Pest Megyei Hírlap, 1994. december (38. évfolyam, 282-307. szám)
1994-12-10 / 290. szám
i PEST MEGYEI HÍRLAP IRODALOM 1994. DECEMBER 10., SZOMBAT 7 Galambosi László Roráte A terelők elé szoktatott állatok a meleg függönye mögött alszanak. Nehezen veti le ámyék-hálóingét a moeorgás. A pirkadat nem hébérezte ki az ég hordójából a homályt. Nem látja, hogy a kereszt, mint széttártkarú gyermek, ágaskodva bámul a völgy ölébe. Kövéredjetek barmok. Szátokig emelkedik a bozontos széna, a jászol púpozott edénye. Valahol ordítás vágódik, vasból font ostor, az őrzők istállójának küszöbére. Szétszakad a köd fenyőkkel bélelt mellénye. Állj meg, hegyrőljövő! Kolomppal üzenő sekrestye mellől feléd biceg a harangozó. Gyertyáin hódoló lángok, sárga lóherék. Viszik a tejeskannát, hogy lósörénybama autón táncoljon a reklámszemüveges városig. Suhog az imakönyvhomlokú szülék kendője körül a roráte kék áradása. Hova törtetnek az aranykucsmás, combtövig-csizmás lányok? Nem terelgetik a nyájmeleg üdvösséget, hogy bebocsátásra várva leüljenek a menny kérdező harangja alá. Állok Szent László szobrát nézve a kisdedet kívánó lámpafényben. Fejét márványra hajtja a csordás. Tülkéből kikandikál a szalonna, az istenköszöntő kenyér. Bajusza vastag szőr-létrafokán türelmesen kapaszkodik az imádság, a fogak parányi alabárdjai közül kilépőn nyugalom. Levetettük a rettegés gyíkruháját. Indulunk magasba. Madonna-arccal mintázott kóruserkély. Cipőnket szaglásszák a sötétség-habból kinéző, bamacsőrű csigalépcsők. Kéklábú fény kerülgeti az oltárt. A pörgettyűélű papsüveg árnya az ablakon át kiszáll a fákra. Tülekednek a szerelem szegfűillatú kalitkájából. Most lép boltjába a szatócs. Redőnytoló póznáján pislog a kampó. Ébred a kocsmárosné, kontyára ereszkedett a csillagok koronája. Lángot gyújt műhelyében a kovács. Körötte a mai-napra-való vasak virágzása. Erősebb lesz a kátyúktól legyőzött szánkó. Estére jönnek érte, hogy lendüljön új iramodásra. Markába huhogva serkenti szekercéjét az ács, a tetők messziről vándorolt, bőrkalapos fakopácsa. Tornyokban szaporodik a denevérek borulása. Gerendákon meztelenhasú prémek feketédnek. Isten talpa előtt megáll, majd újra szaladni készül az ének. Az asszonyok fején fehér krizántém, bolyhos sapka. Ugrál az orgonabillentyű, csontfényű halacska. Falkába verődve csaholnak a kutyák. Cigányok hegedűjén a vonó hangokból növeszt aranyló ágat. Gágognak az ólbazárt ludak. Dobját a kisbíró leakasztja az ujjnyi szegről. Köpenye: harangnál-nagyobb, napvörös tulipán föl-fölhasad a lendülettől. Füstöl a tömjén. Fölnéz a parázs az öblös rézkupakban. Szent László fölemeli beföstött kardját. Egymásra bámulnak a dallamot zümmögő szobrok a zászlókkal szegett kőlyukakban. Apró templom. Szülék Jézuskás háza. Beteríthet a pásztorok subája. Magasba emel a sziklákon villogó falu. Nem őríz falándzsás kerítés, * ércből kalapált kapu. Rekviem-tudók, messzire kísértétek, akit legjobban szerettem. Körülszimatolnak a kutyák. Madarak törik a hó hajlított palánkját felettem. Szárnyakon csipkeként rezeg a jég. Lobognak a hajnali lángok, arany lóherék. Üdvözlégy roráte! Orsóra pamut, rádcsavarodik a hála. Csontkemény orgonabillentyűk, emlékezzetek apámra. Antal Attila Takarj be tekinteteddel Talán ma hazajutok — mondtad a telefonba s most itt várlak e hó-ragyás peronon mely arcom percenként elfelejti s újratanulja míg tömött ködökbe tolat a töltésen az este s már csak az utolsó vonat hozhat — nézem az órám — az utolsó pedig rettegek napok óta holtakkal álmodom s egy képtől — kataraktázva dől a vérem — semmivé lett önérzetem utolsó gönce is: szemérmem ezért üzentem írtam kértem: gyere haza takarj be meleg tekinteteddel ebben a múlni sehogy sem akaró télben! Közéleti gondolatforgácsok — Egy politikusra: Más nem lehetsz, mint aki vagy. Legalább titkold el. Kíméld környezetedet. * * * — Termékeny tévhit, hogy másképp is lehetne. Ebből élnek meg a politikusok. Nem is rosszul. * * * . — Nincs a miénknél arisztokratikusabb ország. Mindenkinek van valakije, akit lenéz. * * * — Manapság az emberek mindennek megtanulják az árát, s elfelejtik az értékét. * * * — Az erény jellemkérdés. De legalább annyira kenyérkérdés is. * * * Bános János Adventi koszorú Kiebrudalt jószága Istennek. —- kire hivatkozom istentelen — fonom az adventi koszorút: neked neki — nekem A negyedik gyertya — bár csordulatlan — pilleként szertefénylik Nektek nekik vagy nekünk — talán az alkonyati égig Talán négy elfagyott ujjam négy hófehér hajnalon Ez volt az adventi koszorú? Melengetve is vacogom Valaki mégiscsak megérkezett — Pislákoltak valami csillagok az ablak mögött és a háztetőn Nem tudták kik vagyunk — kik vagytok — Az érdekek gyakran kiegyeznek. A szenvedélyek soha. Ziffer Sándor: Boglya (olajfestmény) B izonyára a hegyeknek is van vasárnapja, amikor kimenősök a törpék s az óriások, ellenben több idegen szempár, ámuló turistatekintet keresi fel, simogatja őket. Spielberg a láthatáron. Brünn környékén járunk, a felhők árnyéka percenként változtatja a bevilá- gítást, vetíti a sötétzöld és a halványkék árnyalatait. Egy busz, tele magyarokkal, két napja vágtat keresztül Európán. A mai tájhoz a múlt szolgáltatná a hangulat kísérőzenéjét, az olyan stendha- li mondatokkal, melyek a IX. szimfóniával egyidősek, hogy „a szerencsétlen Pellico, a Francesca da Rimini szerzője... kétmázsá- nyi lánc alatt roskadozik; Voltaire, Marmantel és a többiek átmeneti tartózkodását a Bastille-ben össze sem lehet hasonlítani ezekkel a kegyetlen fogságokkal...” — ha valakit is érdekelne: hol járunk, s mi az, ami éppen feltűnt a láthatáron. Ráadásul ez a Spielberg nem is önálló valami, csak amolyan „autonom terület” Brünnből. De hát mégis: vasárnap van, legalább ma megérdemelnek ennyit a le- gelhagyottabb hegyek is. Ez a fellegvár, ott fenn a hegyen, úgy látszik nem — pedig talán épp olyan, mint Kazinczy vagy Pellico fogsága idején, avagy a Világos utáni időkben. Amikor „példa kellett, hogy rettegjen az ország” (Kazinczy), amikor még „az osztrák önkényuralom igazi szimbóluma, ahol olasz, lengyel, cseh, magyar szabadságharcosokra záródott rá a börtön vasrácsos ajtaja. „Itt is hősök küzdöttek, mint Ther- mopülainál” (Csetri Elek), és az azóta eltelt századévek ellenére éppen megmaradt emeletek magasából a kilátás is ugyanaz lehet erre a tájra, amelyen most egy skandináv rendszámú emeletes luxus társasgépkocsi kis piros pontja araszol, magyarokkal — otthonról hazafelé. Túl sokfelé kell már figyelni, ez lehet a baj. Mert aki egykor „felkapaszkodva a szűk ablak vasához”, éppen lepillantott, mint egykor a fogoly olasz, a rab magyar, jól látta az „alant elterülő völgyet, Brünn városának egy részét, egy falut sok kerttel, a temetőt, a karthauzi kolostor mellett lévő tavat, és azokat az erdős dombokat, amelyek az aus- terlitzi híres mezőktől választanak el bennünket”... Igen, ez volt a „gyászos emlékű vár, melyben hajdan Morvaország urai lakoztak, s ma az ausztriai monarchiának legkeményebb fogháza. Nagy, erős vár volt, de a franciák összelődözték s elfoglalták”. Nem restaurálták többé, hogy erősségül használják, csak a lerontott körfal egy részét igazították ki, mely nélkül is ugyanolyan félelmetes maradt, hogy „a 14. számú ajtón belépvén” Kazinczy „rémülve tántorodott vissza a kőszikla penészes bűzétől. Semmi bútor egy hidláson kívül, mely, mint a lovak alatt az istállóban, az egyik oldalfaltól a másikig vont gerendán nyugodott, a gerendáról nyolc lánc fityegett...” A busz ellenben békésen robog. A forróbb oldalon — nemhogy Spielberget firtassák — még be is húzzák a tűző nap ellen a függönyöket, amitől kellemes narancsszínbe borul minden, a finoman ringó színhely, a szundikálók. Itt senkit nem érdekel más, csak az éppen esedékes úticél, a teljesített száz kilométerek. Egy bőbeszédű nagymama fényképet mutogat a hallgatag nagymamának, és nevetgélve meséli, hogy „tizennyolc hónap után nem ismert meg az unokám”... A fiatalok füldugaszon keresztül szippantják a kazettákban rejlő decibeleket,, és félig hunyt szemmel hallgatnak maguknak jóllakottan, elégedetten. Ok utaznak, a két végállomás — két világvárosi diszkó, nekik telik, számukra megadatott. Mit változtathat ezen, hogy eddig, előzőleg mikor, hol, mi ment végbe a világban! Akár bemázolt, beragasztott ablakokkal is utazhatnánk? Ami még hátravan: mintha nyáréjszakai út lenne, tájtalan, tárgytalan? Európában? H át igen, nem ismert meg a kétszer tizennyolc hónapos unokám, aki ugyebár nem itt a dohányvi- rágszagú Alkony utcában, hanem már „Svédben született”, vagy valahol a védett nagyvilágban, és tulajdonképpen nem is nézhetett rám soha még, legfennebb egyszer, hathetes korában. De esetleg 18 év után nem ismert meg a gyermekded, vagy 28 év után már nem jött haza a temetésedre sem... És 180 év után nem ismered fel a történelmed. Még akkor sem, amikor példa kell. Hogy ébredjen az ország. Lászlóffy Aladár Hegyek vasárnapja
