Pest Megyei Hírlap, 1994. november (38. évfolyam, 256-281. szám)
1994-11-25 / 277. szám
INTERJÚ PEST MEGYEI HÍRLAP 1994. NOVEMBER 25., PENTEK Legyen nemzeti ünnep az 1100. évforduló Beszélgetés Szervátiusz Tibor szobrászművésszel Szervátiusz Tibor szobrászművésszel abból az alkalomból beszélgettünk, hogy a Püski Kiadónál megjelent egy, az alkotásait bemutató, reprezentatív képzőművészeti album. — Mit jelent önnek ez a szépen kivitelezett könyv, amely művészi színvonalú fotókon mutatja be a szobrait? — A szobrász hetekig, hónapokig dolgozik, amíg eredményét látja a munkájának. A Dózsá-szobromat négy és fél évig készítettem, az andezit Ady-szobromat pedig tizenhárom évig. Ez a könyv hosszú évek munkáját foglalja össze. Ha egy szobrász műveiről egy efféle album megjelenik, akkor ez olyan, mint amikor kiállítása nyílik és ott bemutatkozik. — Mondhatjuk-e azt, hogy ez egy művészi korszaknak az összefoglalása? — Én nem osztom korszakokra az életművemet, a munkásságomat. Egy kiállítás azért is jó, mert örömet szerez az embereknek, akik eljönnek és megnézik a szobrokat, amelyek kiállítva, kellőképpen tálalva másként hatnak, mint a műteremben, vagy a köztereken. Ez az album is ugyanezt a célt szolgálja. Összefoglalja, egybegyűjti, felmutatja azokat a szándékokat, művészi és formai megvalósításokat, amiket az emberek elé akartam tárni, s velük örömet szerezni. Ebben a könyvben külön öröm számomra, hogy a szobrokon kívül a velem egyformán gondolkodó barátaim írásai is jelen vannak. Valamikor egy csapatba tartoztunk, küzdőtársak voltunk abban a harcban, amit a magyarság megmaradásáért folytattunk, és volt idő, amikor le tudtunk ülni beszélgetni, egymás szemébe nézni. Ez sajnos mára megszűnt. Minden szétesett. Mindenki mindenkinek az ellensége, pedig soha nagyobb szükség nem lenne az összefogásra, mint ma, amikor minden eddiginél nagyobb erővel folyik a gyarmatosítás. A Nyugat felől érkező gazdasági gyarmatosítás egyre jobban rátelepszik a magyarságra, s egyre nagyobb erővel fojtogatja. — Ez a könyvbemutató mégis sokféle embert hozott össze, s az összekötő' kapocs ezúttal Szervátiusz Tibor. Nem gondolja-e, hogy a munkásságával, a személyével valamelyest mégis csak változtatni tud ezen a szomorú helyzeten? —- Ma a nagypolitika, a gazdaság, a kommunikáció hatalma mindent elsöpör. Mindenkinek meg kell tennie azt, amire képes. Tenni kell azért, hogy megmenthessük, megőrizhessük a magyarságunkat önmagunk és a világ számára. Ha eltűnnek a nemzetek, akkor az egész világ szegényebbé válik. A művészetnek nyilván megvan a maga szerepe azok számára, akik próbálnak közeledni hozzá, akik próbálnak belegondolni abba, mi rejlik egy-egy szoborban. A szobor maga is egy világ. Mikro- és makrokozmosz, történelem, az egyéni élet szenvedései és örömei, vagyis minden benne rejlik egy szoborban, csak közeledni kell hozzá és rátalálni. — Kiknek köszönhető' az album születése? — Mindenekelőtt Ba- biczky Klárának, aki nagy szeretettel, hozzáértéssel, a magyarság iránt érzett mélységes aggodalmával szerkesztette, válogatta össze mindazt, ami benne látható, olvasható. Köszönet illeti Püski Sándort, Ka- nyó Béla fotóművészt és mindazokat, akik közreműködtek a megvalósításban. Ez az album is jó példa arra, hogy csak szépet, csak jót, csak minőséget szabad az embereknek adni, s óvakodni kell attól, hogy ehelyett fércmunkát, szemetet, rosszat kapjanak. — Nemrég volt az 1956-os forradalom évfordulója. Akik kilátogatnak a 301-es parcellába, azok szomorúan veszik tudomásul, hogy ott nem az ön műve örökíti meg a forradalom emlékét. A magyar művészetben betöltött szerepét tekintve nem túlzás az állítás: ma Magyarországon kevés köztéri alkotásával találkozhatunk. — A történelem évszámokhoz fűződik, s ezeknek évfordulói vannak. Az eseményeket, a helyszíneket szobrokkal, emlékművekkel is megtiszteljük. Vannak olyan történelmi tragédiáink, melyeket én mítoszerejűeknek éreztem, s így próbáltam megjeleníteni a szobrászatomban. Ezek kezdettől fogva bennem élnek, s velük gyakran foglalkozom, évfordulóktól függetlenül. Foglalkoztam 1956-tal is. A gondolatok bennem szoborként alakulnak, élnek, változnak, s amikor erre lehetőség van, anyagban megvalósulnak. Egy köztéri emlékmű létrehozása természetesen nagyon sok tényezőtől függ. Mecénások, zsűrik, intézmények függvénye. Én a szobraimat általában köztéri emlékműnek szánom. Egy szobrász számára az az igazi megtiszteltetés, ha a művei köztéren állnak és sok emberhez tudnak szólni. Mivel kevés lehetőséget kaptam, többnyire kis méretekben, magamnak dolgoztam, de mindig nagy méretekre gondoltam, mert a nagy történelmi eseményeink közteret, nagy méreteket, dimenziókat kívánnának. — A honfoglalás 1100. évfordulójára nyilvánvalóan készülnek azok az intézmények, amelyek a köztéri emlékművek megvalósításában illetékesek, amelyek megrendeléseket adnak a művészeknek. Érkezett-e ezzel kapcsolatban valamilyen felkérés, megrendelés? — Egy ilyen felkérés, megkeresés sok mindentől függ. Kérdés, hogy a jelenlegi hatalomnak érdekében áll-e a honfoglalás millecentenáriumát méltóképpen megünnepelni, vagy sem. Az expó megrendezése a magyarság számára pótolhatatlan, elmulaszthatatlan lehetőség lett volna arra, hogy sikerélményeket szerezzen, hogy megvalósítsa az álmait. Az expóval kivergődhetett volna abból a tespedésből, amibe kényszerítették, és bizonyította volna, hogy ma is alkotó, teremtő nemzet. — Elképzelhetőnek tartja-e,hogy az 1100. évfordulót úgy ünnepük meg, hogy a magyarság, a nemzet iránt leginkább elkötelezett művészeket, gondolkodókat kihagyják ebből? — Ez nagyon is elképzelhető. Tartani lehet attól, hogy nem olyan ünneplésre kerül sor, mint ami megilletné ezt a nagy évfordulót. Éz az ország immár 1100 esztendős, s ha meggondoljuk, hogy az Egyesült Államok még negyedenynyi időt sem mondhat magáénak, akkor elmondhatjuk, hogy egy ilyen kis ország, mint a mienk, nagyon is büszke lehet az 1100 esztendejére, és elvárható tőle, hogy méltóképpen emlékezzen meg az évfordulóról. Ma sokan hivatkoznak arra, hogy mindent alá kell rendelni a nagy gazdasági érdekeknek. Lassan mindent ennek a szemléletnek rendelnek alá, pedig ez az ünnep az egyetemes magyarság ünnepe, azoké a magyaroké, akik évszázadok óta itt élnek, akik életük árán védték ezt a földet, akik megművelték, akik városokat és falvakat építettek. Ennek a népnek a nemzeti érzéseit meg kell becsülni és az évfordulót nemzeti ünneppé kéne tenni. Ha ezt nem ismerik fel azok, akik ma a gazdaságot, a politikát irányítják, akkor ismét nem azok a művészek lesznek felkérve a közreműködésre, akiket már korábban is számtalanszor, igazságtalanul mellőztek — miként az 1956-os emlékmű esetén is történt —, s akik szívükben-lelkükben hordozzák azokat a gondolatokat és érzéseket, amelyek a műveikben is testet öltenek és amelyek hűen követik a magyarság művészetének legjobb hagyományait. Ez esetben ki tudja, milyen idegen, semleges, semmilyen közösséget nem vállaló szemléletet tükröző művek fognak megjelenni, s fogják meggyalázni ezt az ünnepet. — Egy ilyen ünnepet nem lehet megismételni, újrakezdeni. Vajon mit lehet tenni annak érdekében, hogy ez az ünnepség — amelyet a határon túl éló' magyarok talán még jobban várnak mint mi, akik mégiscsak szabadabban ünnepelhetünk — olyan legyen, amilyennek az önhöz hasonlóan gondolkodók szeretnék? — A trianoni döntés óta a határokon kívül rekedt magyarság ezen az országon csügg. Ha ez az ország valamit felmutatott, akkor az ott élő magyarok boldogok voltak, s hetekig, hónapokig az apró eredményekből, élményekből éltek. Minden apró, biztató jel erőt adott nekik ä megmaradásukhoz, a hitükben való megerősödésükhöz. Már az is elkeseredést váltott ki, ha a nemzeti válogatottunk elveszített egy-egy futballmeccset. Olyan nagymértékű az anyaországhoz, s leginkább a fővároshoz való kötődés, hogy nyugodtan mondhatjuk: ' a ■ magyarság. ■ itteni megmaradása a határon túli magyarok megmaradásának is a függvénye. Ha ez az ország nem marad meg egységes nemzeti államként, akkor bizony veszélyeztetve van a határon túli magyarság sorsa is. Új gazdáik természetesen azt várják, hogy ne legyenek olyan támogatók, akikben a kisebbségi sorban élő magyarok bízhatnának, s akik képviselhetik az érdekeiket, a kultúrájukat, ezáltal a sorsukat, a jövőjüket, a megmaradásukat. Mit lehet tenni annak érdekében, hogy a millecente- nárium egy méltó ünnep legyen? Erre nehéz a válasz, mert a politika kiszámíthatatlan. Vajon tudna-e hatni egy népszavazás azokra a politikusokra, akik az expóra oly hirtelen nemet mondtak? Ha a honfoglalás évfordulójának a megünnepléséhez is úgy állnak hozzá, mint az expóhoz, akkor igazán nem tudom mit tehetünk. — Mégis, mit tanácsol? — Minden ember meg kell tegye, amire saját maga képes, mert ez tényleg olyan ritka alkalom, amit nagyon meg kellene becsülnünk. Égy méltó ünneplésből ismét erőt meríthetne ez az ország és a világban szétszóródott magyarság. — Szívesen venne részi a műveivel az ünnepi megemlékezésekben? — Ha megbíznának olyan köztéri emlékmű elkészítésével, amely méltó lenne az évfordulóhoz, természetesen vállalnám. Erre felkészültem, ismerem a történelmünket, a magyar történelemnek azt a korszakát, amelynek a megünneplésére készülünk. .* . .'. .Bánó Attila Szervátiusz Tibor: A méltó ünneplésből erőt meríthetne a magyarság Kolozsvári Pieta (mészkő 1957) Erdélyi Pieta (1990)
