Pest Megyei Hírlap, 1994. december (38. évfolyam, 282-307. szám)
1994-12-16 / 295. szám
1 PEST MEGYEI HÍRLAP VÉLEMÉNY 1994. DECEMBER 16., PÉNTEK 9 Ez a helyzet, Ria E nnél elégedettebb országot álmodni sem lehetne: minden nagyobb pártja boldog, mert mindegyikükre többen szavaztak, mint amennyit reméltek. Jó, mi? Eközben az ország szavazóhelyiségei kongtak az ürességtől, a szavazásra jogosultak nem nagyon mászkáltak szavazni. Ez nem egészen így volt kitalálva, de a legeslegna- gyobb magyar kormánypárt mindenesetre épített erre. Ugyanezen a helyen kértem ki magamnak, hogy hülyének nézzenek családostul, hazástul: a szocialista szóvivő' cakpakk fölöslegesnek ítélte a helyhatósági választásokat, azzal, hogy az emberek szeretnek a győztesekhez tartozni, tehát rájuk fog szavazni az ország. Hadd jegyezzem meg: coki. Mert most az van, hogy a szuperpárt az összes leadott szavazatnak mintegy 30%-át szerezte meg. Mintha ez kevesebb volna, mint a tavaszi 54%. Nem? Ők mindenesetre elégedettek, mert a legtöbb jelölést ők szerezték. Most is elégedettek, mert ez a 30% elég sok. Szerintem is. Feltételezem, hogy a nemzet járt általános iskolába, már csak azért is, mert kötelező volt neki. A 30 éppen fele a 60-nak, ami nem sokkal több az 54-nél. Ez a jelenlegi 30 alig több mint fele az 54-nek. Stimmel? Persze, hogy stimmel, de az a helyzet, hogy a tavaszi 54 össze sem hasonlítható az őszivel (vagy tél elejivel, ezen nem fogunk összeveszni). Akkor ugyanis az országnak több mint fele szavazott, most pedig — mondjuk így az egyszerűség kedvéért — negyede. Ez nem igaz, de ezen nem múlik semmi. Ez pedig azt jelenti, hogy a .tavaszi választókhoz képest nem felére, hanem negyedére csökkent a kormánypártszuperre voksolók száma. Kevesebbre, de így egyszerűbb számolni. Egy dolgot lehetetlen elvitatnunk a tízágú szegfű kertészeitől: nem lusták. Ha szavazni kell, mindenütt ott vannak. Fájó szívvel mondom, hogy ahányan csak rájuk akartak szavazni, mind elmentek, és ez a többiekről igazán nem mondható el. Vagy ennyien vannak. Ők. Ez a létszám és családja. No most sok ez, vagy kevés? Valahogy úgy vagyok vele, mint a hajszállal: a levesben egy is sok, a fejtetőn kettő is kevés. Elég az hozzá, hogy a szavazásra jogosult lakosságnak mintegy 12%-a szavazott rájuk. Pedig ők mind elmentek, az fix, arra mérget lehet venni. Ez egy ilyen társaság, szorgalma páratlan. Amikor szavazni kell. Meg értekezni. Meg egyetérteni. Meg dumálni. Tanácskozni. A szakértők — úgy látszik — ilyenek. És most szörnyen meg vannak elégedve az eredménnyel, és elmondják, hogy ez mennyire jó nekik így, és különben is a helyi érdekeknek megfelelően többnyire független jelöltre szavaztak az emberek. Ehhez mit szól? Tavasszal eszembe jutott szegény Béni bácsi, akinek kedvenc szavajárása az volt, hogy ahol hülyeség van, ott hülyeség van. Ha olvasta, talán emlékszik rá, és — higgye el — az öreg e tételében alapigazságot mondott ki. Most megint megjegyzek valamit: az ellenfelet nem szabad lebecsülni. Ezt apámtól tanultam, de egy Vera nevű lány is sokszor emlegette, amikor udvarlóiról beszélt baráti körben: hátha nem annyira hülyék a fiúk, amennyire annak látszanak. Most figyeljen, mert tovább cifrázom az elméletet! Aki ellenfélként kezeli a saját szavazótáborát, pláne téved, ha azokat nézi hülyéknek. Ez teljesen független attól, igaza van-e ebben, vagy sem. Nemcsak a hatalomban működnek a régi reflexek. Az ország belefáradt a mézesmadzag és bunkósbot politikájába, ami különösen akkor érthető, ha a madzagról a mézet mindig leszopogatta már az állam, miáltal a képlet úgy áll, hogy spárga és bunkósbot. Esetleg bunkócska. (Aki nem segít most, pedig megígérte.) Mielőtt eltérnék a témánktól: akár hülyékből áll egy csoport, akár nem, ha nekik köszönhetem a gyarapodásomat, súlyos hiba lebecsülnöm őket. Nemcsak azért, mert nekik köszönhetem, hogy miattuk egy egész ország fárad, hogy eltartson, hanem azért is — főleg azért —, mert közülük valónak tekintenek. Aki például analfabéták vállán át jut hatalomhoz, vagy vállalja őket, vagy beléjük bukik. Mármint abba, hogy megbuktatják a saját választói. Méghozzá nem is reménybeli külföldi partnerei előtt, hanem mindenestül. Haló porában is tisztelem Béni bácsit és bölcseimét, mégis ki kell egészítenem: ahol hülyeség van, ott hülyeség van, de sohasem tudhatjuk, mennyi. A választási eredmények erről is szólnak, nem csupán arról, amit beléjük magyaráznak abban a hitben, hogy egyik szavazópolgár sem járt még számtanórán. De ha nem járt volna: legalább annyi emberi méltóság mindenkibe szorult, hogy meg lehessen sérteni. Ha látszólag nem is sikerül mindenkinek, akit maga közül valónak hisz, azzal egyenjogúnak képzeli magát. Ha ilyenkor azt mondja egy párt, hogy az ő jelöltje építészmérnök, aki eltervezte a Margitsziget megmentését, akkor választója körülnéz leghíresebb bútoráruházunkkal szemközti, ajtót- lan, fűtetlen, jogcím nélkül birtokolt odújában, ahonnan ki akarják lökni az utcára. Az ilyen ember, ha meg is hagyják e lyukban, nem esik hasra a szocialista építészet mint szakértelem előtt. Ezeknek hiába dumálnak, hogy a Nagyszállónak és környékének csinosítója az ő embere. Nem a Sziget miatt, nyavalyát. Azért, mert egy nyomorult lakóházat sem képes használható állapotban tartani. Az ember nem annyira hülye, hogy elhiggye, éppen most, a gödör alján kezdenek úgy dolgozni ezek, ahogyan több mint négy évtizedig anyagi erő birtokában sem voltak hajlandók. Ezek után híg duma, hogy független jelölteknek áll ilyentájt a zászló, és erről jut eszükbe, négy évvel ezelőtt is ugyanígy volt, hát persze. Ilyenkor ritka dolog következik be a valóságban: az emberek felismerik, hogy az államérdek (vagy amit annak mondanak) nincs a térképen, ők a maguk valóságos lakóhelyén laknak, és az az ő világuk. Szomorú, pesze hogy szomorú látni egy-egy híradóban az afrikai ínséget. De hát az a helyzet, hogy a hazai sajátunk, és sokkal jobban fáj, mert hiába jön Ko- jak vagy Jockey Ewing a Dallasban, az afrikai nyomort elfeledtethetik velünk, de a hazait nem. Az emberarcú szocializmus örökségébe mi pusztulunk bele. Akár nacionalista egoizmus ez, akár bur- zsoá cinizmus, amíg a magyar paraszt a saját udvarán, titokban ássa el szülei hulláját, mert temetésre sincs pénze egy végigdolgozott élet alkonyán, hiába saj-' náltátják velem a túlnépesedett néger államot. Itthon az én hazám polgára porlad hullott jószágként elásva a maga portáján. Gondolom, látta a tévében ezt is. Nekem ilyenkor nem a túlnépesedők, hanem egy fogyóban levő kis nemzet sorsa jár a fejemben. Hogy mivé lettünk. És biztos vagyok abban is, hogy a csillogó áruházzal szemközti kapualj mögött lappangó odu- lakó — akárkire szavazott is — ugyanannak a nemzetnek a fia, amelyiké én vagyok. Maga is így van ezzel? Most persze jöhetnek, hogy közönyösek az emberek, pedig rajtuk múlik minden. Az a helyzet, Ria, hogy nem csak rajtuk múlik. Meg mivel is törődjenek? Hogy az ő esetleges jövedelmük és a Palotás-vagyon átlaga szerény, de biztos megélhetésre ad lehetőséget? Ennyi hülyeség nincs. Ha a milliárdos pénzéhez hozzáadom ezek javait és elosztom annyival, ahányan vannak, akkor jön ki az átlag, amiből állítólag meg lehet élni. Van fogalma, mennyire kevésnek kell lennie a hozzáadandónak, hogy ez a nyomorúságos átlag kijöjjön? Mielőtt rámszólna: nem sajnálom a gazdagtól a pénzt. Legyen neki, és csináljon belőle munkahelyet, ha tűri a pénzügyminiszter befolyása alatt álló kabinet és a parlamenti többség. Ha tűri, mondom, mert most éppen a magánosításnak és a kisgazdaságoknak tartanak be, fúrják az egyházi iskolákat, ahonnan kiváló emberek tömege került ki a nyílt elnyomás évei alatt is. Ha eltűri az egyre vörösebb kormány, amelyik ezúttal éppen azt felejti el, hogy nem a bőrünket kellene lenyúzni, hanem a jövedelmünket kellene megadóztatni. Emberi mértékkel és tisztességes körülmények között. H ogy ne legyen kénytelen pénz helyett beje- lenthetetlen munkával fizetni az adós, mert már munkanélküli-segélyre sem jogosult; és a hitelezőnek ne kelljen kétszer annyit dolgoztatnia a szerencsétlennel csak azért, mert a társadalombiztosítási járulékot rajta egészen biztosan bevasaj- nák. A kisember nem MÁV, hogy az egész ország zsebéből fizessünk helyette. És ilyenkor jönnek ezek a számtanórán is a maszlagSzitányi György Ü nnepélyes eskütétel meghívott vendége voltam. Barátom, aki már vagy két esztendeje vár magyar honpolgársága elnyerésére, meghívott, hogy legyek tanúja hivatalos befogadásának. Azt, hogy ősei mikor is „csángáltak át Móduvába” nem őrzi írás, azt, hogy ő milyen viszontagságok után került Budapestre, az emlékezet hűségesen ébren tartja. Bajos életének pár históriai vonását érzem mindenki számára tanulságosnak, azért gondoltam, megírom a jeles esemény némely mozzanatát. Az eszes csángó gyermek magyar tanító kívánt lenni. A körülötte, mellette töredező anyanyelvet akarta úgy szolgálni, hogy nagy gazdagságából mennél többet elsajátítva továbbadja nehézségek között is a növekedőknek. Felvételi vizsgára hívták elég viszontagságos próbálkozások után, s szerencséjére az énekléskészség és -tudás próbáját igen derék tanárember előtt kellett bizonyítsa. Ha mások is hallják feleletét, bizonyos, hogy nem kerülhet a tanítóképzőbe. A vizsgáztató tanár úr kérésére; énekelne-e valami szép éneket, Marci igen megbátorodott, s elkezdte: „Ki tudja merre, merre visz a végzet...” Alig sikerült elcsitítani a meg- buzdult jelöltet, nehogy már valami avatatlan fülek meghallhassák az évtizedek óta tiltott Himnuszt. A tizenéves fiú ekkor döbbent rá először: a hallgatás fegyver, a kiszolgáltatott ember számára. Tanítóskodása csángó vérei körében nem hozott gazdag sikereket. Néprajzi értékek gyűjtése, kiváló barátok támogatása a gyűjtőmunkában, még olyanokéi is, akik más országból érkeztek — politikai nagyító alá rekesztették az ő jó lélekkel végzett gyámkodását. Aztán egyszer csak közölték: jó lenne, ha más, a termelés területén futó vágányokon keresné holnaptól a mindennapiját. Ezermesterséggel áldott tehetsége csakugyan a vasút felé, a sínpárokra kalauzolták, s lett belőle mozdonyvezető. PerMarci sze, ezek a hatalmas vasszömyek nagy utakat futnak, tájakat, országot járnak be, s az elöl ülő többet lát, mint aki csak fölkapaszkodik lépcsőin az ülésekre. Az örökké futó idő, s a mindig motozó gondolatok visszavisszatérítették a már családot alapított felnőttet a régi, a félbeszakított hivatáshoz: természet és politikai kerítések közé szorítottjainak ősi értékeit mégis csak ismerje meg a világ, hiszen ilyen kis népcsoport már nem él több Éurópában. Az egykori tanítóból mozdonyvezetővé alakult, ám a hűséget megőrző felnőttben egyre mélységesebben tudatosult, hogy meg kell ismerje mennél több jó szándékú ember a történelmi sorsot, amit a csángók hordoznak évszázadok óta. Háza ismét befogadó otthon lett azok számára, akiket útjain megismert, s akik segíteni akartak a le- szorítottságban élő kicsi népcsoporton. Természetesen az irányítható nagyítót ismét Marcira fordította „a Kárpátok géniuszának” leghitványabb szolgahada, a Securitate. Zaklatás, idézés, kihallgatás, meghurcoltatás egymást érték, s otthon is feldőlt a gyenge lábakra épített hitvesi asztal az ággyal együtt, mert a két nemzetből-nyelvből egybeszerkesztett köznapi sorsot az egyik fél megunta. Magára maradt a mások számára igencsak számon tartott tegnapi tanító, s mozdonya sem úgy futott már, egyre szűkebb területre szorított pályáján, ahogyan előtte megszokta. Napok estek ki a heti munkából, s olyankor ő vallatói előtt vitázott olyanokról, amiket életében soha nem csinált. Forró lett a Csángóföld, s ő elindult, hogy talán belül a Kárpátokon, még valahol Erdély valamely kis szögletében meghúzódhat. Ráleltek. Új vallatás, friss jegyzőkönyvek, fenyegetés, megalázások, s amikor összeborult a látszatra új világot ígérő vörös parazsas történelem, még egyszer megkapaszkodott hazai ágakba, s már menekülésre elszánt földönfutó. De a kicsi emberekkel ismét csúfot űzött a história. Akkor már az volt a baj, miért nem ment tovább, mikor mehetett volna? Ezt az új megpróbáltatást már nem tudta elviselni. Átjött. A napokban kétesztendei kérvé- nyezgetés után együtt hallgattuk a Szózat minden magyar belsőjében megszorongató örök törvényt idéző sorait, s meghatódottan mondta nem a fogadalmat, az esküt: Isten engem úgy segéljen. Aztán a formaság, papírok átadása következett, s én arra figyeltem föl, amikor csöndes szavakkal kicsit méltatlankodva barátom megszólalt: a nevemet rosszul írták. A tisztviselőnő fölkészületlenül védekezett: a román eredetiből másoltuk. Csakhogy én kértem, hogy ha már befogadást nyerek, adják visz- sza őseim nevét, amit ott szándékosan eltorzítottak. Nem a keresztnevet, de apámét, nagyapámét, akiktől örököltem. Higgye el, az ilyenek elől is futottam, hogy a keresztnevem rossz fordítása után a családi nevemet is megmásították. Tessék csak belegondolni, a nevét is veszti az ember, ha az ő kezeik közé kerül. Fórsriftos tisztviselői válasz hangzott: új kérvényt kell írni a belügyminiszterhez, hogy változtassák meg a nevét. Marci a fejét csóválja. Tetszik tudni, amazok ott túl, ők változtattak. Én tehát nem változtatást kérek, csak annyit, hogy megint a magam nevén jegyezzenek be engem a magyar állampolgárságba, mert meghiheti, én a nevemért is megszenvedtem. E szembe jutott: itt toporgunk a harmadik évezred küszöbén, és nekünk a nevünkért is könyörögni kell. Bizony, bús magyarsors ez, ahogyan költőink megírták, s festőnk megörökítette a kipányvázott ló jelképében a magyar fátumot. Fábián Gyula
