Pest Megyei Hírlap, 1994. december (38. évfolyam, 282-307. szám)
1994-12-14 / 293. szám
§ PEST MEGYEI HÍRLAP VÉLEMÉNY 1994. DECEMBER 14., SZERDA 7 Szuhay Balázs Költő" a kabaréban Az öreg költő sohasem akart bohóc lenni. Az öreg bohóc egész életében költő volt. Olyan ez, mint a régi vicc: Kohn megkérdezi a tudós rabbit, hogy szabad-e a Tóra olvasása közben dohányozni. A rabbi már a kérdésen is felháborodik: „Hát már hogy volna szabad!” Erre Kohn már „fineszesen” teszi fel a kérdést: „Szabad-e dohányzás közben a Tórát olvasni?” A rabbi ájtatos képpel feleli: „Természetesen. A Tórát mindig és minden körülmények között szabad olvasni!” A költő tehát nem lehet bohóc. De a bohóc lehet költő. Öreg barátom kultúrember, a legnemesebb fajtából. A kisujjában van az irodalom és a zeneirodalom. Operaénekesnek készült énekesi pályáját a Magyar Néphadsereg Művészegyüttesének énekkarában kezdte. Ugyanott, ahol sok, később világhíre emelkedett operis- tánk. Ám ő — a sors tréfája folytán — nem az Operához került, hanem a Néphadsereg Művészegyüttesétől a Néphadsereg Színházához. így hívták a Vígszínházát, amikor először építették újjá — belső terét illetően nem barokk, hanem szocreál stílusban. Prózai színész lett, de az Operáról álmodott. És közben verseket írt. Akárcsak barátja, a magyar színházi élet egyik legnagyobb, ám sohasem eléggé méltányolt alakja, a nagyközönség által szintén „bohócként” ismert Szendrő József. Esténként, előadás után együtt kvaterkáz- tak a Fészekben, és néha mámoros fejjel írták a szebbnél szebb, jobbnál jobb, igaz verseket. Aztán egyszer a Vidám Színpadon egy nyurga szereplőre volt szükség. Nem volt érdekes, tehetséges-e az illető, csak magas legyen, mert így kívánta a darab. Na és az sem árt, ha csúnya, mert már Salamon Béla is megmondta: a kabaré a csúnya férfiak és a szép lányok műfaja... A költőről kiderült, hogy nemcsak csúnya és nyurga, de átütően tehetséges is. így ragadt a kabaréban. Egy életen át mondta komor képpel a legfal- rengetőbb marhaságokat, miközben kedvtelésből írogatta az igazabbnál igazabb költeményeket. Meg néha énekelt is. Kuplé- kat. Operát csak paródiákban. A szívét mindig szemérmesen elrejtette, csak barátainak nyitotta ki. A többiekkel igyekezett elhitetni, hogy léha, bohém ember. Otthona a legmelegebb otthon az egész Erzsébetvárosban. A családja miatt. Az ő „gyerekei” ugyanis trópusi növények és egzotikus állatok, akik melegségre vágynak. Orchideák, pálmák, leanderek, teknősbékák. De a kedvenc „gyerek” mindig a kutya. Az öreg költőben ma is mindenki a komédiást látja. A kortalan komédiást, aki sohasem volt igazán fiatal, és sohasem lesz igazán öreg. Akit ha meglátnak, mosolyogniuk kell. Jómagam életem egyik legmegrázóbb pillanatát köszönhetem neki. Vidéki fellépésre indultunk, én voltam a sofőr, s egyre idegesebb voltam, mert barátom késett. Már a kocsiban ülve vártuk, amikor megjelent. Barázdált arcán könnyek szántottak végig. Amikor megkérdeztük, mi történt, csak felmutatta az üres, immár gazdátlan pórázt, és csak ennyit mondott fátyolos hangon: Simi... És mi tudtuk, hogy a hűséges vén barát, a ritka szép kutyakort. 18 évet megért ebmatuzsálem, Simi nincs többé... Mert öreg költő barátom nemcsak az embereket szereti, hanem minden élőlényt, az Isten minden teremtményét. Ezért nem bánja, hogy „félre- csúszott” az élete. Mert egész életében örömet tudott szerezni embertársainak, vidám, gondtalan perceket a nehéz hétköznapokban. De álmában ma is operát énekel, és szabadidejében verseket ír. És senkit sem néz le, csak egy kicsit önmagát, amiért „csupán” a kabaréban emelkedett a legnagyobbak közé. Legszívesebben újrakezdené, és akkor csak a költészettel és a muzsikával foglalkozna. De tudja, már késő. Ha nem is látszik rajta: ma hetvenéves. Számtalan barátja, ismerőse és ismeretlen ismerőse kívánja neki: adjon még neki az Isten sok szép esztendőt, mindnyájunk örömére. Mert őt mindenki szereti. Az is, aki nem ismeri igazán, és csak annyit tud róla: ő „a” Kibé- di Ervin. Mégis létezünk?! Igen meglepődtem november 21-én este a Román Nemzeti Egységpárt elnökének, Kolozsvár polgármesterének — Ghe- orghe Funar úrnak — a Román Televízióban elmondott beszédén. Nem a téma lepett meg, hiszen az ezúttal mérsékelt hangú szónoklatban — mint általában, az ő kevésbé mérsékelt hangú megnyilatkozásaiban is — főképpen rólunk magyarokról, jelesül erdélyi, romániai magyarokról esett szó. De —rólunk. Nem mint nem létezőkről (korábbi kijelentései szerint Romániában nincsenek is magyarok), nem is mint elmagyarosított románokról szólt, vagy egyszerűen magyar ajkú románokként emlegetett. Beszédében végig „magyar etnikum”-nak mondott bennünket. Eljutottunk tehát odáig, hogy létünket minden félremagyarázó szöveg vagy ferdítő jelző nélkül tudomásul vegye. Beszédének tartalma — úgy egyébként — természetesen a szokásos volt, vagyis kizárólag velünk foglalkozott. Megtudtuk, hogy az RMDSZ nem képviseli a romániai magyar etnikumot. Mi több: a romániai magyarság (etnikum) túlnyomó többsége nem is tekinti az RMDSZ-t érdekképviseleti szervezetének, nem ért egyet a politikájával, egyébként a romániai magyarok nagy része különböző politikai pártok tagja — így például a Román Nemzeti Egységpárté is. Az RMDSZ — és annak szélsőségesei megvetik a román nyelvet, a román zászlót és az ország feldarabolására törnek. így bizony. Pártja nevében kijelenti: román tannyelvű iskolákat kell létesítem minden helységben, ahol magyarok (is) laknak, beleértve Hargita és Kovászna megyék falu- it-városait is, hogy módot adjanak a magyar gyerekeknek az életben való boldogulást biztosító román nyelv elsajátítására. Azok a fiatalok pedig, akik nem hajlandók románul megtanulni, bármikor kivándorolhatnak Magyarországra, mint ahogy sokan meg is tették (noha többségük jól tudott románul). A Román Nemzeti Egységpárt — mondotta a mozgalom első embere •— egyébként rendkívül nyitott. Minden politikai erővel hajlandó tárgyalni a nemzetiségi kérdésről: akár az RMDSZ-szel is szóba áll. A megszokott, légből kapott vádaskodások, félremagyarázások, mellébeszélések. Hogy a romániai magyarság mennyire tekinti magáénak az RMDSZ-t, azt részben a választások eredménye, részben a készülő tanügyi törvénnyel kapcsolatos félmillió aláírás illusztrálja, gondolom eléggé meggyőzően. Nem vonom kétségbe, hogy kifejezetten román politikai pártoknak is lehetnek magyar tagjai, miért ne lehetnének. Ám a Román Nemzeti Egységpárt magyar nemzetiségű tagjait egyik kezem öt ujján is megszámlálhatnám. A legsúlyosabb és mindig újrakérőzött vád ellenünk, hogy fel akarjuk darabolni az országot, hogy Erdélyt, vagy annak egy részét Magyarországhoz akarjuk csatolni. Se magyarországi, se romániai magyar politikus (a szélsőségeseket is ideértve) nem beszélt olyasmiről, ami ilyen célokra- tervekre, akár lehetőségre is utalna. Aki valóban mondott ilyesmit, az nem magyar — hanem orosz. Név szerint Zsiri- novszkij úr. Csak hát — oroszokkal vitába szállni nem tanácsos ugye. Akkor se, ha szélsőségesek. Akkor se, ha útszé- li módon becsmérlik Romániát, a román népet. Iskolásaink, diákjaink egyébként magyar iskoláikban is kielégítően megtanulnak románul: mind ez idáig kiválóan megállták a helyüket a román tannyelvű egyetemeken, főiskolákon is. Vehetném sorra a gyermekeink jövőjét szívén viselő, jóakarónkká előlépett vezető ember vádjait, érveit, állításait, de nem veszem. Inkább növekvő derűvel nyugtázom: abban az erőfeszítésben, hogy bebizonyítsa a világnak, miszerint a két ország közötti viszony javulásának, az alapszerződés megkötésének nem Románia áll útjába, a kormánykoalícióban részt vevő szélsőséges párt elnökének engednie kellett. No, nem sokat. Csupán any- nyit, hogy elismeri: létezünk. Még. Fodor Sándor (Kolozsvár) A valóságos korszerűsítés: gördülő' országút K orszerűsítést mondunk, nem pedig „modernizációt”. Hiszen magyarul van, s mi, akik ezt a lapot újuk és olvassuk, magyarok vagyunk. S nemcsak ezért: a „modernizáció” mint politikai kábító-füst azt jelenti, hogy az elavult magyarok tűnjenek el és adják át a helyüket modem új-betelepülőknek. A korszerűsítés viszont, a mi szóhasználatunkban, elmaradottságba taszított hazánk megújításával azonos, oly módon, hogy ebben a hazában mi érezzük otthon magunkat, magyarok. Most nemcsak nem eléggé korszerűek vagyunk, hanem otthon sem érezzük magunkat saját hazánkban. Ha útra kelünk ezen a nekünk meghagyott kicsiny földdarabon, egyrészt azzal biztatnak, hogy lassanként megfosztanak bennünket vasútainktól, másrészt bocsánatot kell kérjünk az utakat megszálló kamionoktól, amiért zavarni merészeljük őket. 1993-ban több mint 509 ezer külföldi kamion dübörgött végig az ország útjain (és okozott lépten-nyomon baleseteket), darabonként 30 tonna fajlagos bruttóteherrel, összesen 7 millió tonna árusúllyal. Összesen 20 milliárd forint útkárt okoztak. Az útkár attól kezdve, hogy a fejlettnek becézett Euramerika 1990-ben egy történelmi diákcsínnyel lóvá tett bennünket, 1995-ben el fogja érni a 100 milliárd forintot. Mindamellett Co-Nexusék (az rt.-nek igazgatósági tagja — volt? vagy ma is az? — Sós Károly Attila úr őexcellenciája, államtitkár) makacsul készülnek a déli autópálya megpályáztatására; ez az ország határaival párhuzamosan tervezett útvonal, melyet a fizetett kikiáltók szabadjára eresztett fantáziája hovatovább környezetvédelmi beruházásnak tüntet fők egyenesen egy állandó, éjjel-nappali kamionforgalom átdübörögtetésére készül, a mi kontónkra, restelkednivalóan magyar adózókéra. A középkori Magyarország — az „Indiák”, vagyis Amerika fölfedezése előtt -— jelentős jövedelemre tett szert abból, hogy a keletnyugati kereskedelem tranzitországa volt. Nem úgy most. Noha úgyszólván a teljes délkeletészaknyugat irányú közúti áruszállítás Magyar- országon át ömlik oda-vissza, ebből mi csak a károkat érzékeljük. A minimálisan bennünket megillető 24 milliárd forintnyi útadóból az egymást követő jószívű kormányok mindösz- sze 1 milliárd forintot szednek be, s ennek indoka az, hogy ily módon külföldön a magyar fuvarozók sem fizetnek adót. Az igazi megoldás azonban ennél is gyökeresebb. Az a megoldás, amely olyan országvezetéstől várható el természetszerűleg, mely nem külföldi pénzcsoportok ügynökeiből, hanem a nemzet fájának saját hajtásaiból áll, a közlekedéspolitikának új megfogalmazása. Olyan közlekedéspolitika; amely nem bosszúságot okozó bennszülöttnek tekinti az ezerszáz év óta itt élő népet, világbankárgyarmatnak kiszemelt ezerszáz éves országában. Olyan közlekedéspolitika, amelynek célja, hogy saját, kizárólagosan őt megillető országát a lehető legotthonosabbá tegye az ezerszáz éves európai. és kultúrált nép számára. A megoldás a gördülő' országút, a kombinált közúti-vasúti áru-, illetve kamionszállítás, a vasút újjáépítése és korszerűsítése, vasúti sínek fellendülő gyártásával a magyar acélipar megmentése, az emberi méltóság újrabiztosítá- sa az ózdi és diósgyőri kohászok és vasasok számára. Továbbá megnyugtatása a nagy hagyományú magyar vasutasságnak, amely nem is a kevés bér miatt sztrájkol, hanem azért, mert érzi a felé áradó hideg ellenségességet. A hazai utak felszabadítása azok számára, akiknek épültek: az emberek számára. Hiszen a németek előrejelzése szerint 2010-ig megkétszereződik kétoldalú és tranzit- forgalmuk a délkelet-európai országokkal, s a legnagyobb arányú emelkedés Törökországgal, Bulgáriával és Romániával várható. Egyetlen kamion- „hungaroring” lesz az ország. S elsápad az útlabirintus közeiben minden, ami zöld, és elsápad a ma született magyar, akkor élete virágjában, és meghal. És meghal. A „gördülő országút” olyan vasúti szerelvény, amely teherrel megrakott kamionokat szállít. Ehhez különleges, süllyesztett rakodófelületű vasúti kocsik kellenek; a gépkocsi- vezetők ugyanazon a vonaton utaznak, hálókocsiban. Ennek változata az úgynevezett „kíséretlen forgalom”. Ebben az esetben sem a.motoros vontató, sem a gépkocsivezető nem utazik, csupán a , járműfelépítmény” és a rakomány. A szállítási időtartam alatt a gépkocsivezető már viheti is a következő rakományt a berakodó állomásra, a következő szerelvény számára. Tévedés azt hinni, hogy ez a módszer növeli a költségeket. Ellenkezőleg: ugyanannyi vontatójárművei lényegesen többet lehet szállítani, tehát csökken a tőke lekötöttsége és a kamatteher. Feljavítja a vállalkozók „likviditását” — azaz gyorsítja a folyó kifizetéseket és a készpénzforgalmat — és sokkal kevésbé függenek a forgalom ingadozásaitól. A „kíséretlen forgalom” kisebb személyzeti és üzemi költségekkel jár: ez jobb versenypozíciót teremt. Megtakarítják az úthasználati díjakat és az útadókat — ez a másik oldalon annyi, mint tartósabb út, kisebb javítási költség. A feladó- és célállomásokon lehet vámolni, ezzel elkerülik az időrabló várakozásokat a határokon. „Gördülő országút” esetén az egész vasúti szállítási idő pihenőidőnek számít a gépkocsivezetők számára. Mentesítést lehet szerezni a hét végi és munkaszüneti kamionforgalmi tilalom alól. Ami az országot és a társadalmat illeti, nem nehéz megállapítani, hogy az áruszállításban a vasút sokkal kisebb közlekedési felületet igényel, mint az utakon és autópályákon (jussanak eszünkbe a karavánok). Minden közútról kivont kamion a károsanyag-kibocsátás 90%-os csökkentését jelenti. A vasútnak ez az újjászületése felmérhetetlen ökológiai haszonnal jár. Ha a Co-Nexus Rt.-nek nem is, nekünk drága az emberi, állati és növényi élet ebben a mi országunkban. A vasút számára ez mindenekelőtt olyan jövedelmet jelent, amely hosszú távon megoldja gondjait. Másfelől viszont kétségtelenül beruházásokat követel. Teljesen korszerűsíteni kell a vágányhálózatot, az úgynevezett „terminálokon” átrakó pályaudvarokat kell kiépíteni, darukkal, rakodó felületekkel, különleges rámpákkal; a bürokrácia radikális csökkentését, biztonsági személyzet alkalmazását, távadatátvitelt, pontos irányvonat-hálózatot létrehozni. L ehet, hogy az olvasó most valamiféle szép utópiának véli az itt leírtakat. Nem utópia: valóság. Csírájában ez a szállítási struktúra már megvan, csak nem vált kormány- programmá, továbbá nem nyerte el a fölösleges kapacitásaival bajlódó, nem kevés autópálya-építő vállalat tetszését, s legkevésbé a Co- Nexus államtitkárét. Úgynevezett kombitársaságok már működnek itt, Magyarországon (Hungarokombi), Ausztriában (Okombi), Horvátországban és Szlovéniában (Adria Kombi), Olaszországban (CEMAT) és Németországban (Kombiver- kehr). Budapesten, Sopronban és Szegeden már vannak használható átrakó pályaudvarok a gördülő országút számára, a „kíséretlen forgalomhoz” pedig ezenkívül Debrecenben, Győrött, Miskolcon, Szolnokon és Záhonyban. Ausztriában Bécsen kívül még tizenhét városban, Németországban húsz ilyen pályaudvar van, Csehországban tizenkettő. A legújabb pedig ebben a hazában: Kiskun- dorozsma. Innen indulnak naponta kétszer a „gördülő országutak”, célállomásuk az ausztriai Wels. Ezzel a „déli autópálya” Dorozsmáig immár megépült, tehát le kell venni napirendről. (Lehet folytatni Záhonyig.) A vasúti jegy ára kamiononként 475 ECÜ, forintban mintegy 62 000; menettérti jegy 110 500, ha a 850 ECU-t átszámítjuk. A „kíséretlen forgalomban” máris szállítanak konténereket, csereszekrényeket és daruzható pótkocsikat Budapest Józsefvárosról (és vissza) Sopron, Drezda, Hamburg, Bremerhaven és Bréma irányában. Tudomásunk szerint már terveznek egy olyan rendszert, amely Józsefváros kiiktatásával közvetlenül indít több helyről szerelvényeket. Í me, egy korszerűsítési lehetőség. Soha többé vasutassztrájk. A jövő évi költségvetés, természetesen, tudomást sem vett róla. Ellenkezőleg: már készül az anti-Széchenyi és anti-Baross programra. Holott egy mákszemnyi könnyebbség csak karnyújtásnyira van. No persze, nem akarásnak nyögés a vége. Egyelőre még mi nyögünk, magyarok, csak hát bénultan, nehezen és lassan eszmélünk. ..................- Sándor-András
