Pest Megyei Hírlap, 1994. december (38. évfolyam, 282-307. szám)
1994-12-12 / 291. szám
PEST MEGYEI HÍRLAP KÜLFÖLD 1994. DECEMBER 12., HÉTFŐ Az ENSZ és a délszláv háború Szorongató kérdés: maradni vagy kivonulni? A nyugati médiák az utóbbi időben egyre gyakrabban elemzik a délszláv helyzetet az ott tartózkodó több mint 24 000 békefenntartó katona szemszögéből. A vélemények túlnyomó része azt támasztja alá, hogy — elsősorban Boszniában — az Egyesült Nemzetek Szervezete ilyen szempontból teljesen lejáratta magát, és a NATO sem büszkélkedhet az ottani szerepvállalásával. A belgrádi lapok meglehetősen visszafogottan tárgyalják a témát, és nem győzik hangsúlyozni, hogy a békefenntartók kivonulása egyik hadban álló félnek sem felelne meg. A muzulmánoknak számolniuk kellene a teljes katonai vereséggel, a szerbek pedig védtelenné válnának a NATO esetleges légicsapásaival szemben. Tudni kell ugyanis, hogy néhány nappal ezelőtt gyakorlatilag terrorakcióval túszul ejtettek több száz kéksisakost, mintegy élő pajzsot alakítva ki a bombázások elleni védelemre. Ennek ellenére a londoni Guardian és a hamburgi Spiegel immár részleteket is közölt a békefenntartók esetleges kimentésének tervéről. Ezek szerint elsősorban a szpliti kikötő és a szarajevói röptér képezi az elvonulási „ugródeszkát”. Elméletileg köny- nyűszerrel kimenekíthe- tők a katonák, de nyitva marad az elmúlt években a nemzetközi közösség által Boszniában felhalmozott, nem kis tűzerőt képviselő haditechnika kérdése, amelyre a szembenállóknak igencsak fáj a foga. Másszóval (s ezt elsősorban a szerbek nem is tagadják) csak súlyos és legalább öt hónapig elhúzódó harcokkal menthetné meg az UN- PROFOR az embereket és a fegyverzetet. Márpedig egy ilyen „mindenki mindenki ellen” háborúban újabb, legalább 50 000 katonára lenne szükség. Radovan Karadziq, a boszniai szerbek vezére ilyen pökhendien kijelentette, hogy az első hullámban a Nyugat bevethet 10 000 katonát, majd ezek mentésére újabb 100 000-et, de akkor sem sikerülhet neki elvinni a fegyverzetet! Ismerve a boszniai szerb vezetés gátlástalanságát és agresszivitását, az európai országok kénytelenek voltak komolyan venni a fenyegetést és érthető, hogy ezért tart továbbra is a dilemma: maradni, vagy kivonulni? (b. m.) Dudajev fölszólított az ellenállásra Orosz agresszió Csecsenfóld ellen Jelcin elnök parancsára tegnap reggel a légierő aktív fedezete mellett több száz páncélosból álló orosz katonai egységek hatoltak be a Csecseníoldre. A három ékben előrehaladó orosz megszállók körülzárták a csecsen fővárost, Groznijt. A főváros lakossága a minden percben várható bevonulás megakadályozására a lakóházakat elbarikádozta, s közben folyik a polgári személyek fölfegyverzése. Közel-keleti források szerint, Groznij védelmére az elmúlt napokban tömegesen érkeznek a muszlim fegyveresek Afganisztánból, Iránból, illetve több arab országból. A moszkvai vezetés tegnap hagsúlyozta, hogy az orosz hadsereg kizárólag „a törvényes rend helyreállításáért”, illetve a Dudajev parancsnoksága alatt álló katonai egységek lefegyverzésére vonult be Csecsenföldre. A behatolás ellen Moszkvában már tegnap utcai tüntetések voltak. Dudajev elnök tegnap az orosz megszállók elleni partizánháborúra szólította föl a fegyveres erőket, illetve Csecsenföld lakosságát. A Kaukázus északi lejtőin fekvő Csecsenföldön egymillió-kétszázezer lélekszámú lakosság él. A csecsen és a vele testvéri ingus népesség nyelve az ibér—kaukázusi nyelvek csoportjába tartozik. A csecsének azon muszlim népek közé tartoznak, akiket a Krisztus utáni 7. században Arábiából kiinduló arab hadak iszlámosíta- ni még tudtak. de elarabosí- tani már nem. így történt aztán, hogy a csecsének elég későn lettek muszlimok, s többségükben az iszlámon belül kisebbséget alkotó síita irányzat követőivé váltak. Csecsenföld a Kaszpi- tenger partjához simuló Da- gesztánból szakadt ki, amikor 1944-ben az akkor még csak százhúszezer lélekszámú ingusok és a félmilliós csecsének léterhozták a Csecsen—Ingus Autonóm Köztársaságot. A hitlerista megszállókkal való együttműködés vádja miatt Sztálin személyes parancsára a második világháború után a krími tatárokhoz hasonlóan a cse- cseneket is tömegesen deportálták Közép-Azsiába és Szibériába. Mintegy harminc évvel később, 1967 szeptemberében a Legfelsőbb Szovjet Elnöksége a csecseneket fölmentette a kollektív kollaboráns, illetve az árulás vádja alól. A deportáltak közül ezek után sokan visszatérhettek szülőföldjükre. A Szovjetunió szétesése után a Csecsen— Ingus Autonóm Köztársaság továbbra is az Oroszországi Föderáción belül maradt. Három évvel ezelőtt a csecsének Dzsohar Duda- jevnek, a szovjet hadsereg egykori tábornokának a vezetésével kikiáltották az Oroszországtól független Csecsen Köztársaságot. A már hónapok óta készülődő orosz katonai megszállás elleni védekezés jegyében Dudajev kormánya az elmúlt időkben igyekezett kapcsolatait minél szorosabbra fűzni a térségbeli iszlám, elsősorban síita államokkal. Csecsenföld közelében olyan kisugárzó síita iszlám központok vannak, mint Afganisztán, Irán, illetve a nemrég függetlenné vált, s jórészt síiták lakta Azerbajdzsán. A fenyegető orosz agresszió láttán a külső segítség reményében Dudajev elnök iráni mintára kikiáltotta Csecsen Iszlám Köztársaságot. A Moszkvából irányított orosz propaganda Dudajev lépését úgy magyarázza a nagyvilágban, mintha Groznijban meghirdették volna a terrorcselekményekkel operáló dzsihádot, azaz az iszlám szentháborút a keresztény népek ellen. Az hazugság hatásának növelése érdekében Jelcin propagandagépezete a játszmába még a nagy befolyással rendelkező oroszországi zsidókat is belekeverte, amikor néhány nappal ezelőtt azt állította, hogy októberben a Csecsenföldről érkező iszlám fundamentalisták helyeztek el egy nagyméretű pokolgépet a moszkvai központi zsinagóga bejáratánál... Moszkvában azt is terjesztik a csecsenföldi hazafiak ellenállásának a lejáratására, hogy Dudajev hároméves konnányzása idején egész Eszak-Kaukázus vidékén elburjánzott a bűnözés, amelynek hullámai egyre inkább begyűrűznek Oroszország belső területeire is. Hering József A nagyvilág hírei ■ A volt Szovjetunió „elnyomott népeinek kongresszusa” élesen bírálta Moszkva kaukázusi politikáját, és újabb alkalmat adott a csecsen hatóságoknak, hogy ismételten elítéljék az önmagát függetlennek kikiáltott kaukázusi köztársaság elleni orosz „agressziót”. ■ Ami Jugoszláviát illeti, az esseni EU-csúcs legfontosabb híre az volt, hogy a német kormány hivatalos képviselője bejelentette: amennyiben Boszniában, s elsősorban Bihacnál létrejön a tűzszünet, lehetővé válik a Jugoszlávia elleni ENSZ-szankciók eltörlésének napirendre tűzése. ■ A síita muzulmán Hezbollah (Isten Pártja) nevű szervezet gerillái szombaton sorozatvetőkkel és aknavetőkkel támadták az Izrael-barát Dél-libanoni Hadsereg állásait a dél-libanoni biztonsági övezet középső részén — közölték katonai források. Az AP jelentése szerint a támadás következtében egy személy meghalt, egy pedig könnyű sérüléseket szenvedett UPhenjanba érkezett tegnap az amerikai szenátus két tagja, hogy tájékozódó megbeszéléseket folytassanak az Egyesült Államok és Észak-Korea októberben megkötött nukleáris megállapodásának végrehajtásáról. VÉLEMÉNY Kultuszminisztereink Apám egy szegény földműves tizedik gyermekeként, mint a „nemzet napszámosa”, elindult a tanítóknak kijelölt rögös életúton. Tehetsége, hivatásszeretete „rangra” emelte, és hosszú évtizedeken át munkálkodott a Vallás és Köz- oktatásügyi Minisztériumban. 1921-től 1948-ig, közel három évtizeden át, közelről megismerhette volt minisztereit. Nagy emberekkel való találkozások, beszélgetések voltak azok. Személyes élményeit, benyomásait róluk örökségként kaptam tőle. Mindenkori kormányainkban az egyik legfontosabb, legmagasztosabb feladat a kultuszminiszterre várt. Az ifjúság tanítására, a hazaszeretet nevelésére, nemzeti kultúránk ápolására, megóvására szólt megbízatásuk. A különböző beállítottságú rendszerek, ha nem is mindig a nemzet, hanem ideológiájuk érdekében, a számukra megfelelő személyiségeket ültették a miniszteri bársonyszékbe. Nevük, munkájuk felidézéséből, ezúttal mellőzöm a politikát, az egy másik téma. Kezdem az első magyar kormányban helyet foglaló, báró Eötvös Józseffel, a negyvennyolcas politikussal, az íróval, aki a kiegyezés után, második minisztersége idején elnöke volt a Magyar Tudományos Akadémiának, és az ő nevéhez fűződik a népoktatás bevezetése. Megemlítem Trefort Ágostont, az Akadémia későbbi elnökét, a kiváló publicistát, aki sokat tett a felsőoktatás fejlesztéséért és híve volt az iskolák államosításának. A magyar politika óriása volt a nagyelméjű, nyolc nyelven beszélő, Európa-szerte ismert gróf Apponyi Albert akadémikus. Minisztersége idején megvalósította az iskolák jogviszonyát és az ingyenes népoktatást. 1919-ben a hírhedt „vörös diktatúra” is „kitett” magáért, ugyanis az akkor már ismert, Lukács György marxista filozófust ültette a „vörös bársonyszékbe”. A húszas évek elején újra méltó kezekbe került a miniszteri tárca. Gróf Klebelsberg Kunónak, az akadémikus történésznek nyújtották át a megbízatást. Ő volt a polgári iskolák atyja és a tanyai iskolahálózat megalapítója, valamint Berlinben, Bécsben, Rómában Collegium Hungaricumot létesített. Hóman Bálint volt századunk egyik legnagyobb kultuszminisztere. Az akadémikus történész, Szekfű Gyula társaságában megírta a „Magyar történet” kötetsorozatát, azóta is a legtöbbet forgatott tudományos forrásmű. Felkarolta múzeumainkat, gyarapította műkincseinket. A háború utáni években, Keresztury Dezső, a kiváló költő, író, műfordító, az akadémikus polihisztor állította talpra és adott új életet a magyar kultúrának, oktatásnak. Őt követte Ortutay Gyula. Az akadémikus egyetemi tanár, a magyar néprajz tudósa, létrehozta az általános iskolákat, de reformjába már alaposan beleszóltak az akkori szellem irányítói. Az ő nevéhez fűződik a magyar népmesék összegyűjtése, amit a nép ajkáról írt le. Még Rákosiék is odafigyeltek minisztereik kinevezésére. Az oktatás és kultúra felett valójában a bigott sztálinista főideológus, az egyébként nagy tudású Révai József uralkodott. A népművelés a vitatott munkásságú Darvas József, az egykori néptanító, majd felkapott író kezébe került. A közoktatást Erdey-Grúz Tibor akadémikus, a fizika- és kémiatudományok tudósa irányította. Révai „méltó” követője a Kádár-rezsim idején Aczél György volt, aki a rendszer ideológiájának szellemében irányította a művészet és az oktatás vezetőit. Nagy tudású személyiségeket ültetett a miniszteri karosszékbe, többek között Polinszky Károly akadémikust, a kémiai tudományok professzorát. Korszakot jelentett Pozsgay Imre személyisége, munkássága, aki bátran szembeszállt Aczéllal. Merte vállalni a kockázatot, a félreállítást, a „faültetést”, a népfrontfőtitkári pozíciót. Pozsgay annak a szervezetnek később, amennyire akkor lehetett, értéket, súlyt adott. De nem hagyhatom ki a sorból Köpeczi Béla akadémikus történészt, a Rákóczi-kutatót, az irodalomtörténészt sem. A legutóbbi választásokig, közoktatásunk, kulturális életünk irányítása, a nagy műveltségű Mádl Ferenc akadémikusra hárult. A kiváló gazdasági jogtudós, magas szinten tett eleget miniszteri megbízatásának. A felsorolás nem teljes, csak példálózni akartam. Utóirat, avagy egy rövidke levél Fodor Gábor Művelődési és Közoktatási Miniszter úrnak: Tisztelt Tanársegéd Úr! Nem akartam megsérteni azzal, hogy végigjártam az egykori kultuszminiszterek galériáját és megemlítettem őket. Bizonyára Ön is jól tudja, ez idáig ahhoz, hogy valaki a magyar kultúra irányítója lehetett, valamit „le kellett tennie az asztalra”. Az ember életében a tudás, a tapasztalat, a rátermettség az életévek múlásával alakul ki. Bizonyára az Ön kinevezői mindezt figyelmen kívül hagyták. Tisztelt Tanársegéd Úr, ezt Ön sem gondolta végig. Bizony a fiatalság és a megfontoltság, ritkán párosul. Az is lehet, hogy az idő múlásával Önnek is lesznek érdemei. De az is lehetséges, hogy az ön kinevezésével egy új korszak kezdődik. Mostanában félve nyitom ki az újságokat, mert attól tartok, hogy majd egyszer azt írják: „Az új kultuszminiszterünk: Csipke Józsika IV. b. oszt. tanuló, akinek félévi bizonyítványa kitűnő volt. Jószívű, borzas kisfiú, nagyon szereti az állatokat, különösen a rántott csirkét és a szabadon repkedő madarakat.” t 4 (Angyal János)
