Pest Megyei Hírlap, 1994. november (38. évfolyam, 256-281. szám)
1994-11-22 / 274. szám
_É PEST MEGYEI HÍRLAP LEVELÜNK JÖTT 1994. NOVEMBER 22., KEDD 13 Nem fogunk belenyugodni...! É A rádióban hallottam, majd újságban olvastam Soós Ká- —11 roly Attila államtitkár úr záró hozzászólását az expóvitához. Kijelentette, hogy aki ebben az országban az expó mellett van, az nem kevesebbet akar, mint megemelni milliók adóját. Azt hiszem, hogy ezt a kijelentését csak dicsérni lehet, mert tanúbizonyságot tett mérhetetlen hazaszeretetéről, honfitársai iránti mélységes tiszteletéről és arról, hogy mennyire a szívén viseli az adófizetők érdekeit. Megismertünk benne egy olyan politikust, aki mindenáron tenni akar valamit a közjóért. Azt hiszem, hogy ennél már csak az jelentett volna többet, ha az expóból származó hasznot mindjárt szét is osztották volna az adófizetők között. Záróbeszédéből viszont kifelejtette, hogy az esetleges kártérítések kifizetésére felajánlja teljes vagyonát és fizetését, s mindaddig, amíg ki nem egyenlítik a teljes kártérítést, csak a létminimumhoz szükséges összeget veszi fel. Ezzel is kímélve több millió honfitársa pénztárcáját. Amennyiben tévedtem volna, és Soós Károly Attila államtitkár út úgy gondolta, hogy akár van, akár nincs kalapja az adófizető millióknak, akkor is az ő adójukból fizeti ki a költség- vetés az expó elmaradásából származó károkat, akkor jön az aláírásgyűjtés újabb népszavazásra. Nem fogunk belenyugodni abba, hogy ez a parlament az országot most már ne a szakadék szélére, hanem egyenesen a szakadékba lökje. Ehhez mi, állampolgárok nem óhajtunk asszisztálni. Kővári Antal Budapest Miért riogatnak a súlyos gondokkal? Biztosan sokan tudják, hogy a pénz is közönséges áru bizonyos körökben. Olyan, mint a Coca-Cola vagy az Adidas cipő. A „pénzáruházakat” nevezzük bankoknak, s ezek tevékenysége bizony jól jövedelmez. Nem véletlen, hogy a gazdag, sőt a leggazdagabb emberek alkotják ezt az üzlethálózatot. Úgy is mondhatjuk, hogy a bankok a világ tetején ülve irányítják mind a gazdaságot, mind a politikát. A pénzszűkében szenvedő ember pedig mindenre rászedhető. A pénz tehát áru, így azt el is kell adni, vevőt kell találni rá. Meg is jutalmazzák ezért a bankárok a közvetítőt, az ügynököt, a minél több pénzt áruba bocsátót. Ebből a pénzből már lehet luxuskocsit, luxusházat venni és ennek megfelelően élni is. (A kölcsönt úgysem ők fizetik vissza!) A bankok elsősorban a kamatokból élnek. A kamat azután az idők múlásával kamatos kamat lesz, a visz- szafizetendő összeg pedig már sokszorosa az eredetileg felvett kölcsön összegének. Azt persze megvizsgálják a nemzetközi pénzintézetek, hogy a kérelmező méltó-e a kölcsön felvételére. Az odaítélésnél mind a külföldi, mind a helyi érdek- csoportok szempontjai nagy súllyal esnek latba. Ha előre kiszemelt „áldozatiról van szó, mert a pénzvilág üzleti lehetőséget lát az adósban, akkor aztán beindul a gépezet. Ilyenkor az illető országban naponta többször is elhangzik a figyelmeztetés, hogy pénzre van szükség, sok pénzre, mert a gazdaság soha nem látott mélyponton van, s így a felemelkedés saját erőből lehetetlen. Közben pedig csak nő a nyomor, egyre terjed az elszegényedés. (Sírj csak, te szerencsétlen magyar!) Egy ország tragikus színben való feltüntetésének valójában kétféle célja van. Egyrészt mindenki érezze, hogy a további milliárdok felvételére elkerülhetetlenül szükség van, mert enélkül megáll az élet. Másrészt a gazdasági helyzetről rajzolt minél sötétebb kép riassza el mindazokat a hazai és külföldi befektetőket, akik egyes elitcsoportok számára nem kívánatosak. Hogy a magyar gazdaság teljes mélypontra szorítása után már csak a „mindenre elszánt” befektetők maradjanak meg, akikért az egész „ricsaj” történik. A nép pedig csak szégyenkezzen, marcangolja önmagát, hogy ő már csak ennyire képes. Pontosabban: saját erejéből semmire sem! Ez persze nem igaz, miként az sem, hogy csakis kölcsönökből lehet élni. De hát hazánkban ez a fajta felfogás honosodott meg 50 éven át, vagyis a rablógazdálkodás, a nép és a nemzet elárulása. Az emberi alkotóerő, a hasznos energiák fel- használása pedig — amire építeni kellene — mindig kimarad a számításból! S van itt még valami, ami roppant különös, szinte érthetetlen. Az a szocialista párt, amely annyira megszállottan törekedett a hatalom megszerzésére, kezdettől fogva reggeltől estig azt sulykolja belénk, hogy milyen súlyos a helyzet. Hát három hónappal ezelőtt ezt Emlékezés egy cigánylegényre Radics Lajos sírja a veresegyházi katolikus temetőben Samu Gáborné felvétele zetőrség parancsnokhelyettesét, hogy átvesznek-e téged. Hát hogyne vennénk át! — felelte Hajdi. Hiszen városi gyerek. Ezzel átvett téged a község nevében. Kiterített tetemed mellett hevert a személyi igazolványod, meg két darab papír húszforintos és még némi aprópénz. Ennyi, Csudi- kám! Ennyi volt a va- gyonod, ha pénzben számoljuk. A Veresegyházi Forradalmi Bizottság és a helyi nemzetőrség úgy döntött, hogy téged, Radics Lajos, amúgy cigánylegény, a község hősi halottjának tekint, és ehhez méltóképpen kell eltemetni. Várhelyi Vilmos katolikus „atya” a halotti anyakönyv IV. kötetének 145. oldalára a 24. szám alatt bejegyezte: „A nemzeti forradalom idején utcai harcokban esett el. Hősi halott!” Halálod bemondás alapján október 27-én következett be, nem részesültél a haldoklók szentségében. Valakik elmentek édesanyáddal tudatni a sorsod. Megint a testvéred, Ibolya őrzi emlékezetében. A küldött bement a csöppnyi szobába az Andrássy út 32.-ben, nem szólt semmit. Anyád összecsapta a kezét és máris elkezdett jajveszé- kelni. Megértette, szó nélkül is. így történt híred meg- vitele. Eközben kivittek a régi hullaházba, itt díszítette fel Régenbach Toncsi bácsi a koporsódat. November 2-án újra díszes ravatalra kerültél Veresegyházon a Hősök szobránál, melynek talapzata négy oldalát beborítják az előtted járók, az első világháborúban elesett hősi halottak nevei. A második világháborúban elesettek neveit mindmostanáig még ösz- sze se tudtuk számlálni. November 2-án DoroszHISTÓRIA n Úgy tudjuk, hogy az . újpesti Erzsébet utcában esett meg halálod. Szerettek ott is az emberek, felravataloztak az újpesti tanácsház előtt. Kitettek közszemlére. íme, lássátok, egy legény életét áldozta a magyar szabadságért. Kosa Pál, korábban újpesti városi „agit-prop.-titkár”, akit 1948-ban kizártak a kommunista pártból, beszédet mondott a ravatalodnál, és felolvasott egy röpcédulát a lelkes tömegnek. Ezután Kosa Pált megválasztották az Újpesti Forradalmi Bizottság elnökének. Kosát 1956. november 12-én fogták el az oroszok a tanácsházán munka közben. Halálra ítélték, 1959. augusztus 5-én kivégezték. Vajon mit mondhatott a ravatalodnál, Csudi? Mit mondhatott Kosa, hogy ezért is meg másért is megölték a hazaárulók. Vasárnap, október 28-án hoztak haza Veresre, ahogy mi mondjuk röviden falunk nevét. Két ember hozott kis tehertaxival a községházára, ahol addigra már visszaállt a jogfolytonos magyar közigazgatás Hajdi János időben utolsó törvényes ve- resi bíró vezetésével. A veresegyházi nemzetőrség is a községházán tartotta parancsnokságát. A két ember, az egyik talán Gettó Pál névre hallgatott, kérdezte az éppen előkerült Hajdi Lajost, a nemmég nem tudták? Mármint azt, hogy a válság tovább mélyül, s nincs és nem is lesz kibontakozás, csak áremelések várhatók, meg nyomor, minden mennyiségben. Minek véljük ezt? Önkritikának az elmúlt 45 évért? Vagy valami egészen más, eddig elhallgatott céljuk van ezzel? Netán áruba akarják bocsátani ezt a hazát?! Vedres Józsefné Budapest Elveszett céljaink Mikor fogalmazza meg a magyarság nemzeti céljait?! Már régen meg kellett volna ezt tennünk, a magyarság vezetőinek részvételével! Most aztán az utolsó pillanatban, egy nagy visz- szaesés előtt, igazán nem szabadna késlekednünk. Ha ugyanis a mai rendszer végképp beáll, sokkal, de sokkal nehezebben valósíthatjuk meg céljainkat. Természetesen az igazi az lett volna, ha a nemzet céljait már évekkel ezelőtt megfogalmazták volna, s a vezetők a kellő időben készen álltak volna az átfogó tervvel. De legalább 1990-ben tisztázták volna a magyarság céljait, bevonva a nemzetet a közös gondolkodásba, a célok meghatározásába. Ehelyett vezetőink mással foglalkoztak, és belementek a folytonos csatározásokba. Ennek kilátás- talanságát megérezve fordult el a nép a közügyektől és választott képviselőitől. Hiányzott a nemzet közmegegyezésen alapuló célkitűzése, amihez a nép tudott volna viszonyítani, amihez mérni tudta volna a pártok ajánlatait és magukat a pártokat is. Ez a zsinórmérték égetően hiányzik ma. Az értékrend így összezavarodik, a szellemi életben és a való életben is. A nemzeti célok meghatározásának elmaradásáért elsősorban a magyarság vezetői, kiváltképpen a népi, nemzeti vezetők a felelősek. A feladat elsősorban rájuk várt, de ők ezt nem teljesítették. A nép meg azért felelős, mert nem hajlandó gondolkodni. Ez is óriási felelősség! És most, amikor sokan máris szögre akasztanák a kardot, megszólít minket a Magyar Szellemi Alapítvány és a „Magyar Jövőért” Alapítvány mozgósító pályázati felhívása. A harc remélhetőleg folytatódik, és a jövőben ki kell szélesedjen egy magyar szellemi honvédelmi háborúvá! Csabai László Budapest lói Kálmán búcsúztatott téged a többi pap jelenlétében. Kint volt az egész község. Én is kisántikáltam, lőtt sebem miatt nehezen jártam, de kimentem azért veled a temetőnkbe. Feketél- lett az út, a sírkert. Zúgtak a harangok, fehér ruhás Má- ria-lányok kísértek és az újdonsült nemzetőrség tagjai. A mi gyerekünkből így lettél a mi halottunk. Látod-e? így tartozunk mi ugyanabba a fajba, te, a magyar-cigány, én a horvát- magyar-német. így vagyunk mi sokmillióan nemzettestvérek a magyar szabadságban, demokráciában, népi hagyományok kedvelésében, a hazára kiterjedő jólét várásában. Ez az igazi fajtestvériség. A jövőben is egyre inkább így legyen! (Vége) Guyon Richárd házassága Pátyon Guyon Richárd, az 1848/49-es forradalom tábornoka bár angol születésű volt, azonosult a magyar szabadsággal. Több szállal is kötődött Pest vármegyéhez: 1848-ban egy Pest megyei nemzetőr alakulat parancsnoka volt, illetve a vármegyében kötött házasságot: 1838. november 22-én esküdött örök hűséget báró Splé- nyi Máriának Báty községben. A Splényi bárók 1825-ben építették kastélyukat a községben, ott töltötte gyermekkorát Splényi Ignác altábornagy és Szily Mária hat gyermeke, köztük Mária, a későbbi Guyon- né, Splényi Lajos, a tragikus sorsú honvéd ezredes, Kossuth diplomatája, valamint Splényi Béla, aki emlékirataiban családja történetét is megörökítette. Guyon mint hadnagy Splényi altábornagy csapatánál szolgált. A pátyi kastélyban tett tisztelgő látogatást parancsnokánál, mikor megismerkedett Splényi Máriával. Az emlékiratot író — akkor még kamasz — Béla jegyezte fel: testvérével a látogatás előtt tréfálkozva megbeszélték, hogy „nővéreink közül melyik fogja Guyon szívét meghódítani, és egyhangúlag Lottit találtuk képesnek egy angol szívét megnyerni. Mimié azt mondta, hogy ő nem áll be versenyzőnek, mert nem szívelheti az angolokat — és emellett a kis termetű, szőke férfiakat sem”. De Mimié, vagyis Splényi Mária nem sokáig mondta, hogy nem szívelheti a kis termetű angolokat, különösen, ha szőkék: „Mimié nővérem egybekelése november 22-én ment végbe Pátyon, elég fényesen”— jegyezte fel Splényi Béla. Pogány György
