Pest Megyei Hírlap, 1994. november (38. évfolyam, 256-281. szám)
1994-11-07 / 261. szám
_É PEST MEGYEI HÍRLAP KULTÚRA 1994. NOVEMBER 7., HÉTFŐ 7 Kulturális Magazin Szarvason Rádió a köz szolgálatában A magyar leleményes nép. Ha nem kapja meg központilag ami neki jár, megtalálja a módját, hogy szükségleteit más módon elégítse ki. így van ez a tájékoztatás területén is: a Magyar Rádió nem magyar, a Magyar Televíziót csak a külföld és Budapest eseményei érdeklik. Pedig Magyarország nem csak Budapest! Sót! A vidék magyarja, de a budapesti polgár is arra kíváncsi: mi történt kerületében, városában, falujában, közvetlen környezetében. Ezért nőtt meg a helyi rádiók, stúdiók szerepe. így volt ez Szarvason is, ahol nyolc napig „vendégeskedett” egy adó, amelyet a helyi lap főszerkesztője és egy helyi vállalkozó bérelt. A Cervinus Rádió reggel 6-tól éjjel 11-ig működött, a hírek és a reklámok mellett leginkább rap- és diszkózenét sugárzott, de voltak rendőrségi hírek, riportok helyi vállalkozókkal, az önkormányzat vezetőivel, az „utca népével” is. És volt egy Kulturális Magazin című műsora is, amelyben a magyar kultúra több rangos személyiségét is megszólaltatták. Az alábbiakban a Kulturális Magazin szerkesztőségének adászáró jegyzetét adjuk közre. * * * Nyolc nap. Nem rengette meg a világot, még Szarvas életét sem fordította meg, csak... E nyolc nap alatt a másfél tucat lelkes fiatalból egy ütőképes csapat kovácsolódott ösz- sze, amely a cél, a közszolgálatért jött létre és közösséggé lett. Hogy mit is jelent a közszolgálatiság, azt mi most a gyakorlatban értettük meg, s ha ezt a játékos kihívást olykor halálosan komolyan véve jól végeztük, akkor önök is észrevették, hogy a köz- szolgálati rádió egyenlő a közösség rádiójával. A Cervinus Rádió városunkat, falunkat — végeredményben saját magunkat kívánta szolgálni. Lehet erről oldalakat írni, órákat vitázni, elméleteket fejtegetni, de a megvalósításkor, az életben igen egyszerűen egy hármas feladatkört kell betölteni, méghozzá egyszerre. Mégpedig: tájékoztatni, szórakoztatni, tanítani. És ennek a hármas követeL ménynek mindegyik elhangzó műsor, rovat egyaránt meg kell feleljen. Akkor mégis mi a különbség? Nem lesz ez unalmas? Reméljük ez a nyolc nap bebizonyította, hogy nem az. Egyik műsorban a tájékoztatás, másikban a szórakoztatás, megint másban a tanítás dominál. A Kulturális Magazinban megkíséreltük egy vezérfonalra fölfűzni, egy gondolat köré csoportosítani az elhangzott riportokat, interjúkat: a közösséggé formálás módszereinek igen színes palettájáról egy-két sikeres próbálkozást kívántunk bemutatni — természetesen az idő rövidsége miatt nem törekedhettünk a teljességre. Megszólaltattunk írókat és költőket, akik anyanyelvűnk rejtett kincseit tárják elénk — ígéretet kapva, hogy meghívás esetén szívesen eljönnek városunkba, hogy tudásuk mély kút- jából bátran meríthessünk. S hallhattunk élőben, a stúdióból neves tévé- és rádióbemondóktól: akár a szép beszéddel is lehet szolgálni a nemzetet; hogy nem csak pöszén, raccsolva lehet a nyelvet, a közízlést rombolni, hanem a fésületlen, pongyola gondolatokkal is. A fiatal néptáncpedagógus, a zenetanár és a kórusvezető ugyanúgy a közösséget formálja és ezt az erőt hangsúlyozta munkájában és munkájáról beszámolva, mint a környezetvédelemért és a magyar nyelv ápolásáért felelős tanár. Remélem, hogy ezzel a kis bemutatóval, amely a nyolc nap alatt elhangzott, játékos formában és komolyan megértették, hogy mi a célunk: közszolgálati rádió lenni, a közösségért szolgálni. F. K. Bartók-kórusok találkozója Hagyományteremtő szándékkal a Bartók Béla nevét viselő kórusok első országos találkozóját rendezték meg szombaton Szolnokon a városháza dísztermében. Mint a megnyitón elhangzott, a Tisza-parti városban immár évek óta visszatérő esemény a Kodály-kórusok nemzetközivé szélesedett randevúja. E sikeres seregszemlék tapasztalatait felhasználva szeretnék a mostani kezdeményezést is hasonló rangúra emelni — tisztelegve a világhírű alkotóművész élete és zenei öröksége előtt. A hangsversenyen a találkozót kezdeményező szolnoki kamarakórus dalos köszöntője után a MOM Bartók Béla Vegyeskar, a Miskolci Bartók Kamarakórus, a Szegedi Bartók Kórus és a Pannon Volán Bartók Béla Férfikara mutatkozott be műsorával a közönségnek. Az együttesek külföldi alkotók műveit és hazai komponisták szerzeményeit szólaltatták meg, ízelítőt adva a zenei világirodalom kincsestárából. Kétéves a kistarcsai néptáncegyüttes Csigaházban legényes, pontozó A hangulat — ez az, amit fontosnak tartott hangsúlyozni Balogh László, a kistarcsai Pannónia Néptáncegyüttes vezetője, mikor az együttes kétéves fennállása alkalmából való ünnepségre készülődés idején, az egyik próbán felkerestem, beszélgettünk. A helyszín a kistarcsai „csigaház” volt, ahogyan a művelődési házukat, a község rendezvényeinek színhelyét nevezik, s nemigen mulasztják el megjegyezni: a hajdani intemálótábor területén van. Ne csak az intemálótábor jusson eszébe annak, aki Kistarcsa nevét hallja... Van itt más is. Ma már itt más van. Alacsony — mondhatni lapos —, hosszúkás épület a csigaház, ahová a már korán érkező estében a sötét udvaron át jutottam. Odabent mezőségi táncokat próbált, gyakorolt néhány fiatal, sorukból állt ki Balogh László, hogy a kérdéseimre válaszoljon. — Hogyan kezdődött? Hogyan alakult meg az együttes? — Tizenkét fiatal elkezdett itt próbálkozni. Én annak folytán kerültem hozzájuk, hogy a szüleim egy ideje Kistarcsán laknak. Eredetileg angyalföldi „gyerek” vagyok, s immár huszonhárom éve táncolok. Tizennégy éves koromban kezdtem, tizenkét évig a Vadrózsák együttes tagja voltam. Elvégeztem a Népművelési Intézet táncoktatói tanfolyamát. Néhány évig Belgiumban éltem, ott is tanítottam néptáncot... A község lelkesedése megragadott. Ahogy elkezdtem itt a táncoktatói Magasban a kalapok munkát, egy hónap alatt duplájára emelkedett a táncolok létszáma. Ma már hetventagú együttesünk van, négy csoporttal, ezek a gyermek, az ifjúsági, a felnőtt csoport és az asszonyok csoportja. — Mi vonzza azokat, akik belépnek az együttesbe? — Szeretnek táncolni, és talán engem is szeretnek. Nemigen van Kistarcsán más olyan közösség, ahová szabadidejükben eljárjanak. Ide eljönnek, s a hangulat aztán itt is marasztalja őket. Úgy csalogattam, az embereket: nem kell csinálnod semmit, csak gyere el és nézd meg a próbát. Ha már eljön, ittragad. A hangulat miatt, de azért is, mert tanul valamit. Megérzi, hogy a népitánc lépéseinek elsajátításával értéknek jut a birtokába, gazdagodik. — Mennyire támaszkodnak a helyi hagyományokra? Én asszonykórusát ismertem eddig Kistarcsá- nak, mely jórészt szlovák népdalokat adott elő. — A kistarcsai népviseletet őrizzük, a dalokat is. De tánchagyománya nincs a községnek. A táncok, melyeket tanulunk, előadunk, szerte a magyar nyelvterületről valók. Mostanra, két év után véljük úgy, hogy eljutottunk olyan szintre, hogy szélesebb nyilvánosság előtt is bemutatkozhatunk. Szombat este volt a kétéves „születésnap” megünneplése, a bemutatkozás estéje. Megtelt a csigaház, várakozás, izgalom érződött a zsúfolt teremben. Mindenki elhelyezkedett, nézték a színpadot eltakaró függönyt. Oldalról népzene szólt magnetofonról — majd végig ez szolgáltatta a kíséretet. Végre beszélni kezdett a műsorközlő, végre széthúzódott a függöny. A felnőt- csoport — ők is fiatalok — lépett először színpadra, kedves mosolyú lányok, jó kiállású legények. A mezőségi táncokkal, melyeket a próbájukból láttam. Csak a különféle civilruhák helyett most népviseletben voltak, repültek a sokszoknyák, dobbantak a csizmák. Az ifjúsági csoport következett ugrós táncokkal, az asszonyok karikáz- tak. Majd sor került a legé- nyesre, a pontozóra — talán minden néptáncestnek ez a csúcsa: a legények már-már akrobatikus ügyessége, jó értelmű kivagyisága, vetélkedése, melyikük jobb táncos, melyikük járja még az előbbinél is jobban. A korábbi táncoknál a tánc befejezéséhez közeledvén már vastapsoló közönség most „lélegzetvisszafojtva” figyelt, csak mikor már az utolsó lépést is megtették, mikor boldog fáradtságban már mindenki megállt a színpadon, tört ki a hangos tetszésnyilvánítás. Az ünnepelt, most csizmás, kalapos legények: mai fiatalok. S lám, megtanulták a nehéz lépéseket, bár tőlük az a világ, melyben ezek a lépések kialakultak, melyben ha nem is a mindennapok, de a minden ünnepek részét képezték, már távol áll. Miért mégis? A hangulatért, a közösségért, az önmaguk gazdagításáért? Bizonyára mindezekért. S reméljük, hogy a személyiségükbe is bekerült az a tartás, melyet tánc közben felvesznek. Mint a lányokéba is az ő táncaikhoz szükséges szelíd kedvesség. Hogy a játékos táncoktól pedig derűre, humorra való hajlamot kapnak. A teremben érezhető volt a jókedv, sőt, boldogság: mit tudnak a mai fiaink, lányaink! Kistarcsán, legalábbis ott bent a csigaházban megint egy faluközösség lélegzett. Nádudvari Anna Könyvespolc Nyelvében él az emlék Kevés toliforgatónak adatik meg az a tulajdonság, hogy minden lehetséges irodalmi műfajban jelentősét alkosson. Csíki László közébük tartozik. Nem hosszú a sor. Eszembe jut az adomaszerű történet. A székely embör bevonuló rekruta fiát jó tanáccsal tarisználja föl: A sorban sose légy elől — az elsők közt, fiam, mert orrba zavarnak; de hátul se, mert ülepen rúgnak. Hogy ez az írókra menynyire érvényes — Csíki Laci orra a megmondhatója... A Pesti Szalon könyvkiadó gondozásában nemrég jelent meg Kutya a holdban című könyve. A műfaji hovatartozás helyén, helyett az áll, hogy: történetek. A sorban az első A murok és a Jóisten. Nem sokkal hosszabb a miatyánknál. Brilliáns tömörségű. „Mellém szegődött a falusi utcán két gyerek. Egyből azt kérdezték, milyen az Isten. Hol van? Hogyan lehetne eljutni a Földről?” „Meg akartak bizonyosodni az őszinte feleletről, hogy nem hazudok nekik Isten lakhelyéről sem. Mondtam, hogy az én távoli szülőföldemen a murok az ismert szó.” És ezzel célba is értünk, mert Csíki László egyetlen könyvében sem tagadja meg önmagát és szülőföldjét, Erdélyt... Mindamellett, hogy ő nem murokországbeli; hanem — székely. De ettől még murok marad a murok; sárgarépa a sárgarépa. Lévén, hogy a kettő egy és ugyanaz. Ugyanis nyelvében él a legsokszínűbb emlék. Hisz a történetek „a murok” tágabb hazájáról szólnak. És mégsem. Mert nem helyhez köthetők. Eu- rópa-tágasságúak. Hőseik az emlékezés természetének történeteit élik — fo- hászlóan kíváncsi egyetemességgel. Hétköznapiszépen. Példának okáért nem is akarnak ők, a holdba utazó kutya bőrébe se bújni. A könyv (16 történetet tartalmaz) magyar, román, szász, görög utasai, átutazói költőien őszinték. Intim hangulatban élnek. Világgá induló vágyaikkal — de reálisan. Mint álmodozó diákok, akik — jobb híján — térképen utaznak — süllyedő világ(uk)ban. A Nyílt tenger című írásban például saját kezűleg eszkábált kristálydetektoros rádióval próbálja az egyes szám első szentélyű gyerekfőhős pajtásával együtt a fészerben felfogott S.O.S. jelek szerint — megmenteni lelkeinket. Save our souls! Segítőkész, mesés vágyakozással. Hithűen. A megkötött kezű felnőttek valóság talaján. A messzi-messzi távolból. Saját emlékeiket, átértékelt emlékeiket szeretnék megmenteni. Átmenteni a jövőnek. És az igazi írónak ez sikerül. Akárcsak a kötet két utolsó hangjátéka, melyekben a költő Csíki László színműíró vénája is — „Gyönyörű volt ez a vér” — drámaian földereng. Lelki szemeink előtt. Csu- romfényesen. Demeter József
