Pest Megyei Hírlap, 1994. december (38. évfolyam, 282-307. szám)
1994-12-19 / 297. szám
14 PEST MEGYEI HÍRLAP VELE MENY 1994. DECEMBER 19., HÉTFŐ Füry Lajos író emlékezete Jöjjön a nagymami! Nagy nyomorúságaink között elárasztotta egész életünket — és abban ezt a nyamvadt televíziót is — az ostoba reklámáradat. Megismerhetünk és tízpercenként láthatunk újabb és legújabb szagtalanítókat, samponokat, borotvaszeszt és krémeket özönnel. És mindezt reklámozzák — természetesen magyar szinkronhanggal — a legbájosabb nyugati és még nyugatibb lányok, tizennyolc és húz év köztiek. Merthogy azt hirdeti az édesem, legjobb a Schiltz úr • vazelinje a ráncok ellen. De félóra múlva megtudod, hogy mégsem az a legmegfelelőbb, hanem a Schléz Inge- borg-féle hab, mely eltünteti nyomtalanul a ráncokat. Na de, kérdem én ezen a ködös decemberi reggelen, hogy miért a legbájosabb és legfiatalabb lányok reklámozzák a portékát? Hiszen a ráncoktól legalább tizenöt év távolságra röpdösnek reggeltől estig a magyar képernyőkön. Miért nem reklámozza a krémeket a nagymama, a Großmutter?! Hiszen nála ugyancsak elkelne egy kevés ránctalanító csekély 150 márkáért! Hol hát a ránctalan nagymama? Jöjjön a nagymami, követeljük! (czegő) ehéz a túlélő méltató szerepe. Meg-meg- akad, hiszen egy küzdelmes életút lezárásáról kell az életutat barátként, sorstársként, szellemi testvérként értékelni. Nekrológot a rokonnak, a hozzátartozónak írni fájdalmas, köny- nyes feladat. De nem köny- nyebb a sok évtizedes barátnak sem. Egy floridai kórházban november 24-én 81 éves korában elhunyt Füry Lajos (Arnold) író. Tipikusan magyar sors volt az élete. Úgy is mint magyar, úgy is mint magyar író. Kispesten, egyszerű munkáscsaládban született 1913-ban. Iskoláit ugyanott végezte, és a nemzeti szelleméről híres helyi Deák Ferenc Gimnáziumban érettségizett. Utána a Pázmány Péter Tudományegyetemen jogi és államtudományi doktorátust szerzett. Már a gimnáziumi évei alatt az irodalomhoz pártolt, több tanulmányi pályadíjat nyert. 1935-ben az újságírói pályára lépett. A Magyarság című legitimista lap belső munkatársa lett, ezzel párhuzamosan a Herczeg Ferenc Új idők irodalmi lapjában, a Nyugatban, a Napkeletben (Móricz Zsigmond lapja) és még több más lapban jelentek meg novellái, 1938-ban a megszűnt Színházi élet után megindult keresztény-nemzeti szellemű Film, Színház, Irodalom irodalmi rovatát vezette. Első könyve Budapesten az Ember meg az asszonya címmel 1939-ben jelent meg, amelyet 1940-ben Vezértalyigás című elbeszéléskötete követte. Mind a könyveiben, mind a novelláiban és egyéb írásaiban az egyszerű emberek életét, azoknak tisztességes, keresztény, nemzeti eszmevilágát szólaltatta meg. Tehetsége kibontakozását és irodalmi sikereit a második világháború kitörése törte meg. Egyetemi és újságírói évei alatt mint a Turul Szövetség kispesti Werbőczy bajtársi egyesületének a tagja, élénken részt vett Kispest ifjúsági, társadalmi és nemzeti irányú politikai életében. Felfelé ívelő karrierjét a SAS- behívó megakasztotta. Egyéves karpaszományos (önkéntes, érettségizett) szolgálatát már letöltötte, és a ceglédi Árpád fejedelem huszárezredhez már hadapród őrmesterként vonult be. Ezerkilencszázhar- mincnyolcat írtunk. Megtörténtek a müncheni, majd a bécsi részbeni igazságtevő egyezmények aláírásai, amelyet később a nyugatiak megtagadtak. A részben visszakerült területek; Felvidék, Délvidék, majd Erdély pacifikálásában s katonai műveletekben vett részt. Ezen műveletek befejezése után leszerelt, de a huszárságtól áthelyezték az újonnan létesített M. Kir. Honvéd Hadi- tudósító Osztályhoz. 1941-ben a szovjet elleni hadműveletekbe újra katonai szolgálatra vonult be. A magyar csapatokkal részt vett a galíciai, a moldvai, a dnyepropetrovszki, kijevi harcokban. A magyar honvédség győzelmeiről pontos, hiteles tudósításokat írt, amelyek a világsajtóban elsőként tájékoztatták a közönséget az ottani helyzetről. Kijev elfoglalása után a honvédek tájékoztatására megindítják a heti kétszer megjelenő Tábori újságot és megkezdi adásait a Magyar Katonarádió is. Mindkét szerv munkájában szerkesztőként, már hadnagyi rangban vesz részt. Átmeneti leszerelése után itthon a „B—144” jelenti címmel könyvben megírja tapasztalatait a szovjet nép életéről. A rövid civil korszakban megalakítja Budapesten a fiatal nemzeti szellemű írótársaival (Eszterhás, Fekete S., Dékány András, Gedényi Mihály, Gulácsy I„ Tamási Áron és még sorolhatnám tovább) a Múzsák c. irodalmi lapot. A lap a háború közvetlen közeibe érkezése miatt nem jelenhetett meg tovább. Ám egykori alapítói az 1945-öt követő évtizedekben teljesen eltűntek (az „irodalmat” ezekben az időkben a berkesiandrások és a kardosgyörgyök jelentették). Füry Lajos 1944-ben újra egyenruhát öltött. A háború utolsó percéig kitartott keresztény-nemzeti ideológiája, hite, meggyőződése mellett. Németországban fejezte be a háborút. Előbb amerikai hadifogságban élt, majd átadták a franciáknak, ahol részben tolmácsként (a Sor- bonne-on két évig világirodaimat tanult) és statisztikusként foglalkoztatták. A bajorországi Straubingban a helyi színház több darabját mutatta be. Ezerkilenc- száznegyvenkilencben családjával az USA-ba emigrált. A nehéz évek még csak most következtek. Gondoskodni kellett a megélhetésről. Jó ideig egy hentesnél dolgozott mint segédmunkás. Este, otthonában lemosva magáról az állati zsírt és vért, amely rárakódott a cipelés következtében, leült az asztalhoz, és írt, noha nem tudta, hogy valaha gondolatai nyomdafestéket kapnak. Később a Library of Congress filmosztályára sikerült bejutnia, és azt vezette 32 éven át. Minden magyar ügyben részt vett, szinte az egész világra kiterjedő hatállyal és buzgalommal. Két amerikai magyar nyelvű lapnak volt fizetés nélkül a szerkesztője. Évekig szerkesztette Cleveland- ben Ewndtné Petre Judithtal a Képes magyar világhíradót. Haláláig dolgozott Sao Paulóban a Zolcsák István kiadásában megjelenő Erdélyi magyarság c. lapnak, ugyancsak ingyért. Mindeme áldozatos tevékenysége mellett egymás után írta a regényeit, a történelmi munkáit. Összesen ötvenegy könyve jelent meg az emigrációban, magyar és (néhány) angol nyelven. Valamennyi a magyarság múltjával, történelmével, sorsával foglalkozik. A z USA 1980-ban tartott népszámlálása alkalmával 1 776 902 amerikai állampolgár vallotta magát magyarnak vagy magyar származásúnak. Természetesen a magyarság vezetői, írói, újságírói tudják, hogy e szám mögött sok olyan található, akik vallják magyarságukat, de legjobb esetben már csak beszélni tudnak. írni, olvasni nem. Márpedig az író, az újságíró az olvasóknak szeretné továbbadni a gondolatait. Ezt pedig csak a nyelv intenzív ápolásával lehet elérni. Ez a gondolat és tény vezette Füry Lajost, hogy eljuttassa könyveit a világ legtávolabbi sarkain élő legkisebb magyar közösséghez is. Mert nyelvében él a nemzet. Az emigráns magyar írók művei a múltban nem juthattak be Magyarországba. így hát Füry Lajosé sem. Túl eme diszkriminá- ló, sértő állami magatartáson, Füry a nagyvilágban szétszórtan élő magyarság nyelvének és identitásának a megmentésére helyezte a súlyt. Célja az volt, hogy a magyar betű, a magyar szó, a könyvekbe foglalt magyar történelem üzenetével tartsa ébren a lélekben a magyar érzést. Nem csak az új hazájában élő honfitársai magyar szellemi táplálására gondolt, hiszen az a sok magyar egyesület, egyház révén aránylag nem volt nehéz feladat, hanem az Új-Zélandtól a Tűz- földig megtalálható, sok helyen csak néhány tucat magyart számláló közösségekre. Hozzájuk is el kell juttatni a magyar szót. Mint valamikor a hőskorban a vándorszínészek, Füry Lajos is azok nyomdokaiba lépett. Megtöltötte könyveivel és magyar újságokkal a bőröndjét, és elindult szerte a világba magyar honfitársaihoz. Saját költségén utazott, könyveit és a magyar, újságokat legtöbb helyen ingyen, ajándékba adta. Csak néha találkozott olyan magyar közösséggel, amely fizette a szállás- és útiköltségeit. Könyveiért persze ekkor sem fogadott el semmit. Misszionárius volt, és látogatásai után mindenütt megszerveződött a magyar élet. Munkásságáról irodalmi és sajtókörökben kiemelkedő elismeréssel emlékeztek meg minden földrészen. Az emigráns írók legtermékenyebb tagja volt. Sokan „amerikai Jókainak” emlegették. Mindenütt elismerték, tisztelték és megbecsülték, csak az óhaza illetékesei nem vettek róla tudomást. Minden megjelent könyvéből küldött példányt a budapesti Széchényi Könyvtár részére, de azok soha nem kerültek az olvasók elé.' Mind a 45 regénye zárolva volt, mint nemkívánatos tartalmú munkák. Pedig Az Árpád fejedelem, a mohácsi tragédiát elemző Ezüstkoporsó, Thököly Imre és Zrínyi Ilona emig- rációs életét tárgyaló Temetés Nikodémiában, továbbá Buda töröktől való visszafoglalásának regénye, a Delet harangoznak Budán — mind-mind a magyarság régi dicsőségét idézte a mai olvasók elé. De hát ezeket tilos volt olvasni. Az 1992-es keszthelyi írói világkongresszusra ő is meghívást kapott. Felszólalt és megemlítette a Széchényi Könyvtárban zárlat alatt álló könyvei sorsát. Egyben csodálkozásának adott kifejezést, hogy noha a világ irodalmi köreiben munkásságát elismerik és kitüntetik, idehaza 45 év óta még csak tudomást sem vesznek róla. Amikor a jelen lévő Göncz Árpád köztársasági elnök ezeket hallotta, sajnálatát fejezte ki, és azonnali feloldó intézkedést ígért (egyébként az utóbbi években a nemzeti szellemű hazai sajtóban több írás ismertette Füry Lajos áldásos, önzetlen munkásságát, de sajnálatos módon egyetlen könyvkiadó sem jelentkezett, akár egyetlen könyve kiadására). Bizony ezzel a mulasztással az egyetemes magyar irodalmat érte nagy veszteség. Ám a sok csalódás, küzdelem nem vette el a hitét. Szüntelenül élt benne a remény, hogy mind hazájáért, mind a szétszórt magyarságért végzett munkája végül is megtenni a gyümölcsét. A két háború közötti ígéretes tehetségű fiatal íróból az évek és a tapasztalatok érett, kiforrott, eszméiben mindvégig hű mestert formáltak. Irodalmi tevékenységével hatalmas munkát végzett az emigrá- ciós magyarság körében. Zilahy, Márai után most ő is a Csaba vezér útjára tért. Szomorú, hogy életében elmaradt a hazai elismerés, amely új erőt adott volna további munkájához. Míg idehaza epigo- nok mellére kitüntetéseket akasztottak, Kossuth-díja- kat és százezres könyvkiadásokat juttattak, neki nem jutott semmi, ő fogta a bőröndjét, megtöltötte regényeivel, és indult a világ legtávolabbi sarkába is a magyar szót elvinni. Nyolcvanegy éves volt. Kelenváry J. László Szeretem a kutyákat. Na és? — kérdezheti akárki. — Magánügy. Mint ahogy az is, ugye, hogy a kutyatulajdonosok többsége nem szereti a kutyákat. Látszólag az is, csakhogy az utóbbi, számos egyéb társadalmi kérdéssel való összefüggése miatt már aligha tekinthető magánügynek. Szóval, hogyan is vagyunk a kutyákkal? A kutyatartók egy csekélyebb része azért veszi maga mellé e derék négylábúak valamelyikét, mert magányos, s a kutyához mégis szólni lehet, gondoskodni lehet róla, s a kutya is any- nyiféle módon képes viszonozni a gazdi szeretetét. Egyszóval, valamelyest oldja a magányt és a nem létező emberi társ hiányát. Mások pedig minden előre megfontolt szándék nélkül befogadják, hazaviszik a kicsapott, pusztulásra ítélt kutyakölyköt, függetlenül attól, hogy milyen szülőktől származik és, s az sem baj, ha nincs pedigréje. Ők szeretik a kutyát, a többi állattal együtt; a fészekből kihullott verébfiókától a kafferbivalyig, sőt még a fürdőkádba esett pókot sem akarják menten elpusztítani. A sznobok már különlegesebb alfajai — mint mondani szokás — a Jóisten állatkertjének, ők divatból, státusKutyabaj szimbólumból vesznek kutyát, s lehetőleg a legdrágább, vagy a legritkább fajtából. Azzal már mit sem törődnek, hogy a borjúnyi méretű bemáthegyik és német juhászok belerokkannak a panellakások szűkösségébe, vagy a gyönyörű küllemű, hideghez szokott kanadai szánhúzók a mi mérsékelt égövi klímánkba. Nem tesz semmit — legyintenek. — Ha elpusztul, vesznek másikat, újabb, ritkább, divatosabb fajtát. Mindazonáltal, ők még szerethetik is a kutyát, csupán elmeállapotuk sajátos volta akadályozza őket e téren is a józan helyzetmegítélésben. Utánuk következnek a talpig terepszínű overallba öltözött, harapós tekintetű izomkolosszusok, akik gyakran csoportokba verődve, nem kevésbé riasztó küllemű vérebeikkel riogatják az utcák és a tömegközlekedési eszközök gyanútlan közönségét. Ők vajon mit akarnak és hova tartanak? Nem tehetek róla, de bennem és gyaníthatóan a jobb érzésű polgárok többségében is szorongó gyanakvást keltenek. Elismerem, hogy a demokrácia elsősorban rend, de valahogy nem szeretem, ha ezt a rendet az erőszak ilyen, vagy hasonló szimbólumaival vigyázzák. Kutyaperspektívából mégis a legveszedelmesebbek azok a sérült korcs lelkűek, akik egészséges emberi közösségben képtelenek egyenes derékkal közlekedni, higgadt bátorsággal véleményt nyilvánítani, s a kutyát azért tartják, hogy szánalmas kicsinységüket ezen a pompás adottságokkal rendelkező élőlényen éljék ki. Ők azok, akik a hűséges, szelíd állattal úton-útfélen üvöltenek, ok nélkül ütlegelik, mert azt képzelik, hogy csakis így állhat helyre a világ általuk elképzelt rendje. Az ő szerencsétlen, utolsó pillanatban sétára indított ebeik piszkítják tele a lifteket, a járdákat, a lépcsőházakat. Pedig higgyék el, a kutyák legalább annyira iszonyodnak az ilyen rendetlenségtől, mint e sorok írója a gazdáiktól. S hogy mi e sebtében felsorolt jelenségek mögöttes társadalmi tartalma? Nos, valószínűleg az a fájdalmas folyamat, hogy korunk emberéből egyre inkább kiveszik az igazi szeretni tudás, az empátia, az önismeret és a belső tartás igénye. Erről pedig nem a kutyák tehernek. A kutyafáját! Pusztaszeri László
