Pest Megyei Hírlap, 1994. november (38. évfolyam, 256-281. szám)
1994-11-28 / 279. szám
PEST MEGYEI HÍRLAP V ELEMEN Y 1994. NOVEMBER 28., HÉTFŐ Rohanunk a forradalomba? Bástya elvtársak, „fokozódik a helyzet”! Minden, ami néhány küzdelmes év, a felemásra sikeredett rendszerváltás után már-már biztatóan magára talált, feléledt, nekibuzdult — szemünk láttára derékbe törik. A parlamentáris demokráciát, parlamentáris diktatúra váltotta le. A sajtószabadság ugyan egy percre sem valósult meg (a pártállamtól átörökített, Antall által érintetlen sajtómonopóliumot félreértés vagy szándékos félrevezetés volt sajtószabadságnak becézni), de a ciklus végefelé fellazult valamelyest a monopólium, Hankiss— Gombár lelépte után a közszolgálati médiában is omladoztak a korlátái — pár hónap óta ez a biztató folyamat is visszájára fordult, s Aczél neveltjei olyan totális sajtódiktatúrát gründoltak a „közszolgálati” fórumokon, amely már nem is Aczél, még csak nem is Révai, hanem egyre inkább Rákosi nevével jellemezhető. Nincs példa ilyen gyalázatra sehol a civilizált világon. Triumfál a hazudozás, az eltájolás, a rágalom, az elhallgatás, a smink, a közfigyelem elterelése manipulált szenzációkkal — erre való a minden más véleményt gáttalanul, tehát gátlástalanul elfojtó mediokrácia. Keleten mi tartottuk kordában legsikeresebben az inflációt, évek óta szívósan szorítjuk lefelé, s már remélhettük, hogy egyszámjegyesre juhászodik — s íme, fölpör- dül, kapaszkodik, még az is lehet — a felrémlő csődpolitika díszkíséretében —, a három számjegy felé... A kapun belülről, a kapun kívülre tódult a munkanélküli tömeg, de kezdett már fogyogatni — ma ott tartunk, hogy hivatalosnak tekinthető nyilatkozatok is újabb százezrek szélnek eresztésével riogatnak. „Túlhaladták ajövedelmek a termelést!” (természetesen az előző kormány felelőtlen politikája következtében) — nyilatkozzék ugyanazok, akik négy éven át parlamentben, sajtóban, tüntetéseken, sztrájkfelhívásokban ökölrázva követelőztek — ha így igaz, akkor sikerrel —, hogy a jövedelmek a termelést minél látványosabban haladják túl. S most előirányozzák a költségvetésben a reálbérek társadalmi méretű jelentős csökkentését ugyanazok, akik a választási kampányban azzal toborozták szavazóikat: „Elfogadhatatlan a reálbérek társadalmi méretű csökkentése!” „Csődben a hadsereg!” — harsogják ugyanazok, akik négy éven át a parlamentben minden lehetséges alkalmat kihasználtak a hadi kiadások megnyirbálására. R égről ismerős módszer ez — nekünk, idősebbeknek —, ismerős retorika. Azt mondják: fehér, s annyi máris bizonyosra vehető, hogy ez nem igaz, semmiképp sem fehér. De az sem biztos, hogy fekete, mert elég gyakran az ellenkezője sem igaz. „Szétverték a mezőgazdaságot!” — nos, ebben van igazság, ámbár elismerésnek is felfoghatom, minthogy a kolhozrendszerbe nyomorított mezőgazdaságot igenis, szét kellett verni. Óriási dolog történt itt, a szapora balfogások sem fedhetik el: a tulajdonszerkezet ilyen gyors, radikális, a társadalom egészét átfogó átalakítására nincs példa történelmünkben. A termelésszerkezet, a termelési mód nyilván nem alakult még át — ostobaság volna azt képzelni, hogy elszigetelt kisparaszti gazdaságokra épülhet a jövő —, de még ebben az átmeneti állapotban is, az újrakezdéssel, a tőkehiánnyal s mindenféle hiánnyal bajlódva is már most többet ad a mezőgazdaság, mint a kolhozévekben adott, s tízegynéhány százalékos arányával a népességben a magyar GDP hatvan százalékát termeli, s alapozza meg. — Ezt nevezi a „mezőgazdaság szétverésének” a bolsevik szótár. Egyébként azt a fogadkozást is a bolsevik szótár alapján kellett volna értelmezni, hogy „nem lesz nagytakarítás”. Még hivatalba sem lépett az új kormány, máris elkezdődött a mészárosmunka, ezrével rugdalják ki munkahelyükről, szórják ki az utcára a másság prókátorai a másságot, teszik lehetetlenné a munkáját, kényszerítik lemondásra törvénytelenül (Bőd Péter Ákos), indoknak annyi is elég (lásd: rádió), ha az illető kötelességtudóan a demokratikusan választott kormánnyal együttműködött. Balkanizálja az országot a koalíció. Miért csodálkoznánk azon, hogy az óriásplakátokon beígért szakértelem szintúgy ama szótár nyelvezetében értelmezendő: „tehetségtelennek” kikiáltott akadémikusokat, professzorokat, szaktekintélyeket váltanak le — igazán nem ritkán — tehetségesnek, szakértőnek kikiáltott foxi- maxi pancserek. S az ifjú nagyfőnök, az Akadémia, a tudományok, az irodalom, a művészetek, az egyetemek, a professzorok, az egész iskolarendszer, a pedagógustársadalom, az egyházak, a püspöki karok fölé rendelt nagyfőnök íme, máris túlteljesítette azt, ami pedig lehetetlennek tűnt: rendre alulmúlja rossz emlékű elődjét, Ilku Pált. De hátravan még a feketeleves. A választások utánra halogatott sokkterápia. V askos áremelések, bérbefagyasztások, a gyerekes családok megnyomorítása, maradék jövőnk további megrablása, kiuzsorázása. Valameddig még ezt is meg fogja tapsolni az a szavazópolgár, aki májusban megbotlott ugyanabban a kőben, amelyben előtte évtizedekig botladozott. Most következik a decemberi botlás. Megszámolni is sok volna, hányadszor ugyanabban a kőben. A legtöbb, amiben kitartóan és sikerrel fáradozott a koalíció a hatalomváltás pillanatától fogva, az a szívós törekvés, hogy rossz hírünket keltse a világban. Egy-két évvel ezelőtt még jónak mondható hírünket szántszándékkal mocskolja be. Azt kell hinnünk, mi magunk lesajnálásának, ócsárlá- sának, a kudarcpropagandának az a szerepe, hogy kihagyás nélkül bizonygassa az új hatalom: az elődkoalícióhoz képest ő milyen deltás dalia, aki egy lerongyolódott koldus ország minden terhét Atlaszként a nyakába veszi — no igen, a külföldi tőkét visszariasztja az önbecsmérlő hírverés, bankhitelt sem szokás koldusoknak adni, de- hát mindez benne van a pakliban. Vajon tényleg benne van a pakliban? Mert akkor ez a legfeketébb leves: feltálalva a külföldinek dobravert privatizációs kínálattal együtt. Elképzelni is nehéz olyan cigányt, aki a vásárban nem dicséri a lovát, hanem ócsárolja, hogy minél kevesebbet kapjon érte. Vagy csal«rábízták azt a lovat, adja el, s a haverjának kínálgatja így? Semmiképp sem alaptalan a gyanú, hogy a kudarcpropagandát üzletelő szándék szülte: az áru elismerten leromlott állapotában, mélyen leszállított árán a külföldi tőke fokozottabb érdeklődésére lehet számítani. Igaz, olcsóbban, de hamarább és nagyobb eséllyel árusíthatjuk ki az országot... S mit szól ehhez a szavazópolgár? Milliónyi máris a markát tartaná. így nevelődött, egy tál mai lencséért eladná akárhány holnapját, de még a lelke üdvösségét is. Miért épp a hazájával tenne kivételt? („Engem nem érdekel a politika. Engem csak az érdekel, mi van a borítékban!”) Olykor mintha szándékoltan, előre megfontoltan, „koncepciózusán” hergelné a koalíció a közvéleményt újabb és újabb — közgazdász szaktekintélyek szerint fölösleges, káros — terhelésekkel, sokkolásokkal, katasztrófa-hangulatkeltéssel. (Példa erre az expó törvénytelen lefújása is, s a viszonzásul felkínált tál lencse a mai napon túl, a mai borítékon túl nem gondolkodóknak.) Méghozzá a nadrágszíj meghúzásának, a fogyasztás visszafogásának, a reálbérek leszorításának harcos követelői, pro- pagátorai, támogatói egyáltalán nem ritkán olyanok — s ez kiváltképp ingerli a közvéleményt —, akiknek a havi millióból van mit aprítaniuk a tejbe. (Olvasom: Békési havi jövedelmét kétmillióra becsülik. Ám őt is letromfol- ja egyik-másik médiasztár.) M intha tudatosan, kiszámítottan azzal kísérletezne a koalíció: mikor éri el a közhangulat az ingerküszöböt, melyen túl már elkerülhetetlen a robbanás. Adyval szólván: „Tegyünk a tűzre, ébresztgessük... Budapestnek futós utcáin / S falvak csöndjén dühök remegnek... S rohanunk a forradalomba.” Vajon elhúzható ez az ingerzuhany még évekig? Benedek István hosszabb átmenetet jósol (Pest Megyei Hírlap okt. 22.): „Egyfajta piacgazdálkodásba ágyazott proletárdiktatúrára számíthatunk. Az idei október 23-át a kormány megpróbálja kisajátítani magának, a jövő évi még nemzeti ünnep lesz, de már csak hivatalos résztvevőkkel, és augusztus 20-án ismét a kenyeret fogjuk ünnepelni Szent István helyett, két év múlva rendőrök fogják szétkergetni október 23-án a tüntetőket. A rendszer gyöngülésével egyenes arányban fokozódik a terror, a kiábrándult társadalmat már csak az erőszak tartja össze. Egy ideig. Aztán jön a következő robbanás.” De mi van akkor, ha ez a feltételezett, kimódolt menetrend felborul? Ha a restaurációs buzgalmak s a — tervszerűen? — felcsigázott indulatok „napirend előtt” átzúdulnak az ingerküszöbön? Van rá esély. Valamivel nyilván nem számolnak a/o- menetirányítók: a restaurációs buzgalmakkal együtt felelevenednek a régi, évek óta szunnyadó, beidegzett reflexek: „Mi egy szuperhatalom teljes jogkörrel felruházott helytartói azt tesszük ezzel a néppel, amit akarunk, úgy politizálunk, ahogy nekünk tetszik, ha baj van, egy füty- tyentésünkre riadóztatják az ország összes — ’ideiglenesen’ vendégeskedő — kaszárnyáját, s ezerszám indulnak védelmünkre testvéri tankok...” Feléledőben az évtizedek során beidegzett reflexek a totális hatalom érzeté- vel-tudatával együtt — mintha mi sem történt volna közben. S ugyanígy a túloldalon: a félelem reflexei. A „pofa be Ss továbbszolgálni!” reflexei. De — meddig? Meddig lehet országos politikát oda-vissza idejétmúlt reflexekre építeni? Feléledt ez,a reflex napjainkban, de — „idiglenesen” vendégeskedők kaszárnyái és testvéri tankjai híján — nincs, ami továbbéltesse. Annyira éi csak, ahogyan meg-megrándul a béka levágott ugrólába is. H a egyszer ez a reflex — kaszárnyák és testvéri tan kok nyilvánvaló híján, bármilyen, előre kiszámíthatatlan hatásra — lebénul, az ingerküszöbön menthetetlenül átzúdulnak az indulatok. „Robbanás” — írja Benedek István, s magam is úgy vélem: mindebből a mi helyzetünkben csak robbanás támadhat, s nem forradalom. A forradalomhoz kell Sarkcsillag is, amely a kisülő nagyfeszültséget a kósza áramokkal, s a magányos gömbvillámokkal együtt azonos irányba tereli. És — ötvenhat? Hol volt ötvenhatban Sarkcsillag?! Valóban, ötvenhat akár ellenpélda lehetne, olyan spontán tört ki az indulatok lávaömlése, előkészítés, szervezkedés, irányítás nélkül; menet közben kezdett összeállni a tömörülés a forradalmi póluson. De a váratlan robbanás első pillanatától egy irányba rendezte a forradalmi erőket, magába ölelve a társadalomnak szinte a teljes színképét egy negatív „Sarkcsillag” a másik póluson: a maradék párthatalom szűköcske klikkje Rákosi—Gerő körül. Olyan nemzeti egységbe, Nagy Imrétől Mindszentiig, amilyenre sem előtte, sem azóta nem tudok példát. Ma nincs Sarkcsillagunk semmilyen póluson. És nem is lesz, amíg a jövő belátható. Megmaradni vagy pusztulni tovább — ez ma az első számú és legnagyobb kérdés, a minden egyebet alárendelő antagonizmus. Voltaképpen még a pólusai sem formálódtak ki ennek a létünket eldöntő, jövőnket meghatározó két erőnek, a frontvonala is álcázott, belül osztja meg úgy-ahogy a maga bizonytalanságában a pártokat, még bizonytalanabbul a pártonkívülieket. A nemzetgyilkoló sajtó — mintegy kilenctized része az elektronikus és nyomtatott sajtónak — évtizedek óta munkálkodik a frontok álcázásán, összezavarásán, s igazán nem sikertelenül — az állampolgárok kilenctized része maga sem tudja, hová szavaz, ha egyáltalán szavaz, sőt még azt sem: hová akar szavazni: megmaradásunkra vagy pusztulásunkra. S minden egzaktul mérhető adat azt igazolja: évtizedek óta a pusztulásé a sokkal-sokkal nagyobb hatalom. Ma már a népesség nagyobbik felének nincs élménye a forradalomról, s a tömérdek hazugságot, rágalmat, amit a fejébe csöpögtetett az iskola, a párt, a sajtó, az elmúlt 4-5 évben sem szellőztethette ki. Honnan is tudhatná, hogy politikus tekintélyek a nagy francia forradalomhoz hasonlították, hogy „a világ legtisztább forradalmának”, „világtörténelmi fordulatnak” nevezték, hogy a tüntető felvonulás élén 12 volt miniszterelnökkel, szenátorok, kéviselők százaival tisztelgett a magyaroknak Párizs. Hogy a magyarság akkor világtörténelmet csinált, ami nagyon kevés nép életében fordul elő csak egyszer is.. A népesség ötvenen túli felében pedig működnek a kiszolgáltatott alattvaló begörcsölt reflexei, téblábol a hazugságok dzsungelében, a megtévesztő irányjelzők erdejében, s képtelen az égtájak közt eligazodni. Itt a robbanás iszonyú tragédia lenne, totális anarchia, gyilkolászó belháború, a legsötétebb Balkán. Meglehet, csőd felé sodor a világbanki oktroj, karöltve a restauráció gazdaságpolitikájával, amely önmagában is kész restauráció: visszatalált a régi nyomvonalra, s már elindult a szakadék felé. Miközben folyamatosan hergel, fenyegetőzik, ingerel, provokál. A ki leszokott a politikában a naivitásról, mindenben, aminek megértéséhez kevés a józan ész, a láthatatlan, rejtó'zó' okot keresi. Vajon nem lehetséges, hogy lapulnak ebben az aggasztó menetrendben hátsó szándékok is? Olyanok netán, melyeknek a hazai politika is mit sem sejtő eszköze, áldozata? Nem képzelhető el, hogy tengerimalacnak használnak bennünket — gerince roppant, veszni indult népet („nem kár érte”) — multinacionális kísérletekhez? Vagy útjában volnánk valakiknek itt, a Kárpát-medence közepén, s jó alkalmat kínálna rendcsinálásra egy belháború? Vagy önnön négy évtizedes ritkításunkba segítenének be — netán már idáig is besegítettek, de a hatékonyságot keveslik — valamilyen szálláscsinálók? Vajon nem képzelhető el, hogy létezhetnek a háttérben olyan — politikai, gazdasági — érdekek, melyek a Balkánt szeretnék Észak felé kiterjeszteni? Észnél legyünk, emberek. A restaurációs kísérletet győzelmesen túl fogjuk élni. Robbanás nélkül. (Fekete Gyula)
