Pest Megyei Hírlap, 1994. november (38. évfolyam, 256-281. szám)
1994-11-01 / 256. szám
i PEST MEGYEI HÍRLAP VÉLEMÉNY 1994. NOVEMBER I., KEDD 7 A szlovákok bánata: a Mátra E gy pozsonyi újságíró október 17-én publikálta történelmi cikkét a pozsonyi Slovenská Republika c. napilapban, és kiszabta, hogy a szlovák sajtó miként reagáljon a magyarok már unalmas piszkálódásaira. Ez a magyar kötekedés tűrhetetlen, mert (1) álnokul s minden lehető fórumon felveti a szlovákiai magyar kisebbség emberi és nemzetiségi jogainak sérelmeit, valamint (2) a két ország közti, eddig három nemzetközi szerződéssel is biztosított államhatárt nem akarják újfent megerősíteni. Javaslata zseniális: a szlovákok — visszabosszantva a magyarokat — követeljék el a Mátrát mint ősi szlovák földet. Hiszen olyan címert örököltek, melyben benne van a Mátra is. így nagyon is érthető, hogy a hegy és körötte élő szlovákság hiánya fájdalommal tölti el Szlovák Anyácska dús kebelét. A Slovenská Republika napilap közel áll Meciar- hoz. Mire a cikk megjelenik, Meciar már újra hatalmon lehet. A cikk további érdekességeiről. Elismeri: nagyon jó hogy Horn miniszterelnök és Kováé államfő kijelentették, hogy „a történelmi sérelmeket félre kell tenni”. Nagyon örül, de keserűen jegyzi meg, hogy ez annak jó, aki a sérelmeket elkövette. Mit is lehet kezdeni ezzel a megjegyzéssel? Én úgy tanultam még Pozsonyban, hogy a „tisícrocné otroctvo” azaz az „ezeréves szolgaság”, Uherskóban, vagyis Nagy-Magyarországon (ami Král zsolnai evangélikus szuperintendens [1708] és Anonymus szerint is azonos) egyaránt nyomorgatta a magyart és a szlovákot, főleg az osztrák alatt, mintegy ötszáz éven át. Ez addig ment így, amíg a szlovákok az egyformán adagolt sérelmeket nem kezdték el politikai céljaikra kisajátítani osztrák meg pánszláv biztatásra. Szabadság- harcainkból a szlovákság még hősiesen vette ki részét. JanoSk, nagy nemzeti hősük a „magyar urak”-tól elvett kincsekkel a szegény szlovákokat segítette. Ez így is van! Csakhogy az észak-felvidéki „magyar urak” — szlovákok voltak. Janosík pedig Rákóczi nagyfejedelem egyik szabadcsapatának volt a vezére, és csak azután lett rablóvezér, amikor a szabadságharc elveszett. A kiegyezés korától Trianonig a szlovákokat szlovák nemesek igazgatták, a parlamentben szlovák urak képviselték. ,Ja som mad’arsky ze- män!”, azaz „én magyar nemes vagyok!” A katolikus egyház főpapjainak igen nagy része, Erdélyt kivéve, szlovák volt. Szlovák volt Nagy-Magyar- ország utolsó hercegprímása, sőt a csonka ország „felszabadítás” előtti főpapja, Se- rédy is. Ugyanez áll a szlovák lutheránus értelmiségre is. Hol engedték volna meg a tanároknak, hogy pánszláv eszméket hirdessenek, mint ahogyan a felvidéki líceumokban, főiskolán. Volt-e még főváros, ahol a szepara- tisták korlátozás nélkül működhettek, kiaknázva mindazt a médiahatalmat, amit az akkori Pest nyújtott. Bősz nemzetvédőnk nehezményezte, hogy Antall (ő Je- szenszky-re fogja) kijelentette, hogy 15 millió magyar miniszterelnöke kíván lenni. Látja, Uram, milyen gáládul fogalmazott: tendenciózusan, történelmi sérelmet kiált, amiatt jajong. Mazochista vagy csak simán igaztalan — válasszon. Antall sohase mondta hogy „akar”, hanem azt, hogy „lélekben akar”. (Micsoda különbség!) Ferdítő hajlamát igazolja az is, hogy feldicséri ugyan Horn Gyulát, mert ő csak tízmillió miniszterelnöke akar lenni. Lecsihad, majd kitör leikéből a nagy szláv bánat, és megróvóan mondja: „de nem felejtette el hozzátenni, hogy felelősséget érez a határokon túli kisebbségekért.” Kérdem én — mi ebben a bűn a harmadik évezred hajnalán? Talán az, hogy az öt évtizedes, internacionalizmusnak álcázott pánszláv diktatúra után kezet akarunk fogni minden magyarral, akiket Trianon szétszórt. Úgy véli, nincs a magyarnak ereje, hogy konfliktussal változtassa meg az ország jelenlegi határait. Hisz nem bírnánk a szlovák—román egyesített hadakkal. így is akarta mondani? Meg akarta erősíteni azt, hogy Romániában cáfolatok ellenére mégis csak léteznek magyarellenes kommandók? A határt önök sértették meg, szembe köpve a nemzetközi jogot, de még szülőanyjukat, a trianoni diktátumot is. Leköpve Clemen- ceau, a hiéna sírját, s nem beszélve a ferdítéseiről elhíre- sült Benes-ről. Ők most éjféltájt kísértenek a hajózható Ronyva-patakon és az Ipo- lyon, ártó szellemekként, mint a „vén Márkus” a Tiszán. 1938-ban az akkori Re- publikát nem mi rúgtuk szét! 1991—92 között meg csak úgy, „magától” esett szét? Amikor azért tüntettünk Pozsonyban 1938-ban, hogy „Mindent vissza, Pozsonyt vissza”, akkor Hlinkáék jelszava az volt, hogy „Vsetko nazpát’ az po Peä”. A legeti- kusabb azonban az a jelszó volt, hogy: „Zdi von k mad’arom!” Tudták, hogy két és fél éven belül halomra gyilkoltatják őket? Aztán, amikor a szövetségesek és a Szovjetunió megnyerte önöknek a háborút, jelszavaik tónusa és tenorja maradt, bár néhány új távlat is belépett: „Mad’ary a cigáni von, do Mad’arska”, „Na slovensku po slovensky”. Magyarok százezreit kergették el, deportálták ezeréves lakhelyükről. Vagyonukkal még a mai napig se számoltak el. „El- konfiskált javaikért” sem a CSR, sem pedig Ti so szlovák állama jogfolytonosan nem fizet kártérítést. A kiirtott zsidókat rehabilitálták már? Úgy fest a dolog, hogy még az önöktől hozzánk átmenekült zsidókat is mi fogjuk kártalanítani, mert mi szeretünk a liberális balek mezében tetszelegni. És türelmünket — gyávaságnak állítják. Kijelenti: a magyarok az önrendelkezés követelésével szét akarják rothasztani Szlovákiát. Sosem éreztem rothadás bűzét Olaszországban, Spanyolországban, Finnországban, Belgiumban. Csak ott, ahol nemzetiségi problémák még mindig vannak, mint például önöknél. Állítása szerint az anyaország támogatja az autonómiatörekvéseket. A dél-tiroliakat Ausztria, az északíreket az írek támogatták. A katalánok, a baszkok pedig saját maguk harcolták ki. Csak hát ott a közeg liberális, és a kulturáltság foka — magas. Eddig csak Észak-írországban vallásháborúztak. Most egy azonos szláv nyelvet beszélő, de három vallást valló nép úgy gyilkolja egymást, mint egy végítéletet hirdető szekta. Mi lesz, ha a romaság, akikért Meciar úr ,jajong”, ugyancsak nemzeti öntudatra kél? Ez is egyik oka lenne annak, hogy a benes kollektív bűnösség gyakorlatát önök, a világon egyedül — alkotmányosnak tartják? így „jogszerűen” állíthatják, hogy a kollektív bűnösség eltörlése azért helytelen, mert a kisebbség visszaél hatalmával és „elszemtelenedik, mint Berija”. S ha visszaélne hatalmával, akkor újra elkezdhetnék az 1945-ös típusú boszorkányüldözést, csak magasabb technikai fokon. On tart a Szent István-i ideológia feltámadásától. Ismeretei hiányosak. Melegen ajánlom, hogy tanulmányozza majd a téli estéken I. István magyar és uhor király Imre fiához intézett „Intel- mei”-t. Felveti a kérdést, hogy hol lenne akkor hely a birodalomban a szlovákok és a románok számára. A kérdés akadémikus lehetne, ha nem lenne égbekiáltóan ostoba. Nevezzen meg akár egyetlen esetet is, amikor a magyarság önszántából hajtott végre genocídiumot, etnikai tisztogatást Nagy-Magyarországon, és nem az őt leigázó hatalom, azaz az osztrák, német, török vagy szláv. Ez utóbbiak rajtunk gyakorolták be a genocídiumot: deportálás, etnikai tisztogatás önöknél a CSR-ben, gulágosítás Ligetfalun és másutt, népirtás Kárpátalján meg az anyaországban, és még Zichy Mihály képeit is felülmúló kegyetlenkedés és mészárlás Jugoszláviában, ahol akkor próbálták ki azokat a műfogásokat, melyekkel most egymást irtják. 1945-ben újraszerveződött államuk hárommillió németet (főleg gyermeket, nőt és aggastyánt), miután kirabolta őket, kikergetett az országból. Ezt követte a magyarok kiüldözése. Megfosztották őket minden emberi joguktól, és télvíz idején marhavagonokban — mint az állatokat — deportálták őket Sude- tenlandba. Lenne tehát mit elfelednünk, és volt mit elhallgatnunk az Európa Parlamentben is. Akkor esküdöz- tek, hogy majd meglátja a világ: hát meg is láttuk. A Párizs környéki békediktátumok 1938-as revízióját gyalázatosnak tartják. Én is annak tartom, mert az nem volt revízió. A müncheni értekezleten ugyanazok a nagyhatalmak, melyek létrehozták az azóta szétesett CSR-t, a tényeknek megfelelően a Nép- szövetség, így a CSR által is meghatározott és elfogadott elvek szerint, egyszerűen megrajzolták Csehország etnikai határát. A bécsi döntést pedig Csehszlovákia és Magyarország, a müncheni záradék alapján közösen kérték. A tárgyalásokat érvényes prágai felhatalmazás alapján az akkor már autonóm Szlovenszko küldöttsége folytatta le. Evidens, a csehek így akarták „csőbe húzni” a magyar kormányt, mondván, hogy nem a csehszlovákokkal tárgyalt. Mi is ebben a visszataszító? Ha a már önálló Szlovákiával tárgyaltunk volna, úgy azt az állam nemzetközi elismertsége hiányában érvénytelennek lehetne tekinteni. De az integer Csehszlovák Köztársaság teljhatalommal felruházott képviselői tárgyaltak! így a döntés érvényes, még akkor is, ha a második vesztes háború utáni párizsi béke újra odaajándékozta önöknek a színmagyar etnikumú területeket, meg még négy falut. Úgy látszik, a szlovákok egy részének freudi félelmei vannak az autonómiával kapcsolatban. Nem tudták feldolgozni azt, hogy mindenkor, amikor autonómiát kaptak, azonnal szétzilálták a CSR-t? Ezt a freudi komplexusukat most a magyarokra vetítik ki? Nonszensz! „Hiszen ott jobb anyagi körülmények között élnek, mint az anyaországiak vagy az északszlovákok” — úja. Figyelmünkbe ajánlja: foglalkozzunk inkább saját lakosságunk jólétével, nyomora enyhítésével. Bölcs tanácsait nem hasznosíthatnák Liptóban, Árvában, vagy a Kysuca vidékén? Itt is pontatlan és eltér az igazságtól. Csak a szlovákokat kell sajnálni? A kelet-szlovákiai romák nyomora nem fáj? Igaz, nem nagyobb és nem is kisebb, mint a magyarországiak szegénysége. De nálunk már rendelkeznek az etnikai önigazgatás jogával. Önök senkinek sem fizettek háborús jóvátételt vagy kárpótlást. Mi igen! Pedig Szlovákia —- arányszámához mérten — okozott annyi háborús kárt Lengyelországnak és a Szovjetuniónak, mint Magyarország. Hitler kegyeiért lihegve elsőként támadtak Lengyelországra és „vérrel és vassal” vették el a „lengyel területbitorlóktól” azt a területet, mely valaha Magyarország történelmi határát képezte. Erről hallgatnak. Pedig a háború szégyenteljes cselekményei között ez a tettük előkelő helyen áll. A z ötödik hadoszlop. Nem tudom, van-e, nincs-e. De ha van, akkor ez az önök vétke, mert nem adták meg a kisebbségeknek az önigazgatási jogokat. Ha nem akarnak ötödik hadoszlopot, elégítsék ki jogos igényeiket. Ne feledje, Budapesten, a Lenin-szo- borra még a nyolcvanas években egy táblát akasztottak a következő felirattal: „Hiába is igyekszel, semmi se tart örökké, Százötven év alatt sem vált a magyar törökké.” Benes a CSR szétesése előtt pánikba esett és javasolta az ország kantonosítását. — Gesztust tett, de akkor már elkésett. Ez csak úgy, mellékesen jutott eszembe. Mennyit érnek a szlovák „történelmi” érvek? A pozsonyi Slovenská Republika című napilap október 17-én azt írta: „A Mátrára mint szlovák történelmi területre vonatkozó igényünket nemcsak az indokolja, hogy nemzeti felségjelünkben is szerepel. Ezt a területet ugyanis a második világháború utáni párizsi béketárgyalásokon cseh és szlovák képviselőink is kérték.” Tudjuk, egy történelmi érv annál nyomosabb, erősebb, igazságosabb és jogbiztosítóbb, minél régebbi tényekkel képes alátámasztani az igényt valamely területre. Minél régebbről eredezteti — bizonyított tények alapján — annak a területnek a folyamatos birtoklását. Ennek előrebocsátása után el nem tudom képzelni, hogy a Mátra mikor volt szlovák terület. A tizedik században a Mátra erdővel borított lakatlan vidék volt. Körötte a völgyekben a magyarokkal elkeveredett szlávok ugyan élhettek, de ezek semmiképpen sem voltak szlovákok. A Mátra fennsíkjának a betelepítése magyarokkal a 12. században kezdődött el. A szlovák etnikum esetleg „minőség” kialakulásának a kezdete a legnagyobb jóindulattal is csupán a 16. századra tehető, és hol voltak ekkor már azok a tizedik századi szórvány- szlávok a Mátra körül? Itt a szláv lakosság nem „fejlődött át” szlovákba, mint ahogy az a Felvidék nyugati és északi vidékein végbement. A tizedik század elejétől kezdve viszont a Mátra területe a magyar állam fennhatósága alá tartozik mindmostanáig. A szlovákok másik „történelmi” érve az, hogy a Mátra a szlovák nemzeti felségjelben szerepel. Nos, számtalanszor leírták már, hogy a kettős kereszt alatti hármas halom Tátra-Mátra-Fátra jelentése a 19. században alakult ki, ráadásul a magyar nemzet gondolkodásában. A tótok innen vették át a Í9. század második felében a saját identitásuk jelölésére, egyelőre csupán a kulturális szférában. Az I. világháború idején öltött politikai, majd állami jelleget a hármas halom a kettős kereszttel. Ezt használta a fasiszta Tiso-féle bábállam is a II. világháború alatt. A most megalakult Szlovákia az ezeréves magyar állam címerének bal felét úgy vette használatba, hogy ez ellen a magyar kormányok elmulasztottak tiltakozni. íme itt az eredmény: egy elorzott címerelem elégséges ahhoz, hogy szlovák agyakban agyrémek keletkezzenek. A következő megoldást javasolom. Vegyék ki az egyik halmot a szlovák címerből, maradjon csak kettő (Tátra-Fátra). Mivel előrelátó ember hírében állok, javasolom, vegyék ki a kettős keresztet is, mert az „apostoli” eredetét tekintve a Vatikánra utal. Nehogy a szlovákok azt is követelni kezdjék, mondván, hogy benne van a címerükben. Mellesleg a török címerben ott van a hold, de nincs tudomásom róla, hogy ennek alapján maguknak követelték volna a holdat. Harmadik „történelmi” érv, hogy a Mátrát a II. világháborút lezáró párizsi béketárgyalások alkalmával a csehszlovákok már követelték. Ez igen figyelemreméltó érv, drága magyar nemzetem, erre nagyon oda kellene figyelni. Ugyanis követelték a 20. században már a Balatont is, Budát is a „tót atyafiak”. A románok pedig Debrecent, s vele együtt az egész Tiszántúlt. Ezekre bármikor lehet hivatkozni, hiszen tényleg követelték. Mi pedig ne követeljük ebben a mezőnyben azt, ami ezer évig jogosan a mienk volt? Be kellene nyújtani igényünket mai megcsonkított hazánkra, hogy hivatkozhassunk alkalmasint korábbi követelésünkre, nehogy a képünkbe vágják mások, akik szemet vetettek rá, hogy nem is követeltük. Horváth Lajos Réthy Lajos
