Pest Megyei Hírlap, 1994. november (38. évfolyam, 256-281. szám)
1994-11-29 / 280. szám
PEST MEGYEI HÍRLAP VELEMENY 1994. NOVEMBER 29.. KEDD Fogyatkozzunk vagy gyarapodjunk? Emberiség elleni bűntett S zéchenyi a gyötrő honszeretettől indíttatva kiáltott fel egy elkeseredett pillanatában: oly kevesen vagyunk, hogy még a rablógyilkosnak is meg kellene bocsátanunk! A szerkesztőségbe gyakran írnak olvasóink, általában a jobbítás szándékával. Mindenkivel nem lehet egyetérteni, hiszen a levelek is néha egymásnak ellentmondó javaslatokat, álláspontokat tartalmaznak. Most arról az olvasói levélről kívánunk írni, amelyik egy nemrégiben a lapunkban megjelent cikkel foglalkozik, s amelyiknek ez volt a címe: Gondolatok egy könyv olvasásakor. Az udvarias, bár kemény kritikát mondó levélíró nem is annyira a cikkel, mint inkább a cikkben bemutatott könyv szerzője személyével foglalkozik. Azt csak sajnálni lehet, hogy a levélíró — nyilvánvaló feledékenységből — elfelejtette a levelet aláírni. A levélben foglaltak azonban elgondolkoztatóak, s így is megérdemlik, hogy írjunk róla. A jobbközép ügyével — a támogatók részéről is — manapság rengeteg cikk foglalkozik. Ezek tekintélyes része az összefogást sürgeti. Milyen összefogást? Elég gyakran olyant, amelyikben mindenki elfogadja azt a gondolatot, szándékot, elképzelést, amelyet éppen az írás szerzője képvisel. A jobbközép hívei négy évtizeden keresztül tűrtek, eseten- 'ként szenvedtek, s a szabadság megnyíltakor úgy érezték, hogy a béklyók le- hulltával további türelemre sincs szükség. Innen eredt az a gyakori idegesség, ingerlékenység, amely- lyel mindenkitől a saját — esetleg kialakulatlan, perspektívában el nem fogadható — nézetük elfogadását, sőt hirdetését várták. Ezzel a türelmetlenséggel, indulatossággal magyarázható, hogy előbb a vádlottak, majd az árulók padjára kerültek személyek, akik hűséges hívei voltak a nemzeti és keresztény eszméknek, de akár taktikai megfontolásból, akár belső adottságaik folytán nem a konfrontációt, hanem az egymás mellett élés lehetőségét keresték. Érveink talán hatástalanok maradnának, ha nem folyamodnánk a történelmi példákhoz. Az első világháborús összeomlás, kommunizmus, országcsonkítás után Egységes Pártba tömörítették a nemzeti erőket. Tíz év múlva a Nemzeti Egység Pártja következett. A két évtized során e két párt a többségi (vagy legalább elsőségi) pozícióját meg tudta őrizni. Ellene lenne vethető, hogy ebben az akkori — részben nyílt, részben titkos — választójog is szerepet játszott, de az 1939-es parlamenti választásokon már titkosan szavaztak, s ez az elsőség akkor is megmaradt. A második világháború után, a kommunista fordulatot követően a népellenes rendszer jól tudta, hogy nincsen tömegbázisa, ennek ellenére minden erővel a nemzeti egységet hirdette. 1956 után már reálisabb megközelítéssel választották meg a jelszavakat, a mondanivalót is. Azt azonban feltétlenül hangsúlyozták, hogy „aki nincsen ellenünk, az velünk van”. A z 1990-es választások után sajnálattal kellett tapasztalni a jobbközép türelmetlenségét. Nem a nagypolitikában (ott talán oktalanul is türelmes maradt), hanem a hívek, a támogatók részéről. Igen sokan akadtak, akik a jobbközép támogatását abban vélték megvalósítani, hogy követeltek: személycseréket, radikális szerkezeti változtatásokat. Ugyanakkor, képzettségük vagy adottságaik folytán nem tudtak, de nem is kívántak felelősséget, pozíciót vállalni. Megmaradtak kemény követelőknek. Aki az MDF-ben a Népi-Nemzeti Kör összejövetelein részt vett, tapasztalhatta egy adott bázis hangulatát, elégedetlenségét. Ez fokozatosan alakult át radikalizmussá, tárgyilagosságot nélkülöző kritikává, sok esetben _a meghívott szónok iránti ellenségeskedéssé. Ha az összejövetel témája a gazdaság átalakítása volt, az e körből való hozzászólók a saját, korábbi meghurcoltatásukat, esetleg a még mindig szabadon szaladgáló feljelentőiket, meghurcolóikat emlegették. Nem akarták átlátni, hogy az egyéni sérelmek orvoslása nem a politikai gyűlések napirendjébe illik. Még csak kísérletet sem tettek arra, hogy szószólót válasszanak maguknak, esetleg hasonlóan radikális felfogásút, hanem mindenki a maga szövegét mondta, ezáltal részeire szakítva szét a kezdetben még talán együvé tartozó hallgatóságot. Tudjuk, hogy e téren, a szavazókkal való bánásmód terén, a gondjaikkal való azonosulás síkján a kereszténynemzeti koalíció súlyos mulasztásokat követett el. De ugyanígy hibázott ez a jó szándékú, lelkes tömeg is, amikor semmi türelmet nem tanúsítva, saját magának vezetőt nem választva akarta az egyéni ötleteit, gondolatait érvényesíteni. S amikor ez nem sikerült, duzzogni kezdett, a szélsőségekhez csapódott. A politikát sokféleképpen határozták már meg, többek között úgy is, hogy az a lehetőségek közötti választás művészete. Az elmúlt négy évben a hatalomra jutottak ezt a művészetet nem fejlesztették tökélyre. De számos eredményt elértek, ami még a mai, bizonytalan szándékú kormányzás világában is a közéleti garanciákat biztosítja a véleménynyilvánításra, a szabadságjogok gyakorlására. Mondanivalónkhoz érkezve: a keresztény és nemzeti gondolat liberális felfogású képviselőjét — aki a könyv szerzője — a fent említett levélíró nem a könyv tartalma, mondanivalója, állásfoglalása alapján minősíti, hanem aszerint, hogy a szerző kikkel tart barátságot, kikkel vállal közéleti fellépést. A levélben kemény bírálatot kap a mai katolikus sajtó is, még inkább annak nevesebb képviselői. Ez rendjén van, a netaláni pragmatikus különbözőségekre is rá kell mutatni. Ennek azonban legalábbis a bírált irányzat, személy, vagy írás színvonalán kell történnie. Enélkül hiányozni fog a megfontoltság, higgadtság, a rendszerbe szedett gondolat. Sokszor talán nem is gondoljuk, mekkora erőfeszítésébe kerül a szerzőnek, hogy — éppen a mai világban, a keresztény-nemzeti gondolat számára hátrányos helyzetben — kellő hatásfokkal, tobor- zó szándékkal, ugyanakkor megfelelő intellektuális szinten fejtse ki gondolatait. Akik erre vállalkoznak, azoknak nem szabad csak a baráti körük egyik-másik tagját megnézni, s ennek alapján velük szemben a végleges és elítélő szentenciát kimondani. Tudnunk kell, hogy óriási verseny folyik a világban. Az értelem, a gondolat — bármilyen irányultságú legyen is — a színvonalával, a mondanivaló erejével szerez magának híveket. A helyes politizálás abban rejlik, hogy akik ezt a gondolatot — árnyalataiban bár némileg különbözve a sajátunkétól — képviselik, kifejtik, azokat szövetségesünknek tekintsük. Bizonyára nem fogják szó szerint magukévá tenni a mi saját gondolatainkat. De egyazon cél felé törekednek, s most, amikor oly kicsi még a mustármag, amiből a terebélyes fa felnövését reméljük (gondoljunk a sajtóra, a felekezeti nevelés lehetőségeire, az elektronikus média bántó, kirekesztő, esetenként arrogáns kíméletlenségére), akkor — miként Lakiteleken — az ösz- szetartó gondolatot kell kitapintanunk. A keresztény és nemzeti gondolatnak magasan művelt, képzett, erkölcsileg szilárd képviselőkre van szüksége. Ezekből kell minél több, s minden lehető eszközzel az összefogásukra kell törekedni. Ha ez nem következik be, nemcsak a belföldi választásokat fogjuk elveszíteni, de a külföldi, lehetséges szövetségesek is elpártolnak tőlünk. Mert ne feledjük: a világ nem áll meg. „Ront vagy javít, de nem henyél!” Harsányi László L ehet-e kormányzó politikai erőnek és ellenzékének közös érdeke? Természetesen lehet. Lehet? Ez a közös érdek eleve adott. Annak az országnak, annak a nemzetnek az érdeke, amelynek üdvét eltérő nézetekkel és cselekvésrendszerrel kívánják szolgálni. Az eltérés, sőt ellentét oka a társadalom természetes érdektagoltsága, ami nem sajnálatos, hanem egyenesen szükséges dolog. Nem először idézzük az általános rendszerelmélet egyik legfontosabb törvényét: „A változatosságnövelő rendszerek életképesek.” Nem lehet egészséges az a társadalom, amelyben nincsenek nézetkülönbségek, mert az a társadalom eleve hazug. Vagyis hát az alapvető érdek kormány és ellenzéke számára azonos: a nemzet érdeke. Az ország védelme. A holnap. A jövő. Mennyire érvényes ez a mai magyarországi parlamentben? Kérdés, mennyire érvényes. Még nem dőlt el. Mi itt, akik hivatást érzünk arra, hogy a nemzet ama részének törekvéseit és nézeteit képviseljük, amely az ezeregyszáz éves Magyar- országot érzi hazájának és a jelent visszafelé a múltba, előre pedig a jövőbe hosszabbítván, életét magyarként éli meg, ez év május 29. óta következetesen feltételezzük a megválasztott szocialista képviselőkről, hogy alapvető motívumuk annak a nemzetnek életben tartása, melynek fiai- ként-lányaiként születtek. Politikai ellenfélnek tartjuk őket, de nem ellenségnek. Nos, akiknek közös a fő céljuk (csak az ahhoz vezető utakban nem értenek egyet és a történésekre való befolyás arányaiért vetélkednek), közösek az ellenségeik is. Itt nem stilisztikai henyeség az „ellenség” kifejezés: valóban ellenségről van szó. Az ellenségnek gyökeresen más, homlokegyenest ellenkező a célja: a nemzet érdekeivel ellenkező érdek, az ország önvédelmének elsorvasztása, sőt, az ország kiszolgáltatása, a holnap és a jövő megsemmisítése. Miért kérdés, miért nem dőlt el még a magyar parlamentben, van-e valóban közös érdeke kormányzó erőnek és ellenzékének? Mert egy különleges és ellentmondásos helyzet van: a szocialistáknak kormányzó koalíciós partnere az az ellenséges erő, amely a magyar nép — benne a szocialisták — megsemmisítésére tör. Jó előre figyelmeztettük erre a szocialistákat. Fél esztendő után jutottak abba a helyzetbe, mely előre látható volt: koalíciós partnerük megkezdte az ellenséges hadműveleteket a Magyar Szocialista Párt ellen. Koalíciós partnerük, amelyet a házasságközvetítő államfő azzal a „szentbeszéddel” adott össze velük, hogy „ez a közvélemény kifejezett kívánsága”. Annak a közvéleménynek a kifejezett kívánsága, amely az ország választókerületeiben összesen négy SZDSZ- es képviselőt volt hajlandó megválasztani. Azé a közvéleményé, amely a választás második fordulójában félreérthetetlenül kifejezésre juttatta, hogy ezt az idegen alakulatot, amely még a „magyar” jelzőt sem volt hajlandó magára venni, elutasítja. Amelynek fasiszta nevelteté- sű —- s milyen jó tanítvány! — elnökét saját választókerülete úgy penderítette vissza tolakodó önillegetéséből, hogy a lába sem érte a földet. Nos, ez a bukott képviselőjelölt a hatalom elorzására tör, noha a diktátori hatalmat, melyről álmodik, csak azon a módon kaparinthatja meg, mint „antianyag”-elődje: Szá- lasi. Ha túlerőben lévő, agresz- szív külső hatalom ülteti a kiszolgáltatott magyar nép nyakára. A kérdés azért kérdés, mert még mindig várunk: levonja-e a végső következtetést a szocialista párt, a nemzet érdeke lebeg-e a szeme előtt? Mer-e magyar lenni, mer-e szocialista lenni, mer-e párt lenni? Vagy lekuporodik irgalmatlan ellensége előtt, s feláldozva a nép bizalmát, amannak válik alázatos partnerévé a hazaárulásban, a készülő emberiség elleni bűntettben? * A z „emberiség elleni bűntett” bevonult a nemzetközi jog fogalomtárába. Ilyen bűntett volt több százezernyi ember tervszerű és iparszerű elégetése, csak azért, mert zsidó, ilyen bűntett volt a „Gulag” üzemeltetése milliók és milliók megsemmisítésével. Ilyen bűntett a XX. század végének szégyene, az „etnikai tisztogatás”, amelynek századközépi bevezetője volt 40 ezer ártatlan magyar embernek lemészárlása ősi szülőföldjén. Ilyen bűntett az iszlám vallási álarcában ártatlanokat gyilkoló terrorizmus, és ilyen bűntett volt fegyvertelen palesztinok több évtizedes mészárlása olyan zsidók részéről, akik elfelejtették, mit tett velük a nácizmus. Mint amiképpen ilyen bűntett volt — a magyar nevet beszennye- zők részéről —- az ostromlott Budapesten Dunába lövöldözése azoknak az üldözötteknek, akiket Horthy Miklós mentett meg a megsemmisítő táborokba szállítástól. Csakhogy most' emberiség elleni bűntett készülődik ismét magyar földön. A magyar nép új nemzedékének a teljes erkölcsi szétroncsolá- sát tervezi az a fasiszta ellenség, amely éppen olyan joggal nevezi liberálisnak magát, mint kereszténynek a fasizmus nyilaskeresztes bűn- szövetkezete. Méhkaptárak veszedelme az a betegség, melyet a méhészek úgy ismernek, mint „költésrothadást”: az új élet pusztul ki a bölcsőkben, s az a méhraj, melyet ez a szerencsétlenség elért, kivész. Most már világos, miért ragaszkodott a választókerületében megbukott elnök a közoktatásügyi tárcához, ahhoz, hogy a magyar ifjúság nevelése az <5 ellenséges kezében legyen. Mert így szabadon tehet a kaptárban, amit akar, s minden bölcsőt beolthat a költésrothadás vírusával. Ezért lett közoktatásügyi miniszter egy pelyvalé- lek, műveletlen és minden erkölcs ellensége, a visszataszító homoszexualitás dicsőítője és szállásmestere, s ezzel a biológiai romlást hozó, immunrendszert bénító AIDS terjesztője. A szocialista politikai államtitkár hátat fordított neki. Ember lévén, nyilván nem vállalta az emberiség elleni legújabb bűntettet, melyet a fésűt nem ismerő, kusza-torz képű „kultuszminiszter” (milyen kultuszról is van szó?) tervez közvetlenül a magyar ifjúság ellen. A szocialista miniszterelnök helyesnek tartotta a becsületes, szocialista emberhez méltó gesztusát, és hangsúlyozta érdemeinek elismerését. Ez valamelyes reménykedésre ad okot. Hátha felismerte Horn Gyula, milyen csapdába lépett ez év júniusában. Csakhogy ez nem elég. All a harc az ifjúságért. Ezek a senkinek sem kellő, de hatalmas külső gazdáik támogatta embertelen szolgák, akik most a javíthatatlan magyar hiszékenység következtében benne vannak a hatalomban, mint a zsákmányt szorongatják markukban a nemzet jövőjét. Ha a szocialisták hajolnak a „koordinációs tanács” kérdésében, vagyis abból a jó irányú törekvésükből egy cseppet is engednek, hogy megmentsék a nemzet holnapját, a magyar és emberi bölcsőt a gyűlölet pszichopata prófétáinak markából, cinkosokká válnak a tervezett bűntettben. Ha a magyar ifjúság ügye egészében Pető Ivánra és Fodor Gáborra marad (még a képernyőn is érzékelhető volt a bosszú és a sistergő gyűlölet, mely köszönés nélkül sarkon fordult alakjukból áradt), az még az évszázad leggyatrább költség- vetésénél is riasztóbb veszély. S ha nem engednek a szocialisták, voltaképpen még az sem elég. Az emberiség elleni bűntettet csak úgy lehet megakadályozni, ha azokkal, akik el akarják követni, sem szocialisták, sem mások, kikben az emberségnek még szikrája van, nem vállalnak közösséget. H a valaha volt kormányzó erőnek és ellenzékének közös érdeke, akkor ez a pillanat az. Ha biztosítottuk Magyarország létét, magyar polgári-nemzeti és magyar szocialista erők összemérhetik erejüket és négyévenként odaállhatnak a kritikus nép ítélőszéke elé. A mindennél nagyobb veszedelemből kimentett nép elé. Most a belső honvédelem van soron. Caeterum censeo coalitio- nem pestilentam esse delen- dam. Egyébként úgy vélem, ennek a vészt hozó koalíciónak véget kell vetni. Sándor András
