Pest Megyei Hírlap, 1994. november (38. évfolyam, 256-281. szám)

1994-11-01 / 256. szám

i PEST MEGYEI HÍRLAP VÉLEMÉNY 1994. NOVEMBER I., KEDD 7 A szlovákok bánata: a Mátra E gy pozsonyi újságíró ok­tóber 17-én publikálta történelmi cikkét a pozsonyi Slovenská Republika c. napi­lapban, és kiszabta, hogy a szlovák sajtó miként reagál­jon a magyarok már unal­mas piszkálódásaira. Ez a magyar kötekedés tűrhetet­len, mert (1) álnokul s min­den lehető fórumon felveti a szlovákiai magyar kisebbség emberi és nemzetiségi jogai­nak sérelmeit, valamint (2) a két ország közti, eddig há­rom nemzetközi szerződés­sel is biztosított államhatárt nem akarják újfent megerősí­teni. Javaslata zseniális: a szlovákok — visszabosszant­va a magyarokat — követel­jék el a Mátrát mint ősi szlo­vák földet. Hiszen olyan cí­mert örököltek, melyben ben­ne van a Mátra is. így na­gyon is érthető, hogy a hegy és körötte élő szlovákság hiá­nya fájdalommal tölti el Szlovák Anyácska dús kebe­lét. A Slovenská Republika napilap közel áll Meciar- hoz. Mire a cikk megjelenik, Meciar már újra hatalmon le­het. A cikk további érdekessé­geiről. Elismeri: nagyon jó hogy Horn miniszterelnök és Kováé államfő kijelentet­ték, hogy „a történelmi sérel­meket félre kell tenni”. Na­gyon örül, de keserűen jegy­zi meg, hogy ez annak jó, aki a sérelmeket elkövette. Mit is lehet kezdeni ezzel a megjegyzéssel? Én úgy ta­nultam még Pozsonyban, hogy a „tisícrocné otroctvo” azaz az „ezeréves szolga­ság”, Uherskóban, vagyis Nagy-Magyarországon (ami Král zsolnai evangélikus szu­perintendens [1708] és Anonymus szerint is azonos) egyaránt nyomorgatta a ma­gyart és a szlovákot, főleg az osztrák alatt, mintegy ötszáz éven át. Ez addig ment így, amíg a szlovákok az egyfor­mán adagolt sérelmeket nem kezdték el politikai céljaikra kisajátítani osztrák meg pán­szláv biztatásra. Szabadság- harcainkból a szlovákság még hősiesen vette ki részét. JanoSk, nagy nemzeti hősük a „magyar urak”-tól elvett kincsekkel a szegény szlová­kokat segítette. Ez így is van! Csakhogy az észak-fel­vidéki „magyar urak” — szlovákok voltak. Janosík pe­dig Rákóczi nagyfejedelem egyik szabadcsapatának volt a vezére, és csak azután lett rablóvezér, amikor a szabad­ságharc elveszett. A kiegye­zés korától Trianonig a szlo­vákokat szlovák nemesek igazgatták, a parlamentben szlovák urak képviselték. ,Ja som mad’arsky ze- män!”, azaz „én magyar ne­mes vagyok!” A katolikus egyház főpap­jainak igen nagy része, Er­délyt kivéve, szlovák volt. Szlovák volt Nagy-Magyar- ország utolsó hercegprímá­sa, sőt a csonka ország „fel­szabadítás” előtti főpapja, Se- rédy is. Ugyanez áll a szlo­vák lutheránus értelmiségre is. Hol engedték volna meg a tanároknak, hogy pánszláv eszméket hirdessenek, mint ahogyan a felvidéki líceu­mokban, főiskolán. Volt-e még főváros, ahol a szepara- tisták korlátozás nélkül mű­ködhettek, kiaknázva mind­azt a médiahatalmat, amit az akkori Pest nyújtott. Bősz nemzetvédőnk nehezményez­te, hogy Antall (ő Je- szenszky-re fogja) kijelentet­te, hogy 15 millió magyar miniszterelnöke kíván lenni. Látja, Uram, milyen gáládul fogalmazott: tendenciózu­san, történelmi sérelmet ki­ált, amiatt jajong. Mazochis­ta vagy csak simán igaztalan — válasszon. Antall sohase mondta hogy „akar”, ha­nem azt, hogy „lélekben akar”. (Micsoda különb­ség!) Ferdítő hajlamát igazol­ja az is, hogy feldicséri ugyan Horn Gyulát, mert ő csak tízmillió miniszterelnö­ke akar lenni. Lecsihad, majd kitör leikéből a nagy szláv bánat, és megróvóan mondja: „de nem felejtette el hozzátenni, hogy felelőssé­get érez a határokon túli ki­sebbségekért.” Kérdem én — mi ebben a bűn a harma­dik évezred hajnalán? Talán az, hogy az öt évtizedes, in­ternacionalizmusnak álcá­zott pánszláv diktatúra után kezet akarunk fogni minden magyarral, akiket Trianon szétszórt. Úgy véli, nincs a magyar­nak ereje, hogy konfliktussal változtassa meg az ország je­lenlegi határait. Hisz nem bírnánk a szlovák—román egyesített hadakkal. így is akarta mondani? Meg akarta erősíteni azt, hogy Romániá­ban cáfolatok ellenére mégis csak léteznek magyarellenes kommandók? A határt önök sértették meg, szembe köpve a nemzetközi jogot, de még szülőanyjukat, a trianoni dik­tátumot is. Leköpve Clemen- ceau, a hiéna sírját, s nem be­szélve a ferdítéseiről elhíre- sült Benes-ről. Ők most éjfél­tájt kísértenek a hajózható Ronyva-patakon és az Ipo- lyon, ártó szellemekként, mint a „vén Márkus” a Ti­szán. 1938-ban az akkori Re- publikát nem mi rúgtuk szét! 1991—92 között meg csak úgy, „magától” esett szét? Amikor azért tüntettünk Po­zsonyban 1938-ban, hogy „Mindent vissza, Pozsonyt vissza”, akkor Hlinkáék jel­szava az volt, hogy „Vsetko nazpát’ az po Peä”. A legeti- kusabb azonban az a jelszó volt, hogy: „Zdi von k mad’arom!” Tudták, hogy két és fél éven belül halomra gyilkoltatják őket? Aztán, amikor a szövetségesek és a Szovjetunió megnyerte önök­nek a háborút, jelszavaik tó­nusa és tenorja maradt, bár néhány új távlat is belépett: „Mad’ary a cigáni von, do Mad’arska”, „Na slovensku po slovensky”. Magyarok százezreit kergették el, de­portálták ezeréves lakhelyük­ről. Vagyonukkal még a mai napig se számoltak el. „El- konfiskált javaikért” sem a CSR, sem pedig Ti so szlo­vák állama jogfolytonosan nem fizet kártérítést. A kiir­tott zsidókat rehabilitálták már? Úgy fest a dolog, hogy még az önöktől hozzánk át­menekült zsidókat is mi fog­juk kártalanítani, mert mi szeretünk a liberális balek mezében tetszelegni. És tü­relmünket — gyávaságnak állítják. Kijelenti: a magyarok az önrendelkezés követelésével szét akarják rothasztani Szlo­vákiát. Sosem éreztem rotha­dás bűzét Olaszországban, Spanyolországban, Finnor­szágban, Belgiumban. Csak ott, ahol nemzetiségi problé­mák még mindig vannak, mint például önöknél. Állítá­sa szerint az anyaország tá­mogatja az autonómiatörek­véseket. A dél-tiroliakat Ausztria, az északíreket az írek támo­gatták. A katalánok, a basz­kok pedig saját maguk har­colták ki. Csak hát ott a kö­zeg liberális, és a kulturált­ság foka — magas. Eddig csak Észak-írországban val­lásháborúztak. Most egy azo­nos szláv nyelvet beszélő, de három vallást valló nép úgy gyilkolja egymást, mint egy végítéletet hirdető szekta. Mi lesz, ha a romaság, aki­kért Meciar úr ,jajong”, ugyancsak nemzeti öntudat­ra kél? Ez is egyik oka lenne annak, hogy a benes kollek­tív bűnösség gyakorlatát önök, a világon egyedül — alkotmányosnak tartják? így „jogszerűen” állíthatják, hogy a kollektív bűnösség el­törlése azért helytelen, mert a kisebbség visszaél hatalmá­val és „elszemtelenedik, mint Berija”. S ha visszaélne hatalmával, akkor újra el­kezdhetnék az 1945-ös típu­sú boszorkányüldözést, csak magasabb technikai fokon. On tart a Szent István-i ideológia feltámadásától. Is­meretei hiányosak. Melegen ajánlom, hogy tanulmányoz­za majd a téli estéken I. Ist­ván magyar és uhor király Imre fiához intézett „Intel- mei”-t. Felveti a kérdést, hogy hol lenne akkor hely a birodalomban a szlovákok és a románok számára. A kérdés akadémikus lehetne, ha nem lenne égbekiáltóan ostoba. Nevezzen meg akár egyetlen esetet is, amikor a magyarság önszántából haj­tott végre genocídiumot, etni­kai tisztogatást Nagy-Ma­gyarországon, és nem az őt leigázó hatalom, azaz az osztrák, német, török vagy szláv. Ez utóbbiak rajtunk gyakorolták be a genocídiu­mot: deportálás, etnikai tisz­togatás önöknél a CSR-ben, gulágosítás Ligetfalun és má­sutt, népirtás Kárpátalján meg az anyaországban, és még Zichy Mihály képeit is felülmúló kegyetlenkedés és mészárlás Jugoszláviában, ahol akkor próbálták ki azo­kat a műfogásokat, melyek­kel most egymást irtják. 1945-ben újraszerveződött államuk hárommillió néme­tet (főleg gyermeket, nőt és aggastyánt), miután kirabol­ta őket, kikergetett az ország­ból. Ezt követte a magyarok ki­üldözése. Megfosztották őket minden emberi joguk­tól, és télvíz idején marhava­gonokban — mint az állato­kat — deportálták őket Sude- tenlandba. Lenne tehát mit elfelednünk, és volt mit el­hallgatnunk az Európa Parla­mentben is. Akkor esküdöz- tek, hogy majd meglátja a vi­lág: hát meg is láttuk. A Pá­rizs környéki békediktátu­mok 1938-as revízióját gya­lázatosnak tartják. Én is an­nak tartom, mert az nem volt revízió. A müncheni értekez­leten ugyanazok a nagyhatal­mak, melyek létrehozták az azóta szétesett CSR-t, a té­nyeknek megfelelően a Nép- szövetség, így a CSR által is meghatározott és elfogadott elvek szerint, egyszerűen megrajzolták Csehország et­nikai határát. A bécsi dön­tést pedig Csehszlovákia és Magyarország, a müncheni záradék alapján közösen kér­ték. A tárgyalásokat érvé­nyes prágai felhatalmazás alapján az akkor már auto­nóm Szlovenszko küldöttsé­ge folytatta le. Evidens, a csehek így akarták „csőbe húzni” a magyar kormányt, mondván, hogy nem a cseh­szlovákokkal tárgyalt. Mi is ebben a visszataszító? Ha a már önálló Szlovákiával tár­gyaltunk volna, úgy azt az ál­lam nemzetközi elismertsé­ge hiányában érvénytelen­nek lehetne tekinteni. De az integer Csehszlovák Köztár­saság teljhatalommal felruhá­zott képviselői tárgyaltak! így a döntés érvényes, még akkor is, ha a második vesz­tes háború utáni párizsi béke újra odaajándékozta önök­nek a színmagyar etnikumú területeket, meg még négy falut. Úgy látszik, a szlovákok egy részének freudi félelmei vannak az autonómiával kap­csolatban. Nem tudták feldol­gozni azt, hogy mindenkor, amikor autonómiát kaptak, azonnal szétzilálták a CSR-t? Ezt a freudi komplexusukat most a magyarokra vetítik ki? Nonszensz! „Hiszen ott jobb anyagi körülmények kö­zött élnek, mint az anyaorszá­giak vagy az északszlová­kok” — úja. Figyelmünkbe ajánlja: foglalkozzunk in­kább saját lakosságunk jólété­vel, nyomora enyhítésével. Bölcs tanácsait nem haszno­síthatnák Liptóban, Árvában, vagy a Kysuca vidékén? Itt is pontatlan és eltér az igazság­tól. Csak a szlovákokat kell sajnálni? A kelet-szlovákiai romák nyomora nem fáj? Igaz, nem nagyobb és nem is kisebb, mint a magyarországi­ak szegénysége. De nálunk már rendelkeznek az etnikai önigazgatás jogával. Önök senkinek sem fizettek hábo­rús jóvátételt vagy kárpótlást. Mi igen! Pedig Szlovákia —- arányszámához mérten — okozott annyi háborús kárt Lengyelországnak és a Szov­jetuniónak, mint Magyaror­szág. Hitler kegyeiért lihegve elsőként támadtak Lengyelor­szágra és „vérrel és vassal” vették el a „lengyel területbi­torlóktól” azt a területet, mely valaha Magyarország történelmi határát képezte. Er­ről hallgatnak. Pedig a hábo­rú szégyenteljes cselekmé­nyei között ez a tettük előke­lő helyen áll. A z ötödik hadoszlop. Nem tudom, van-e, nincs-e. De ha van, akkor ez az önök vétke, mert nem adták meg a kisebbségeknek az önigazga­tási jogokat. Ha nem akarnak ötödik hadoszlopot, elégítsék ki jogos igényeiket. Ne feled­je, Budapesten, a Lenin-szo- borra még a nyolcvanas évek­ben egy táblát akasztottak a következő felirattal: „Hiába is igyekszel, sem­mi se tart örökké, Százötven év alatt sem vált a magyar törökké.” Benes a CSR szétesése előtt pánikba esett és javasol­ta az ország kantonosítását. — Gesztust tett, de akkor már elkésett. Ez csak úgy, mellékesen jutott eszembe. Mennyit érnek a szlovák „történelmi” érvek? A pozsonyi Slovenská Republika című napilap október 17-én azt írta: „A Mátrára mint szlovák történelmi terü­letre vonatkozó igényünket nemcsak az indokolja, hogy nemzeti felségjelünkben is szerepel. Ezt a területet ugyanis a második világháború utáni párizsi béketárgya­lásokon cseh és szlovák képviselőink is kérték.” Tudjuk, egy történelmi érv annál nyomosabb, erő­sebb, igazságosabb és jogbiztosítóbb, minél régebbi té­nyekkel képes alátámasztani az igényt valamely terület­re. Minél régebbről eredezteti — bizonyított tények alap­ján — annak a területnek a folyamatos birtoklását. En­nek előrebocsátása után el nem tudom képzelni, hogy a Mátra mikor volt szlovák terület. A tizedik században a Mátra erdővel borított lakatlan vidék volt. Körötte a völgyekben a magyarokkal elkeve­redett szlávok ugyan élhettek, de ezek semmiképpen sem voltak szlovákok. A Mátra fennsíkjának a betelepíté­se magyarokkal a 12. században kezdődött el. A szlovák etnikum esetleg „minőség” kialakulásának a kezdete a legnagyobb jóindulattal is csupán a 16. századra tehető, és hol voltak ekkor már azok a tizedik századi szórvány- szlávok a Mátra körül? Itt a szláv lakosság nem „fejlő­dött át” szlovákba, mint ahogy az a Felvidék nyugati és északi vidékein végbement. A tizedik század elejétől kezdve viszont a Mátra területe a magyar állam fennható­sága alá tartozik mindmostanáig. A szlovákok másik „történelmi” érve az, hogy a Mát­ra a szlovák nemzeti felségjelben szerepel. Nos, számta­lanszor leírták már, hogy a kettős kereszt alatti hármas halom Tátra-Mátra-Fátra jelentése a 19. században ala­kult ki, ráadásul a magyar nemzet gondolkodásában. A tótok innen vették át a Í9. század második felében a sa­ját identitásuk jelölésére, egyelőre csupán a kulturális szférában. Az I. világháború idején öltött politikai, majd állami jelleget a hármas halom a kettős kereszttel. Ezt használta a fasiszta Tiso-féle bábállam is a II. világhábo­rú alatt. A most megalakult Szlovákia az ezeréves ma­gyar állam címerének bal felét úgy vette használatba, hogy ez ellen a magyar kormányok elmulasztottak tilta­kozni. íme itt az eredmény: egy elorzott címerelem elég­séges ahhoz, hogy szlovák agyakban agyrémek keletkez­zenek. A következő megoldást javasolom. Vegyék ki az egyik halmot a szlovák címerből, maradjon csak kettő (Tátra-Fátra). Mivel előrelátó ember hírében állok, java­solom, vegyék ki a kettős keresztet is, mert az „apostoli” eredetét tekintve a Vatikánra utal. Nehogy a szlovákok azt is követelni kezdjék, mondván, hogy benne van a cí­merükben. Mellesleg a török címerben ott van a hold, de nincs tudomásom róla, hogy ennek alapján maguknak követelték volna a holdat. Harmadik „történelmi” érv, hogy a Mátrát a II. világ­háborút lezáró párizsi béketárgyalások alkalmával a csehszlovákok már követelték. Ez igen figyelemreméltó érv, drága magyar nemzetem, erre nagyon oda kellene fi­gyelni. Ugyanis követelték a 20. században már a Bala­tont is, Budát is a „tót atyafiak”. A románok pedig Deb­recent, s vele együtt az egész Tiszántúlt. Ezekre bármi­kor lehet hivatkozni, hiszen tényleg követelték. Mi pe­dig ne követeljük ebben a mezőnyben azt, ami ezer évig jogosan a mienk volt? Be kellene nyújtani igényünket mai megcsonkított ha­zánkra, hogy hivatkozhassunk alkalmasint korábbi köve­telésünkre, nehogy a képünkbe vágják mások, akik sze­met vetettek rá, hogy nem is követeltük. Horváth Lajos Réthy Lajos

Next

/
Thumbnails
Contents