A festő könyvet ír szerelmes városáról, városához, s a bemutatón az amúgy tágas (és patinás) könyvesbolt zsúfolásig megtelik. (Lehettünk körülbelül százan!) Itt mindenki ismeri és üdvözli egymást; hosszan és türelmesen várnak sorukra, hogy a szerző dedikálja a nem éppen olcsó, ám nagyon igényes, szép kivitelezésű kötetet, s ki- nek-kinek néhány személyhez szóló kérdést is föltegyen. Többek között erről, az otthonosságélményről szól Szánthó Imre — saját grafikáival és ^linómetszeteivel gazdagon díszített — könyve is. Arról a légkörről, melyben — ahogy ajánló szavaival Szakonyi Károly megfogalmazta — mindig sokfajta ember tudott békében együtt élni, s arról a rajongva szeretett környezetről, mely magához tudta édesgetni a magyar festészet nagymestereit, s amely talán épp ennek köszönhetően eldöntötte az ő sorsát is. A képzőművész, Szánthó Imre ecsettel, tussal sokszor megvallotta már Szentendre iránti szerelmét, de hogy komódfiókjában írásos emlékforgácsokat is őrzött, csak most derült ki. Gyermekkorról, régi mesterek műtermeiről, „tegna- pelőttök hétköznapjairól”. A könyv utolsó lapjain újságcikkeket, köszöntőket, naplójegyzeteket is közöl kortárs képzőművészekről, a Szentendrei Festők Társaságáról; Latino- vitsról is például, de arról is többek közt, hogy miként is születtek Szentendre híres múzeumai. (Gaján Éva kiadása 740 forint.) . (r. b. a.) Idén is kiosztják a Dómján Edit-díjat Harmadik alkalommal adják át a Dómján Edit-díjat. Az idei díjkiosztó ünnepséget december 23-án tartják a Madách Kamara Színházban. A Dómján Edit-díjat a vele azonos nevű alapítvány hozta létre 1991-ben. Az elismerést minden esztendőben a legkiválóbb művészi teljesítményt nyújtott vidéki színésznőnek ítélik oda. Első alkalommal Jónás Judit vehette át a kitüntetést 1992 karácsonyán. Tavaly Pregitzer Fruzsina lett a díj birtokosa. Átadták az Oláh Gusztáv- emlékplakettet P. Szabó Anikó zongoraművész, a Magyar Állami Operaház korrepetitora kapta meg az — immár 18. alkalommal odaítélt — Oláh Gusztáv-em- lékplakettet. A művésznő, aki 1970 óta tagja az Operaháznak, csütörtökön Ütő Endrétől, a dalszínház igazgatójától vette át az elismerést. A díjat Oláh Gusztáv kétszeres Kos- suth-díjas kiváló művész, az Operaház néhai főrendezője, vezető díszlet- és jelmeztervezője emlékére testvére De Chatel Rudolfné, született Oláh Melinda alapította. Pát- zay Pál alkotását először 1977-ben ítélték oda. Azt követően minden évben Oláh Gusztáv halálának évfordulója alkalmából nyújtják át — művészeti ágtól függetlenül — a dalszínház egy művészének, aki tehetsége, szorgalma, művészi és emberi magatartása alapján erre leginkább érdemesnek bizonyult. Ottlik Géza-emlékkiállítás Gödöllőn Az író ereklyéi Egy szerb dokumentumfilm ürügyén A művészet és a tisztesség meggyalázása Az elmúlt héten a belgrádi sajtó széltében-hosszában ömlengett a „felszabadított” Vukovárról (Valkóvár- ról) készített és — állítólag — nemzetközi porondon is sok elismerést aratott dokumentumfilmről. Témájából, feldolgozási módjából „kiolvasta" a nagyszerű, hol háborúellenes, hol pedig a testvérgyilkolásra uszító üzenetét. Újságja, kritikusa válogatja, hogy mit mond számára egy város filmszalagra vett teteme. Mert Vu- kovár, a nemrégen még virágzó szlavóniai város, ma halott. Utcáin mégis hetekig ődöngtek a forgatócsoport tagjai és meg voltak győződve, hogy ők ott és akkor egyfajta küldetést teljesítenek. Közben egyiküknek sem jutott eszébe, hogy az őslakosságnak több mint fele talán soha többé nem láthatja meg egykoron fél életével felfalazott, ma már földig rombolt házát. Nevezhetjük megszállóknak vagy felszabadítóknak azokat, akik a — mindenképpen — szerb fegyvereket kezelték és megsemmisítettek a városban minden emberi szemmel mért értéket. A belgrádi „filmművészek” egy nemzetközileg is sok millió év börtönbüntetést érdemlő „hősi eposz” témáját dolgozták fel olyan alapossággal, mintha alkotásuk eleve az Oscar-díj legyőzhetetlen várományosa lenne. A rendezőnek, a forgatókönyvírónak és a helyszínen páváskodó dívák egyikének sem jutott eszébe, hogy egy olyan mű elkészítésében vesznek részt, amely egyenlő a halottgyalázással, és tákolmányuk tulajdonképpen a primitivizmus és a történelemhamisítás ékes példája. A „nagy mű” azonban elkészült. A filmművészet legnagyobb szégyenére. (both) SZÍNPAD A Mu Színház megyénkben Közel szemmagasságban osztotta két részre a teret a színpad, nézők innen és túl ülhettek, amikor — ahogyan az írva áll — felhangzott a prológus: „Haj regö rejtem / Hová, hová rejtsem? / Hol volt, hol nem: kint-e vagy bent?” Balázs Béla eredeti és változatlan szövege, A Kékszakállú herceg vára került színre a maga valójában mint verses dráma. A misztériumjáték lényege adott a bevezető szavakban: nem tudni, álmodott, vagy megtörtént dolog-e, amiről szó van. Ez az, ami az operaelőadások elejéről hiányzik. Ugyanúgy, mint a költői kérdés, hogy mit jelent ez a régi rege. A Kékszakállú (Blaskó Péter) megérkezik új asszonyával, Judittal (Zbo- rovszky Andrea), és ezúttal a tiszta szövegmondás fejez ki mindfent. A minimális zene voltaképpen hangkulissza, és ekként is jelzés, mint ahogy az előző feleségeket rejtő ajtók egy-egy deszkaszálból állnak, és ennek felel meg a stilizált mozgás is, hiszen azon felül, hogy Judit mintegy bezuhan a színre, alig valamelyes helyváltoztatásból, illetve redukált gesztusokból áll a játék. Az az érzésem, valami csoda történik a félhomályban: ősi nyolcasokban, veretes ritmussal szól — és mégis szinte eleven beszédként hat — a súlyos szöveg, amit ódon textusokhoz hasonlóan néhol ismétlődő sorok vagy egy-egy soron belüli négyes szövegegység ismétlődése, másutt hajdanvolt verses ráolvasásokat idéző párhzamos mondat, illetve sorszerkezetek ékítenek és tesznek patinássá. Valóságos stilisztikai tanulmány a mű, hogy miképpen lehet akár babonás vagy biblikus szöveggé tenni valamely költeményt. Mintha minduntalan varázsigéket mondana a két szereplő: „Vizes a fal! Kékszakállú! / Milyen víz hull a kezemre? / Sír a várad! Sír a várad!” Zborovszky Andrea és Blaskó Péter fehér, lepelszerű ruházatban (jelmez: Papp János), mondhatni ellelkesítve az álomszerű figurákat, mértéktartó játékkal, a darabnak mindent alávetve (rendező: Arkosi Árpád) adják elő a világhírű opera szövegkönyvét azzal az eltéréssel, amit a végtelenül stilizált színpad és a néma szereplők mellőzése ad. Ennek következtében ez az élmény inkább megfelel a bizonytalanságban hagyás koncepciójának, mintha naturalista színen játszódnék: látjuk mint külsőt, de álomszerű elvontságában mint bensőt éljük meg. Ekként sem a magunk sorsaként; olyan álom ez inkább, ami másokról szól, és álmodójá- ban a látott-hallott élményhez való viszonya valószerű. Ekként még az álomszerű valóságtól is elemelkedik, ami által a végletekig egyszerűsített díszlet (Ar- vay György munkája) ide illő realitássá lesz. Szitányi György
