Pest Megyei Hírlap, 1994. december (38. évfolyam, 282-307. szám)
1994-12-17 / 296. szám
[1 PEST MEGYEI HÍRLAP IRODALOM 1994. DECEMBER 17., SZOMBAT 7 1-----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------1 Az öltögető kis anya a szentély falán, most csipkés ivek közt pihenve, Marie Couseuse, Ő mindnyájunknak anyja. Mint édesanyánk decemberi estén korán lehulló havas délutánban... Varrogat. Nyilván Jézuskának inget — jobb ország, itt van Jézus ágyán paplan —, vagy kisded holmit, ami kell ilyenkor. József is ott van. Odébb már a pásztor- s király-nép gyűlik, készül már az Angyal, de még korán van, nem jött el az Óra. Nagy várakozás üli meg a síkság városait, mint oda-túl, hazámban. A Beauce-on párák. Kicsit hideg is van, hó-szaga van már fenn a levegőnek, akár ilyenkor tiszaparti tájon. Hideg a templom ott is, a roráték, éjféli misék jóleső hidegje — no hisz meleg az hitnek melegétől meg a jó bögre forralt újboroktól! — Örvendez ott fenn László, jó királyunk, letelepítő, keménykezű pásztor, mikor a jászok s kún torkok a hangot kieresztve a fényességbe fújják: Is-ten-nek fi-ja... Aki szüle-tett Já-szoly-ba.. .já-szoly-ba... A hosszú ablak kék-vörös csodáján ott is csak Ő van: Belle Vierge, királynőnk, oltalmunk, őrzőnk, plebejusok anyja, szegényeké e mind kerek világon. E gazdag tájék rakta-hordta össze, paraszt és polgár, garasról-garasra, tégláról-kőre, és most itt magaslik temploma múlton áthajózva, vészen, gabonatermő, alvó téli tájban... Határokon túl, járhatatlan ormok erdején túl, hol Hannibál hadának élő tankjai jeget törve törtek előre egykor, túl a messzeségen fekszik az ország vastag téli ködben, honnan vétettem s ahol visszavárnak. Idén ünnepli a világ a chartres-i katedrális építésének nyolcszázadik évfordulóját. Somodi István Chartres-i Advent ...Megtaposott nép. Vergődő remények, didergő földben tetszhalott vetőmag, napfényt sovárgó dermedt téli kertek... Kufárok, szolgák, gondok, sok galádság, keresztet hordók, vértanúk virága... Karácsonyt váró hótakarta porták, ahol kicsit most megpihen s vigaszra lelve egy percre, bánatot felejtve Advent ölében tesz-vesz Magyarország... Ott kinn az ivek könnyű hajlatában átlibeg néhány hópehely, az elsők, aztán a tornyok messzi két sisakján elborít mindent sűrű, vad kavargás. Mária leple takarja a Földet, esik amott is, fehér Európa... ...Otthon is készül már a téli Ünnep. Meleg kis konyhák forró gőzt lehelnek ha ajtó nyílik gyakran, mint minálunk. Apám a tűznél szorgos mozdulattal — venyige, csutka, rőzse, gally, miegymás megrakja, aztán apritná amit kell, Édesanyám meg kegyetlen szigorral bírálja zsíros káposztának izét s elégedetlen, mint mindig, apámmal... Itt benn a kicsiny tarka Betlehemnél ministráns csenget. Vén pap halk priére-t mond, terel bennünket szelíden a szalmán született Gyermek lelkét befogadni... Csöndes misécske. Magam is kopottas pásztor módjára állok ott. Nagy Isten, még egy báránykám sincsen! De keserves szegénynek lenni! Miasszonyunk, ládd-é? Dehát ami kell, tőlem meg a többi pásztortól, hidd el, megvan az a nyájnak: Értük a nappal fáradalma, éjek virrasztása, míg tart bennünk a lélek! Ezért ne ródd hát gyarló vétkeinket. ...A szomszéd lován megcsörren a csengő, friss hó ered meg, süvöltő gyerekhad, keritésdeszkán átkopog a sógor, demizsont cipel túlsó sort a másik, postás köszön be, levelek, rokonság, unokák jönnek, hoznak-visznek ezt-azt, mozsár, daráló vándorol kosárban, padlás zugából lekerül a szánkó, füstszagú kolbász, friss fagyos szalonna lóg már a rúdon, egér cincog olykor a gerendára akasztott bubákon, kutyától riadt tyúkok kotkodálnak, édesanyám egy fél csövet lemorzsol, vet nekik gyorsan, csend lesz újra és az alkonyat ül már havas óltetőkre... Druidák, gallok, Caesar katonái, ostromok, tűzvész: szakadatlan épült! Lerombolni a jégeső se tudta, a búzaföldből nőtt a fundamentum, időtlen léte fogható legenda... Jézusnak anyja, add, hogy ott a távol szép kicsi ország népének se kelljen lehullni-veszni, fogja fel kötényed... ...Hóesés fátylán idenéz a templom. Török után kelt pusztai barokk csak, pápista hitnek jószagú hajója. Mindenütt látszik, mellette a másik, reformátusok várják ott a Krisztust fehérre meszelt egyszerű lakában. Még odébb még egy apró templomocska, evangélikus Istené szerényen. Közbül egy cifrább, az meg a zsidóké, azok is várják, közös itt az ünnep... Békesség Néktek Torda szellemében szelid-vad népem, ádáz és türelmes! A folyó ballag, zajlik, még nem állt be, messziről látom s leborulva mondom: Vörösben-kékben, Királynői Fenség! Anyánk, patrónánk, oltalmunk, szerelmünk, esengve kérlek itt e gazdag ország kövén térdelve, Mennyei Hatalmas, Vess egy pillantást rájuk ott a távol hideg mezőkön, arra túl, a Szélen! Belle Vierge, Szép Szűz, Chartres-i Boldogasszony! Vigyázz reájuk, elesett Hazámra! (Chartres, Svájc) Fejér György János Kőre kő Ki tudja, volt-e már ilyen fakó a köd Dunánk fölött s a sült keszeg? Budára tart, de késve kecmereg a Váci úti álmos őslakó. A kocsma bűze — rím! Leintenek. Helyénvaló az új, sötét zakó, temetnek ott az állva kushadó, * plakátra kent erők s az emberek. Szeresd azért! E nép s e föld hazád. Ki mondja más, mikor mit. érdemes, kitől tanulj, kiért ragadj kaszát, ki most a hős, akit korunk keres? Ne tudd, miért kering az űrnaszád, ne lásd: a vér fehér, az ég veres. Ki szegzi égre majd a csillagot? Ki tudja, volt-e már ilyen fakó szerelmesek szemén a gyöngyhomály? Csakis szobormodell nekünk Kodály, s hitünk naponta új görög faló. Ragály a névleg ingyen ispotály, a hivatalnok úrnak ült tahó, lakás, amely csak összelopható — s hogy én se’ mondom azt ma már, hogy állj! „Igen, de...” Nincs ilyen! Mindig s megint tanultam én, ha iskolám hagyott! Valónk vadít, s vadult valónk szerint vagyok kiáltozás, ököl s a bot! A nyugdíj és a munkabér — beint! Ki szegzi égre majd a csillagot? „Az Élet él és élni akar” (Ady) Mosolyognivaló az emberi gyarlóság. Ember volnék tán magam is... Rendszerint szombaton jövök rá, hogy nekem valamiből — már megint nincsen elegendő. Kevés lesz a kenyér — ahhoz, hogy hétfőig eltartson. Kevés itthon a kávé, a krumpli, a géppapír, vagy a rajzoláshoz használatos fekete tustinta. Most van kenyér és van írógéppapírom, szombaton mégis meglepődtem. A gyerekek kicsinyek, és nincsen itthon tej! Ha volna a hűtőben, eszembe se jutna, de mert nincsen, erősen szenvedek miatta. Tudott dolog, hogy szombaton a boltok egy része ki sem nyit, míg a nyitva tartó boltok nem ám késő estig, de már kora délután bezárnak. Ősz van... Még ott is sűrűn hullnak a megsárgult levelek, ahol nincsen is fa. Összekapom magam. Négy óra tájt elmegyek itthonról. Most ugyan nem esik, de lehet, hogy esni fog. Az esernyőm nem cipelem, elég lesz a ballon. Ballonhoz sapka kell, úgy dukál. Markomba fogok egy százast, plusz egy jókora pé- vécétasakot, az írók Boltjának magakellető szövege van rajta. Zsebre vágom. Víz, gáz rendesen elzárva, amíg oda vagyok, nagyobb baj nem lehet. Hacsak... Hacsak ki nem zárom magam véletlen a saját lakásomból! Mert az tragédia lenne, akár a nyolcas erősségű földmozgások. Megint más, ha valakit valahonnan direkte kizárnak, mintha az ember saját magát hozza lehetetlen, képtelen helyzetbe. Nincs az a lakatos szerintem, aki szombaton dolgozna. Vagy ha mégis ke- rülközne olyan, nincs az a pénz, amit az szégyellne elkérni. Hideglelősen szorongatom a fényes fémkarikára fölfűzgélt kulcsokat. Eszelősen a tej beszerzésére kiadható százast. Elsétálok a bazilika előtt — fejet hajtok. A totózó- ban — az üvegen át látni — épp az ügetőre törmelék pénzikéjüket „recdkí- rozzák” föl megtépázott lelkű, elcsámpázott arcú megszállottak. A valamilyen nevű bank ajtaja előtt „gorillának” becézett úr szipkából szívja cigarettáját. Ráérősen ácsorog a zárt ajtajú pénzintézet előtt. Egykét részeg is imbolyog, szembe-felől. Odébb egy csöves megszólít, elém' áll. — Már elnézést kérek, mondja, mondaná. — Na ne hülyéskedjen -- miből? A „Bell” nevű kutyakozmetika úgyszintén zárva tart. Ellenben kirakatában kinagyított színes fölvételről frissen drimmelt uszkár vigyorog rám. Az üzlet elé kitett deszkatámlás lóca. Hideg van már ahhoz, nem ül rajta senki. A Nyugati tér felé bandukolok. Ez ugyan nem a reklám helye, de csöndesen megjegyzem, az átalakított szupermarketot gondoltam magamban. Az „Art” mozi táján járhattam, vizavé, amikor PUFF! — és valami a magasból lezuhant. Előttem, a járdán csattant szét egy virágcserépnyi föld. Senki ember fiának a csattanás nem tűnt föl. Közös cserépben húzta meg magát egy vézna petúniaszál, és egy koravén muskátli. Mármost vagy esett, vagy dobták, de egyszeriben mindkét növény összeszakadt. Föléjük hajoltam. Csodák pedig úgyszólván nincsenek! De majd erre jövök a tejjel visszafelé, a kíváncsiság furdal — a virágokkal mi lesz?! Az igazat megvallva, már nem érdekelt a tej. Ám céltudatos embernek gondolnám magamat, a szupermarket bejáratáig mégiscsak elmentem. A tejem befuccsolt. Az ajtó lánccal és bazinagy lakattal erősen zárva volt. A nehéz sorsú csene- vész növényekkel mi lesz!? Aggódtam értük az első perctől fogva, mintha a rokonom lennének. Gondoltam, reméltem, a magasból lehajítva csak nem pusztulhatnak el! Mert élet. Virág volna mind a kettő, még akkor is, ha éppenséggel ezidőtt egyik sem virágzik. Aggódtam. Ki tudja,hogy mire érek vissea a helyszínre. Az, amit ott láttam, megnyugvást jelentett. Egy velem-forma korú férfi guggolt a két pórul járt virágnál. Magában beszélt, mint holmi eszelős: — No gyertek, van énnekem virágcserép... na, majd énnálam... énvelem ellesztek! A férfi letérdelt. A szétszóródott virágföldet tenyerével mind ösz- szesöpörte. Südes sapkáját levette fejéről. Abba markolta bele — a virágföldet. A vézna petúniaszálat. A nehéz sorsú muskátlit is! Tardi Sándor Szombati hiányok
