Pest Megyei Hírlap, 1994. december (38. évfolyam, 282-307. szám)
1994-12-14 / 293. szám
14 PEST MEGYEI HÍRLAP TAJOLO 1994. DECEMBER 14.. SZERDA Bényei alsósok Káván, kávai felsősök Bényén Nem mondhatnám, hogy túlontúl kedvezőek voltak az első benyomásaim Káváról. Bénye felől érkeztem a faluba, s szokásom szerint a település központját kerestem — hiába. Végül egy téren — nem is téren, azt hiszem, inkább csak buszforduló számára kiöblösített útkereszteződésnél tettem le a kocsit, s indultam Káva felfedezésére. A falut hamar bejártam, ami nem nagy teljesítmény a részemről, néhány utcából áll az egész. Az egyik, a Révai József (!) utca végén egy repedezett oldalú templomot találtam, egy másikban egy használaton kívüli roggyant gémeskutat, amelyre egy nagyméretű fémkarikát erősítettek — minden bizonnyal a kosárlabdázni vágyó kávai fiatalok. A főút mellett egy ki tudja, milyen rendeltetésű, mállott vakolaté épület, amelyen, azt hiszem, már csak a buldózer segítene. Az ajtaján félig letépett választási plakátok. De hogy ne csak a takargatnivalót vegyem észre: a fákkal körbeültetett római katolikus templom a meghittség hangulatát árasztja, s a település két kúriája is rendben tartott. Mindent összevetve azonban bizony mégiscsak ráférne Kávára egy alaposan átgondolt terv alapján végrehajtott rendezés. A ködös hétköznap délelőtt embert is alig lehetett látni az utcákon, az élet jele egyedül az iskola felől hallatszott — egészséges gyermekzsivaj formájában. Gondoltam, benézek... Szerencsém volt, Danes Ferenc tanár jövetelem napján éppen Káván helyettesített. (Egyébként Bényén tanít számítástechnikát.) Szerencsém volt, írom, hiszen Danes Ferenc a község történetének jó ismerője. Ismeretei megalapozottak, ugyanis régebben a Kávára vonatkozó adatokat jegyzetelve heteket is eltöltött egy-egy levéltárban. — Talán már kötetben is megjelentek a kutatásai? — kérdeztem. — Ah, dehogy — legyintett. — Káva azon kevés Pest megyei községek közé tartozik, amelynek még nem nyomtatták ki a történetét. Pedig érdemes volna... Alighanem igaza lehet Danes Ferencnek, engem legalábbis meggyőzött erről azoknak a községtörténeti adalékoknak az elmesélésével, amelyek hirtelenjében az eszébe jutottak. Kávának ugyanis, ahogy szokták mondani, van múltja. A falu első ismert emlékei, kezdte a tanár, még a honfoglalás előttről valók: az avarok a mai település határában földvárat építettek, az itt talált leletek az úgynevezett vatyai kultúrához tartoznak. Néhány évszázaddal későbbi az a temetőben található kápolnarom, amely a vörös barátok lovagrendjének a jelenlétére utal. A rom mellett ma is ott fekszik a márvány sírkő, rajta a már annyi találgatásra okot adó két „pé” betű. Egyik lehetséges jelentése — nem csupán Danes Ferenc, hanem a Borovszky- féje vármegye-monográfia szerint is: Pater Prior. Az évezred első felében született az első Kávára utaló okleveles feljegyzés is. A török hódoltság ideje alatt elpusztult a falu, az újratelepítés — akárcsak Bénye esetében — a Fáy család nevéhez fűződik. S akárcsak Bényére — s még néhány más környező településre, például Péteribe, Pilisre, Albertibe —, Kávára is szlovákokat telepítettek, akik ebben a községben különösen hamar elmagyaro- sodtak. Építészetük már régóta nem jellegzetes, s szokásaik sem azok. Csupán néhány használati tárgyuk, az evangélikus templomuk, valamint egy részüknek a neve utal az eredetükre. Danes Ferenc szerint már az idősek közül is csak né- hányan értik az őseik nyelvét. Több emlék utal viszont az elmúlt 2-3 száz év középnemeseinek a jelenlétére: két említett kastély. Az egyik az iskola, a másik orvosi rendelő és polgármesteri hivatal. A leginkább említésre méltó nemesi család talán a Puky. Gazdaságuk megyeszerte híres volt — úgyszintén a könyvtáruk. Minden bizonnyal irodalom- szeretetükre vezethető visz- sza az is, hogy Kölcsey Ferenc is a család vendége volt. — Van azonban más irodalmi emléke is Kávának — tért át a falu közelebbi múltjának ismertetésére a tanár —, itt született Vargha Gyula költő... — Még nem hallottam a nevét — vallottam be. — Nem is csodálom, nem tanítják az iskolákban. Pedig megérdemelné. Gyönyörű szerelmes versei jelentek meg... — S mennyire tudatosult a kávaiakban, hogy ilyen gazdag a falu története? — tereltem a szót a jelenre. — Szerintem egyre nagyobb mértékben. 1990-től például a június 16-ához legközelebb eső vasárnapon minden évben megtartjuk a falunapot. — Miért éppen akkor? — adódott a kérdésem. — Azért, mert az 1375-ös oklevél, amely közvetve utal Kávára, ezen a napon kelteződött. A falunap néhány év alatt igazi népünnepéllyé vált, ilyenkor összegyűlik a település apraja-nagyja, s szinte mindenki részt vesz-valamilyen sporteseményen. Tartunk kötélhúzó versenyt, az agglegények és a nős férfiak között pedig labdarúgó-mérkőzést... Mert Káván feltűnően sok az agglegény. No, meg a lányanya... — tette hozzá. — Ezt persze csak úgy, érdekességként említem — tette hozzá. Annak a kiderítésére persze, hogy milyen társadalom- lélektani okokra lehet visszavezetni a kávai agglegények magas számát, nem elegendő az a röpke pár óra, amit a faluban töltöttem. Nyilván van igazság Danes Éerenc véleményében is, aki szerint a település túl elzárt, aki például az ingázás által nincs az utazásra kényszerítve, az szívesen marad a faluban. Ugyanakkor megfontolandó az az ellenérv is, amely szerint más, sokkal elzártabb, sokkal rosszabb közlekedéssel rendelkező faluban is több a házasságkötés, mint Káván. A falu elzártsága egyébként is egyre inkább a múlté. Már csak azért is, mert a gyerekek 9-10 éves koruktól napjuk egy részét a „szomszédban”, Bényén töltik, az iskolában. Az első három osztályt pedig a bényei gyerekek is Káván járják. — A két falu közötti szokatlan munkamegosztásnak egészen prózai, vagyis anyagi oka van — magyarázta a tanár. — Külön-külön ugyanis egyik sem tudna eltartani egy-egy iskolát. — S miért éppen negyediktől járnak át a gyerekek Bényére? — tudakoltam. — Egyrészt azért, mert Bényén több a tanterem, másrészt pedig azért, hogy mindkét iskolába száznál kevesebb tanuló járjon. Egy rendelkezés értelmében ugyanis az ilyen kis létszámú iskolák 500 ezer forint többlettámogatást igényelhetnek. A pénzszerzési „manőver” azonban nem járt sikerrel, ugyanis valamelyik felettes szerv kiderítette, hogy a kávai és a-bényei iskola egynek számít. Mindezt azonban már a polgármestertől, Kálmán Józseftől tudtam meg késő délután, amikor megérkezett a budapesti munkahelyéről. Káva ugyanis a maga 600 egynéhány lakójával nehezen tudna megfizetni egy főállású polgármestert. S persze az sem elhanyagolható szempont, hogy meggondolandó egy biztos munkahelyet egy bizonytalanabbal felcserélni. (Kálmán Józsefet egyébként a vasárnapi választáson ismét a falu első emberévé választották.) — Eleinte a falu közjegy- zőséget alkotott Gombával és Bényével — magyarázta a polgármester, amikor leültünk a faluról beszélgetni —, de a képviselő-testület hosszas vita után úgy döntött, hogy e, téren se közösködjünk azokkal a községekkel, amelyekkel közös volt a tanácsunk. — Egyébiránt simán elváltak az útjaik? — Ha a vagyon megosztására gondol, akkor azt mondhatom, hogy igen. Káva szerencsésnek mondhatja magát, nem érte különösebb hátrány a közös irányítás miatt. — De azért csak jobb önállóan...? — Persze, hogy jobb. Hiszen az adott feltételek mellett magunk irányíthatjuk a sorsunkat. Azóta például kiépítettük a vízhálózatunkat. — Úgy tudom, Gombán például korábban is volt vezetékes ivóvíz... A polgármester megértette a célzásomat. — Látja, e téren valóban több is történhetett volna a közös irányítás alatt. A teljes beruházással egyébként az elmúlt esztendőben végeztünk, összesen 23 millió forintba került. A gázt több ütemben vezettük be a faluba, s hamarosan átadják az új telefonvonalakat is. Feltétlenül úja meg, hogy a cégek, amelyekre a kivitelezéseket bíztuk, kitűnő munkát végeztek. — S honnan volt pénzük a beruházásokra? — A vízre még csak-csak kaptunk céltámogatást, de a gázra már nem. így aztán a költségek jelentős részét a lakosságtól kell beszednünk, illetve az önkormányzatnak kell kigazdálkodnia. Kisebb összegeket a környezetvédelmi alaptól és a megyei közgyűléstől is kaptunk. Ez utóbbitól például a szeméttelep terveinek elkészítésére — vett ki a polgármester a szekrényből egy vastag dosz- sziét. — S mikor lesz a tervekből valóság? Kálmán József mélyet sóhajtott. — Ez az, amit én is szeretnék tudni. A kétezres lélek- szám alatti községek lehetőségei ugyanis ismét kezdenek beszűkülni. Egy másik helyiségbe vezetett, ahol a jegyzővel kikerestette a Belügyi Közlönynek az egyik közelmúltban megjelent számát. Eszerint szemétlerakó telep építéséhez a Kávához hasonló kistelepülések csak akkor igényelhetnek céltámogatást, ha más községekkel társulnak, s akkor is csak bizonyos feltétel mellett. Hasonló a helyzet akkor is, ha egy kisebb település szennyvíz- tisztító telep építéséhez kér céltámogatást. — Ilyen megszorítások mellett öt-tíz éven belül álmodni sem merünk ezekről a beruházásokról — szögezte le a polgármester. Késő este volt, amikor visz- szaindultam Káváról. A falu rendezetlensége azonban már korántsem volt annyira szembeötlő, mint érkezésemkor. S azt hiszem, nem csak a sötétség miatt... Hardi Péter Szűkebb hazánk kincse A Pest Megyei Hírlap és a Családi Ház című folyóirat közös rovata A középkori Káva falu a török uralom idején még létezett és adót is fizetett a töröknek, de 1690-ben már mint elhagyott helyet tartják számon. Az itt birtokos Fáy család telepíti be újra a XVIII. században. Pontosan nem tudjuk, hogy mikor, de az egyházi iratok 1743-ban egy —- feltehetően ideiglenesen — helyreállított fatemplomot említenek egy régi helyén, valamint arról is tudósítanak, hogy akkor 38 ház volt a községben. A fatemplomot 1777-ben rossz állaga miatt véglegesen lebontották. Káván a XVIII. század második felében és a XIX. században több föld- birtokos is osztozott a községhez tartozó területen, akik kúriájukat is itt építették fel. Ez beleillik a török utáni újjáépítés második, illetve harmadik korszakába, amikor egy új földbirtokos réteg alakult ki. Közvetlenül a török után sok volt az elhagyott föld Magyarországon. Új „honfoglalók” jelentkeztek, de a földért mindenkinek fizetnie kellett — még a régi birtokosoknak is — fegyverjog megváltása címén. Ezért eleinte csak a gazdagok vehettek nagybirtokokat, akik be is telepítették az elhagyott területeket. Ezeken épültek szép barokk kastélyaink. Később kialakult a földesurak középrétege is és a még kisebb birtokkal rendelkezőké. Ezek voltak a kúriaépítte- tők, illetve kúriatulajdonosok, akik főleg az akkor uralkodó klasszicista stílusban építkeztek. A XVIII. század közepétől Puky Márton (kúriája feltehetően a század végén épült), majd a XIX. század közepén a Pukyak mellett Leleszi Kovách Gáspár is birtokos volt Káván. De volt itt kúriája a Halász családnak is, amely 1780 körül épülhetett. Pest megyében a XIX. század első fele a kúriaépítések kora. Több mint 70 kúria épült ekkor a megyében. Ezek közé tartozik a képünkön is látható, már említett Kovách Gáspár kúriája is 1810-ből. A szabadon álló kúria, közepén a klasszicizmusra oly jellemző háromszög- oromzatos előcsarnokkal, és a főhomlokzat mindkét oldalán oszlopos tornáccal; műemlék jellegű épület. Pamer Nóra Építik a telefonhálózatot Az általános iskolát a Förster-kúriában rendezték be Vimola Károly felvételei