Pest Megyei Hírlap, 1994. december (38. évfolyam, 282-307. szám)
1994-12-13 / 292. szám
PEST MEGYEI HÍRLAP LEVELÜNK JÖTT 1994. DECEMBER 13.. KEDD 13 Az alapszerződés nem lesz gyógyír á Sokat gondolkodni tam, hogy megír- Jv jam-e ezt a levelet. .....~ Hiszem, hogy a politika nem az utca emberének való, gyakorlására már „feltalálták” a politikust. Mégis úgy éreztem, tollat kell ragadnom, és mivel demokrácia van, meg kell írnom a véleményemet. A mai napig kényes téma ez, hiszen a magyarság egészét érintő súlyos problémáról van szó, bár kétségtelen, hogy a rendszerváltás óta többet írtak róla, mint az azt megelőző negyven évben. (De még mindig nem eleget.) Nemzetközi szinten e probléma felvetése is gátolja csúszás-mászásunkat, kilincselésünket Európa felé; abba az Európába, amelynek védelmezője voltunk és szerves része vagyunk immár ezer éve. T rianonról van szó, nemzeti sorstragédiánkról, amelyet csak Moháccsal vagy a II. világháborúval tudnék összehasonlítani. Ez az égbekiáltóan igazságtalan döntés megnyomorította országunkat, és kisebbségi sorba taszította nemzetünk egy- harmadát. Most, hogy az alapszerződések aláírása egyre sűrűbben vita tárgya lett, el kell dönteni, hogy örökre lemondunk-e a határok kiigazításáról, vagy békésen, a diplomácia és a józan ész eszközeivel megpróbálunk igazságot tenni. Véleményem szerint a határok kiigazításáról való végleges lemondás, vagyis az alapszerződések aláírása nem lesz gyógyír több évtizedes sebeinkre, és a kisebbségi kérdés mindig gyújtópont lesz Európának e térségében. Természetesen tudom, hogy a szomszédaink garanciákat kínálnak a kisebbségvédelemre. Ám gondoljuk csak meg, már Trianonban is garanciákról beszéltek, s mi több, autonómiáról, de a Maros Magyar Autonóm Terület sorsát, s Funar, Meciar, Iliescu — és sorolhatnám — urak politikáját ismerve, ez a garancia csak illúzió. Pedig 70 évük volt szomszédainknak arra, hogy bebizonyítsák, jobban értenek a kisebbségi politikához, mint mi. Mindezek tudatában ki merem jelenteni, hogy ha az alapszerződéseket aláírjuk, akkor sem lesz változás magyar testvéreink időnként nyomorúságos életében. Szomszédaink pedig a rablott kincs birtoklásának biztos tudatában fogják a magyar kisebbséget beolvasztani a többségi nemzet testébe. Biztos vagyok benne, hogy 200-300 év múlva már alig fogja valaki tudni azt, hogy e területeken valaha magyarok éltek, és ezek valamikor — majdnem ezer éven át — Magyarország szerves részét képezték. (...) ifj. Rácz György Budapest * Mi azért egyáltalán nem vagyunk biztosak ebben, sőt, nagyon reméljük, ez a sötét jóslat nem teljesedik be. Az írás alapján ítélve, bizonyára olvasónk is éppen azért írta hosszabb levelét, hogy az általa felvázolt tragikus helyzet (aminek veszélye természetesen fennáll) ne következhessen be. S csupán aggódó nemzetféltése, keserűsége íratta le vele e jóslatot. (A szerk.) Honnan kapják a biztatást? * A krónikus „liberá- ' lis” elszemtelendés v egyik legbiztosabb jele az, ahogyan Frei Tamás beszél a Napkeltében az MSZP-s kormány- politikusokkal. Ez a magabiztos úriember az utóbbi időben egyre jobban elveti a súlykot, s már-már az An- tall-kurzus politikusaival szemben megengedett szemtelen modorra vált át a szocialista vitapartnerekkel szemben. Mindenki persze, olyan mértékben mer pimasz- kodni, amilyen mértékben megengedik neki, illetve amilyen bátorítást kap bizonyos köröktől. Azt is tudjuk, melyik pártelit holdudvarában sütkéreznek ezek a médialovagok, így az inspirációt is csak onnan kaphatják! Novembr 30-án reggel a Napkeltében Frei úr előbb Hankiss Elemérrel kedveskedett, majd egy sajtcédulát lobogtatva azt firtatta, hogy Hankiss országlása idején adtak-e kormányzati instrukciót, mint például most, amikor a Külügyminisztérium kiadta, hogy a nemzetközi csúcstalálkozóról milyen módon számoljon be a sajtó. Hankiss szerint ugyanis az Antall- és a Boross-kormány is gyakorolt pressziót a médiákra, ilyen írásos ukáz azonban akkor nem létezett. Hankiss távoztával a miniszterelnöki kabinetfőnök ült Frei úr „kínpadjára”, ahol is Frei elég kíméletlenül megvallatta Hóm Gyula bizalmasát ezekről a kérdésekről. Az államtitkár eléggé indiszpo- náltan küzdött az erőszakkal, de Frei, mint a kutya a koncot, nem engedte el áldozatát. Aki végül is megtört. Ha ez a független magyar sajtó, akkor a szocialisták rövidesen vissza fogják kívánni a Moldoványi-, Feledy- féle konzervatív televíziózást. Különösen azért felháborító ez a Frei-stílus, mert nem újságírói bátorság a mozgatója, hanem az elvakult, pártos gyűlölködés, a kék szalagos, chartás ravaszkodással fűszerezve. Ezek a riporterek egyre jobban kimutatják a foguk fehérét. Néha már ugyanazt a HISTÓRIA Xantus János emlékezete (II.) A bécsi világkiállítást is felhasználta hazánk népszerűsítésére 1855- ben ismét a katonai pályát folytatja az Államok hadseregében, de ez a választása teljesíti ki élethivatásának legtermékenyebb és leghasznosabb munkásságát. Orvos barátja a Phila- delfiai Természettudományos Akadémia, amelynek 1856- tól munkatársa lesz, felébresztik benne az addig szunnyadó elhivatottságot a természettudományok iránt. A legfontosabb szakkönyvek megismerése után hatalmas gyűjtőmunkába kezd. Növény- és állattan, földrajzi ismeretek, rovar- és madárvilág tanulmányozásához való anyagok vagonokban mérhető gyűjteményét bocsátja a tudományos vizsgálódás rendelkezésére. Mindezeket feltáratlan sivatagi területekről. Kora legnagyobb zoológusaként tartják számon, kedvencei a kolibrik és a hódok, s e mesteri építkezőkről írja: valószínűleg az első rézsőgátépí- tész a hódoktól tanulta el azon hydrosztatikái alkotást, mert a hódok bármilyen hírhedt svájci malomépítészt fölülmúlnak gátépítésben. Minden dicsekvés nélkül leírhatjuk, Xantus János felfedezi Amerikát az amerikaiknak, hiszen olyan hegyeken, olyan forrásvidékeken, olyan néptöredékek között gyűjt, akikről addig mit sem tudtak. Tizenöt esztendő után amerikai állampolgárként érkezik haza az akkori, Bach-korszak nyomorította országba. Rendezi a Nemzeti Múzeum számára minden- felölről hazaküldött gyűjteményét, akadémiai székfoglalót tart (mert itthon azért őt 1859-ben levelező taggá választották). A Természet- tudományi Társulat Közgyűlése 1862-ben tárgyalja az általa kezdeményezett állatkert létesítésének ügyét, és meg is alakul az előkészítési bizottság. Munkája visz- szakívánja Amerikába, de ott is értesül a hazai gondokról, hiszen akkoriban sem haladtak simán és egyszerűen a tudomány s a nemzet gyarapodásának dolgai Magyarországon. Konzuli birtokának udvara, kertje valóságos állatkert már, s az ügyek gyorsítása érdekében saját költségén juttatja el az állatokat a hamburgi kikötőbe. A drága küldemény a porosz—osztrák háború jóvoltából sajnos örökre ott marad. Itthon pedig tartott a találgatás, hol legyen az állat- kert? Végül a Városerdőben (Városliget) 1865-ben kimértek 32 holdnyi területet, s ezt a város 30 évi használatba díjtalanul átengedte, ha úgy tetszik tudományos és közönséglátogatás megfelelő céljaira. Pályázatot is írtak ki igazgatói állás betöltésére. A közönség és a szakértői világ a hosszú távollétből véglegesen hazatért Xantus Jánost szerette volna, de úgy tűnt, ez a kívánság meghiúsul. 1866. augusztus 9-én mégis megnyílt az állatkert, s a bécsi mesterkedést végrehajtó kormányakaratot a müncheni származású, Bécsben tevékenykedő Fitzinger Lipót zoológus úgy húzta keresztbe, hogy már a megnyitás napján lemondott Xantus János javára. Egy esztendő alatt épült fel a főváros állat- kertje, s 598 különböző állatnak adott otthont. Egy év alatt több mint százezren látogatták meg. A húsz krajcá- ros belépőjegyekből persze nem lehetett fenntartani. Anyagi segítség híján az állatok hullani kezdtek, s ezt a pártfogást senkitől nem élvező igazgató nem nézhette tétlenül, lemondott. Eötvös József, a közoktatási miniszter (érdemes e nevet, s a beosztást a ma olvasók okulására megjegyezni) nem hagyta elkedvetlenedni a magyar tudomány már világhírű tudósát. Független etnográfiai és természettudományos kutató beosztást eszközölt Xantus János számára, s így járhatta be Kína és Japán mellett — ahonnan több mint 200 láda csodálatos értékű gyűjteményt hozott haza — a csendesóceáni szigetvilágot. 1873-ban, a bécsi világkiállításon az első magyar néprajzi gyűjteményüket Römer Flórissal együtt állítják össze és mutatják meg az érdeklődőknek. Ez sem érdektelen, hogy ők a világkiállítást is felhasználták hazánk népszerűsítésére. (Nem úgy, mint azok, akik az 1996-ra tervezett világraszóló, 1100 esztendős múltunk megjelenítését is szolgáló ünnepünket ma elárulták, elprédál- ták, eltékozolták.) A hazáját szolgáló tudós munkája a Néprajzi Múzeum születését is megalapozta. Ő lett a Nemzeti Múzeum néprajzi osztályának igazgató-őre. Az Etnográfiai Társaság, a Földrajzi Társaság elnöki, illetve alelnöki tisztségével is megbecsülik a fáradhatatlan tudóst, kutatót, a hazáját féltő egykori vad dühöt látom a szemükben, mint ama 1990. évi boldog éjszakán, amikor jobboldali választási siker született. Baló György és Bánó András akkori vicsorgását soha nem tudom elfelejteni. Most, amikor elvbarátaik bekéretőz- tek a hatalomba,, még mindig dühöngenek. Ügy látszik, azért, mert ők a hatalomban csak a kizárólagosságot szeretik. Brezovich Károly Vác Modernizáció és nyomor Olyan időket élünk, amikor épeszű ember lehetőleg már nem is néz televíziót és nem hallgat rádiót. Ha pedig mégis arra vetemedünk, hogy megnézzük és meghallgatjuk a híreket, eseményeket, hát alaposan csalódnunk kell. Mert amit vezetőink művelnek velünk már évek, sőt évtizedek óta, az felháborító. Például a vízlépcső ügye is több mint egy évtizedes vita. Elhatározták és építették, majd felmondták és lebontják. (...) A média- és az expóügy is már legalább öt éve vajúdik. Eredmény sehol. Nem szégyelljük magunkat a ránk figyelő világ és a gondolkodó magyarok előtt?! Tehetségtelen döntéshozók, politikusok fogyasztják az ország állítólag igen kevés pénzét, naponta figyelmeztetve bennünket arra, hogy mit miért kell tenni. Mindig a világra hivatkoznak, de arról hallgatnak, hogy máshol nincs ennyi esztelen ügy. Hallhattuk az expóvitában is, hogy hányféle igazság van. Elképesztő! Se vége, se hossza nem volt a sok ellentmondó érvelésnek, számításnak. Mindezt látva, arra a következtetésre jutunk: abban az igyekezetünkben, hogy Európára menetelünk, döbbenetes szegénységi bizonyítványt állítunk ki magunkról. Pontosában vezetőinkről, akiket mi magunk választunk meg. A magyar társadalmat sem lehet már úgy kormányozni, hogy a nép lemondása, nyomora árán óriási pénzeket költenek egy-egy „nagy” elképzelésre, amelyről aztán gyorsan kiderül, hogy tévedés volt. Senki sem szereti, ha folyton becsapják, a pénzét elherdálják. Azt már látjuk, hogy hová jutottunk Bős—Nagymarossal. De hogy hová jutunk az expó lemondásával, azt még vezetőink sem tudják. Számukra azonban mindennek semmi anyagi következménye nincs, a felvett pénzeket nem nekik kell visszafizetniük. A terheket úgyis a nép viseli. Expó ugyan nem lesz, de nyilván lesz helyette modernizáció, ahogy ígérik. Mármint modernizáció az elitnek, és biztos nyomor a népnek. Vedres Józsefné Budapest ’48-as tüzér hadnagyot, az amerikai felfedező utazót, aki a magyar és a világ legkiválóbb tudományos munkásainak aranykönyvében ércnél maradandóbb betűkkel írta be nevét. 1994. december 13-a, halálának kerek 100 éves évfordulója. A néha könnyen felejtő népünket illik hát emlékeztetni a legnagyobbak- ra, mert ők valóban megérdemlik. (Vége) Fábián Gyula A ceglédi polgári iskola felszerelése A ceglédi polgári iskola az 1930-as években „újabb virágkorához érkezett”— írja Kürti Béla, az iskola egykori tanára, történetének feldolgozója. Ez elsősorban a kitűnő tanári karnak volt köszönhető, az 1928-ban megszervezett Szegedi Polgári Iskola Tanárképző Főiskola végzett hallgatói kerültek akkoriban ebbe az iskolatípusba. A ceglédi polgáriba egyre több gyereket írattak be a szomszédos falvakból és a közeli tanyákból. Az iskolaépület azonban lehangoló volt, Kürti Béla így emlékezett vissza az iskola megpillantására: „Ez a rozoga, sötét, földbe süly- lyedt épület lenne ennek a 40 000 lakosú nagy alföldi városnak az állami iskolája?nfÍetá volt sokkal jobb az iskola felszerelése sem. A könyvtár állománya szegényes volt, különösen a gimnáziuméval összehasonlítva. Az 1883—84-es tanévben 140 tanulója volt a polgárinak a könyvtárban 292 kötet állt a diákok rendelkezésére. 1912—13-ban 786 könyv közül választhatott a 255 polgárista, egy gyerekre tehát immár 3 kötet jutott. 1930—31-ben 1088 kötetes volt a könyvtár, a létszám pedig 308 fő volt. 1943—44-ben már 2826 könyve volt az iskolának, a diákok száma ekkor 349-re emelkedett, tehát egy iskolásra immár 8 kötet esett. De a gimnáziumban 288-an tanultak, ők 12 748 mű közül választhattak maguknak olvasmányt Igaz. a gimnazisták 18 éves korukig jártak iskolájukba, és életkorukból adódóan ők már a felsőbb osztályokban felnőtt szépirodalmat és szakkönyvet is olvastak. Pogány György
