Pest Megyei Hírlap, 1994. november (38. évfolyam, 256-281. szám)
1994-11-04 / 259. szám
i PEST MEGYE1 HÍRLAP EMLÉKEZÉS 1994. NOVEMBER 4., PÉNTEK 9 Ötvenhat sötét és ragyogó oldalai H a egy mozgalom, politikai irányzat, forradalom győz, egyszerre népszerűi lesz, egyre többen ébrednek rá, hogy ők nem is voltak ellene, aztán egyszer csak arra is emlékeznek, hogy eleitől fogva mellette voltak, sőt harcoltak érte. Ötvenhattal is így vagyunk. A politikusok között talán két kivétel van: Pozsgay Imre és Horn Gyula. Pozsgay eleinte nem látott világosan (tudjuk, bugyuta cikkecskéket is írt Nagy Imréről), de a tényeket jobban megismerve, az MSZMP-n belül kimagasló érdemeket szerzett ’56 pozitív értékelésének elismertetésében. Horn pedig tegnap még büszkén vállalta (lehet, hogy ma is) pufajkásmúlt- ját, hol azzal indokolva, hogy a rendet (mi azt mondjuk: a megtorlás rendjét) szolgálta, hol pedig azzal, hogy „na és!”. A plurális demokrácia azért plurális, tehát sokszínű, hogy elférjen benne a politikai nézetek sokfélesége. Leszámítva természetesen azokat, amelyek embertelen tanokat hirdetnek, illetve embertelen célokat szolgálnak. így a mai, XX. századi irányzatokat figyelembe véve a nemzetiszocialista és a bolsevik eszme kivételével minden más politikai irányzatnak helye lehet egy pluralista társadalomban. Az ’56-os forradalmi népfelkelést is szinte az egész magyar társadalom támogatta. Ez a „szinte” az előző mondat legfontosabb szava. Azt jelzi, hogy a népfelkelést csupán a kommunista vezetők, az ávós tisztek és egyes katonatisztek ellenezték. Ők ellenségei voltak a forradalomnak, így a magyar népnek is. Az évforduló alkalmából sokan nyilatkoztak ’56-ról, s elmondták, mit üzen — szerintük — a mának a XX. század e jelentős eseménye. Persze mindenki híve a forradalomnak, s mindenki mást tart fontosnak benne. Az Országgyűlés elnöke a nemzeti megbékélést hangsúlyozta, s arról beszélt, hogy ’56 legjobbjai ezért küzdöttek. Előzőleg ugyan azt fejtegette, hogy harmincnyolc évvel ezelőtt a legtöbben „azonos célokért” mentek ki az utcára, de sokszor „jószándékú emberek kerültek még1 is szembe egymással”, (íme, itt vagyunk a „barikád két oldala” elméletnél!) Mégis, mégis, október 23. és november 4. utódai fogjanak össze, s egymás kezét fogva dobják (ez ugye képzavar!) az emlékezés virágait Nagy Imre sírjára. Igen, együtt, a mártír miniszterelnök hívei és hóhérai. Itt csak két bökkenő van. Ötvenhat szelleme nem ezt sugallja. Idézem Futó Dezsőnek, a Kis Újság 1956. november 1-jei számában olvasható gondolatait: „Nem urak, »elv- társurak«, ebből elég volt. Aki beállt a népakarat megtiprói közé akkor, amikor a nemzet megalázva szenvedett, — aki szívünktől, lelkűnktől idegen csapatokkal harcoltak. A kommunisták és az ávó- sok vagy elbújtak, vagy átöltöztek, s legfeljebb orvul lőttek a békés lakosságra. így volt ez például október 25-én a Széna téren, amikor a Mártírok útján egy ávósokkal megrakott teherautó száguldott a Szovjet tank a Parlament előtt ideológiai előadásokat tartott, amikor a börtönök mélyén, az intemálótábo- rok poklában a mieink hörögtek és szenvedtek, — aki habozás nélkül vállalt bármilyen megbízatást véreskezű gazdája kezéből, ... — az ilyen takarodjék.” Látnoki szavak! A múltról ír, és a jövő kádári megtorlásának víziója áll szemünk előtt. Futó Dezső így folytatja: „Felhívjuk a párt (Kisgazdapárt) minden szervezetét, minden becsületes tagját, söpörje, söpörjön ki mindenkit, aki az elmúlt életben áruló volt, átállt s megbukott a magyar becsület vizsgáján.” Végül követeli, hogy ezek a karrieristák „ne piszkol- hassák be azt a tiszta lobogót, amelynek győzelméért szabadságharcunk hősei küzdöttek és meghaltak.” Tehát nem halálukat követeli, csak azt szeretné, ha nem maradnának a forradalom tiszta lobogója közelében. Ötvenhatban tehát nem összemosást akartak, hanem annak tisztázását, hogy ki hol is áll. A másik bökkenő „a barikád két oldalá”-val kapcsolatban az, hogy ’Sóban nem volt barikád. Tehát két oldala sem lehetett. Ugye úgy kezdődött a harc, hogy a Magyar Rádió épületéből a tömegbe lőttek az ávósok. Itt valóban kialakult valamiféle harc a magyarok két csoportja között, de később a felkelők csak intervenciós Moszkva tér felé. Tőlük balra, a földalatti-építkezés építményeiben voltak Szabó bácsiék, jobbra, a déli oldalon pedig békés polgárok álltak sorban kenyérért. Az ávósok nem a felkelőkre, hanem a civilekre tüzeltek. Ugyanezen a napon volt a Kossuth téri vérengzés. Itt sem barikádharcban pusztultak el az áldozatok, hanem orvlövészek golyóitól. De gondoljunk csak Mosonmagyaróvárra vagy Tisza- kécskére! Sehol sem volt barikád, csak fegyvertelen polgárok és orvlövészek. Ezek után furcsán hat Vitányi Iván Magyar Nemzet-beli nyilatkozata ’56-ról: „Különböző rétegek, csoportok, mozgalmak találták meg benne szerepüket, jók is, rosszak is (az én kiemelésem — T. B.), s nem lehet 1956-ról azt mondani, hogy minden, ami 12 nap leforgása alatt történt, dicsőséges volt. Voltak sö-, tét és voltak ragyogó oldalai...” Ha a „sötét olda- lak”-kal kapcsolatban az imént említett ávós „hős- tettek”-re gondol Vitányi, akkor igaza van. Ugyanúgy a sötét oldalra tartozik annak a három katonatisztnek a gaztette, akik 1956. október 27-én Kecskeméten meggyilkoltak két elfogott felkelőt. Hát nem dicsőséges ellentéte ennek a Corvin köziek eljárása. akik az elfogott ávósokat védőőrizetben tartották, majd egy általuk helyesnek ítélt időpontban elengedték őket? Ugyanígy jártak el két szovjet „bemérő” tiszttel is. Persze ’56 — szerintünk — dicsőséges napjaiban forradalom volt Magyarországon, amely — sajnos — nem békés tárgyalás, hanem elkeserítő előzmények következtében forr- pontra hevített indulatok kitörése. Tehát Bibó Istvánnak van igaza, aki 1956. november 4-én a Parlament épületében megfogalmazott kiáltványában ezt írta:t „A világ színe előtt visszautasítom azt a rágalmat is, mintha a dicsőséges magyar forradalom fasiszta vagy antiszemita kilengések színhelye lett volna: a harcban osztály és felekezeti különbségek nélkül részt vett az egész magyar nép. Megrendítő és csodálatos volt a felkelt nép emberséges, bölcs és különböztetni kész magatartása (az én kiemelésem — T. B.), mellyel csupán a le- igázó idegen hadsereg és a honi hóhérkülönítmények ellen fordult.” Bibó szavainak hitelét nem kell bizonyítani. Hitelesíti azokat a Kádárék által börtönbe zárt, majd szabadulása után — alkotásban és szabad mozgásban — korlátozott kiváló tudós egész élete. Vitányi Iván ’56-tal kapcsolatos objektivitását viszont erősen megkérdőjelezi az a körülmény (melyről az interjúban valahogy elfeledkezett), hogy annak a pártnak, az MSZMP-nek volt a tagja, amely helyeselte a szovjet intervenciót, a magyar történelem legkegyetlenebb megtorlását szervezte meg november 4. után, és szinte a nyolcvanas évek végéig csak mocskolta a magyar nép felkelését. Egy olyan in- tellektusú párttagról, mint ő, nem lehet azt mondani, amivel a nyolcszázezres tagságot szokás mentegetni, hogy tudniillik nem tudták, milyen pártnak a tagjai. Aki ennek a pártnak tagja tudott lenni, az — bármit csinált a forradalom napjaiban — megtagadta a forradalmat. Nem lehet egyszerre a hóhér és az akasztott pártján állni. Vitányi szerint a forradalom miniszterelnöke korábban „ortodox marxista” volt, s „ortodox szov1 jet típusú szocialista álláspontról” jutott el a demokrácia vállalásáig. Nagy Imre két legjellemzőbb tulajdonsága a becsületesség és a hűség volt. Ezért maradt meg oly sokáig a kommunista pártban, s ezért talált vissza végül is népéhez. Tagadom, hogy Nagy Imre valaha is ortodox bolsevik lett volna. Éppen az említett tulajdonságai teszik kizárttá Vitányi igazát. Az 1945 utáni életszakaszának néhány mozzanata igazolja véleményemet. 1945. november 15-én lett — kisgazda kívánságra, Rajk László ellenében — belügyminiszter, de még novemberben meglátogatta a csepeli internálótábort, s az ott tapasztaltak alapján elrendelte a betegek és az öregek szabadon engedését. (Ilyen bolsevik volt!) Amikor 1947- ben házelnök lett, a bemutatkozó beszédét az ellenzék tapsolta meg, Rá- kosiék hűvösen fogadták. (Ez se lehetett valami ortodox bolsevik szónoklat!) Közismert, hogy 1948— 49-ben (veszélyes évek!) milyen szívósan harcolt az erőszakos szövetkezetesítés ellen. (Ez is szovjet típusú ortodox tevékenység!) 1953—54-es miniszter- elnökségében is nehéz felfedezni a bolsevik elemek dominanciáját. Végül megemlítem Fejtő Ferenc, Párizsban élő szoci- álliberális újságíró igen jellemző történetét. A negyvenes évek második felében egy követségi tisztviselő társaságában együtt ebédelt Nagy Imrével, akit akkor ismert meg. Elválásuk után megkérdezte a követségi titkárt: „Mondd, mit keres ez a szociáldemokrata a bolsevikok között?” Tehát Nagy Imre már akkor szociáldemokrata volt, amikor Vitányi még bolseviknek látta. Fejtőnek jobb szeme volt. 1956. november 4. örökösei, amikor össze akarják mosni azt, ami össze- moshatatlan, mert tűz és víz, minduntalan elszólják magukat, hiszen még ma is félnek a „pesti srácok” népfelkelő indulatától. Ezért cikkeznek „radikális és lumpen jobbol- dal”-ról, s ezért beszélnek kisajátításról és kirekesztésről. Nem veszik észre, hogy ami az enyém, azt nincs miért kisajátítani, kirekeszteni meg önmagukat rekesztették ki, amikor a kádári ellenforradalom szolgálatába álltak. (Talán mi kényszerítettük őket Kádár mellé?) Milyen ’56-os az, aki érett fejjel élte meg a forradalmat, és utána képes volt belépni abba a pártba, amelyik bemocskolta történelmünk legszebb lapjait? Hiszen az üldöztetés, a munkanélküliség, az internálás, a be- börtönözés lehetősége — kisebb-nagyobb mértékben — minden ötvenhatos számára fennállt, de a gyilkosok zászlaja alá állni nem volt kötelező. S az, hogy a nyolcvanas évek végén sokan rádöbbentek, hogy rossz lóra tettek, az nem változtat önkirekesztettségükön. Október 23. hívei egy polgári Magyarország megteremtésén fáradoztak és fáradoznak ma is. November 4. követői visz- szatértek egy szovjet típusú szocializmus eszméjéhez és módszereihez. A kettő kibékíthetetlen. Az egyik a függetlenséget, a szabadságot és a pluralista demokráciát akarta, a másik a hazaárulást, a terrort és a diktatúrát hozta a magyar népre. A történelem több mint harminc évet adott az MSZMP- nek, az MSZMP-seknek, hogy elítéljék saját gaztetteiket, és hogy megbékéljenek a század legjelentősebb népi megmozdulásával. Ezt elmulasztották. A szocialista rendszer összeomlása után ne próbálják összeforrasztani azt, ami soha nem tartozott össze. N ovember 4. örökösei egyet tehetnek: tettekkel bebizonyíthatják, hogy ma már ők is az egyéni és a társadalmi szabadság, valamint a pluralista demokrácia hívei; megszilárdíthatják azt a demokratikus intézmény- rendszert, ami az előző parlamenti ciklus éveiben kiépült, s akkor, ha a történteket „békévé oldja az emlékezés”, akkor lehet szó megbékélésről. Addig azonban — Orbán Viktorral szólva — „érjük be... a békés egymás mellett élés józan gyakorlatával”. Török Bálint
