Pest Megyei Hírlap, 1994. november (38. évfolyam, 256-281. szám)
1994-11-22 / 274. szám
8 PEST MEGYEI HÍRLAP VELEMENY 1994. NOVEMBER 22., KEDD Sándor András Szocialista szocialisták Mi, mikor, miért? Nincs abban semmi csodálatos, hogy Hóm Gyula első intézkedéseinek egyikeként felszámolta a Nemzeti Tájékoztatási Hivatalt. A hazánkról és kormányáról kialakuló képet ennél hatékonyabb eszközökkel kívánja javítani: abszolút többsége ellenére koalíciós partnerévé fogadta azokat, akik kapcsolataikat kihasználva a leghatásosabban kelthetik a kormányfő és pártja jó vagy rossz hírét a nagyvilágban. E megoldás előnye, hogy amíg tart az érdekházasság, idehaza is bársonyosabbá teszi a kormánykritikát. Külhonban pedig néha olyan rózsaszín kép kerekedik, mely talán még a legravaszabb öieg agitpropos rókák kampányremekléseit is felülmúlja. Az orosz Nyezaviszimaja Gazeta legújabb budapesti beszámolója szerint például 1990-ben az MSZP jóllakott, sikeres, elégedett, reményekkel és törekvésekkel teli, a piaci reformokban a szomszédokat jelentősen megelőző országot hagyott a konzervatívokra. Most azonban a munkanélküliség, az infláció, a korrupció, a kárpótlás és a privatizáció zavara, a pénzügyi káosz jellemző, s bár az eladósodás a kádári gulyásszocializmus idején kezdődött, az ország az Antall—Boross-kormány idején veszítette el lendületét. Mindezzel kapcsolatban persze számos kérdésünk és megjegyzésünk lehetne. Pontosíthatnánk, hogy az eladósodás nem csupán kezdődött a Kádár-érában, hanem a mai adósság négyötöde akkor keletkezett, s a négyéves 20%-nyi növekmény a kamatterhek miatt nem is sok. Utalhatnánk arra, hogy a korrupció természete szerint jobban buijánzott a cenzúrázott sajtójú diktatúrában, mint a mindenütt szimatoló újságírókkal teli demokráciában; hogy az 1990-es üres valutatrezorok talán inkább utaltak pénzügyi káoszra, mint a mai hatmilliárdos devizatartalék. Megemlíthetnénk, hogy a munkanélküliség és az infláció 1990 utáni megnövekedése éppen az előző rendszer „sikereinek” gyümölcse, ellenben az infláció már 1991, a munkanélküliség 1993 óta egyre csökken. Összehasonlításként szóba hozhatnánk az élenjáró rubelnek a forinténál több nagyságrenddel nagyobb értékvesztését vagy a hazainál súlyosabb oroszországi foglalkoztatási problémákat. Még azt is szóba hozhatnánk, hogy az ország éppen a Boross-kormány idején kezdett újból lendületbe jönni, s a gazdasági növekedés talán folytatódhat, ha szántszándékkal nem fogják vissza. Mindezek helyett szorítkozzunk csupán egyetlen kérdésre: ha 1990-ben az ország jóllakott és elégedett volt, ugyan miért kapott az MSZP csupán 10%-ot, szemben a sok megpróbáltatást levezénylő koalíció 1994-es 20% feletti összeredményével? Zempléni Olivér A Nánási út már-már felsorakozik a szimbolikus történelmi helynevekhez. Hóm Gyula nem volt a Nánási útra meghívottak között, de azt éreznie kellett: nem ellene gyűltek össze ötve- nen. Sokkal inkább érte. Hiszen most már csak a vak nem látja (vagy még az is látja), hogy a nemzet megsemmisítésére szövetkezeiteknek (.koalíciós partnereknek”) legközelebbi célpontja Hóm Gyula, aki egyelőre, kicsit a kádári hagyomány kerékvágásában, „kétfrontos harcot” vív. Megpróbál a nemzet és a nemzet ellenfelei között valamiféle állást kiépíteni, de előbb-utóbb látnia kell majd: ez lehetetlen. Alig telt el fél év a májusi választás óta, melyen a választók kétharmada egyértelműen mellette szavazott (és nem valamiféle koalíció mellett), s immár vastag betűs cím közli a politikacsinálásról lebe- szélhetetlen Népszabadságban: „Hóm Gyula: Az MSZP nem vált koalíciós partnert. ” Ez a kijelentés bátran tekinthető az első harangkondulás- nak Hóm Gyula és a magyarul beszélő magyarfalók koalíciójának temetése előtt. Az MSZP jövője még talányos. * Az MSZP-t felkészületlenül érte a lavinaszerűen nyakába zúduló bizalom. Éppen ezért a rátukmált „szociálliberális” koalíciót voltaképpen semmi egyéb nem kötötte össze, mint — negatív közös célként — a nemzeti („konzervatív”) politikai erők iránt való ellenszenv, illetve — pozitív közös célként — a hatalmi pozícióban való osztozkodás. Csakhogy, mint már többször kifejtettük, a többség egyértelmű bizalma, ha tetszett neki, ha nem, nemzeti politikai erővé tette az MSZP-t, noha ezt nem ismerte föl, és hajlandó volt majdnem a magát SZDSZ betűcsoporttal álcázó ellenséges alakulat akaratának alárendelni. Az MSZP mint életképes politikai szervezet a világkiállítás kérdésében bukott meg. Ez volt az a kritikus pont, ahol eldőlt, hol működik a nemzet egészséges életösztöne, s hol nem. E sorok írója környezetvédő, s mint ilyen, nem volt mentes aggodalmaktól: a világkiállítás valóságos környezeti veszedelemmé válhat. S mégis: ezzel az óriási kockázattal együtt a nemzeti talpra állás soha vissza nem térő alkalmaként ismerte föl a világkiállítást, ami a jövő érdekében, a gyermekek és unokák életlehetőségeinek biztosítása szempontjából minden költséget megér. Az MSZP-nek — a világkiállítás kezdeményezőjének — látnia kellett volna, hogy a magyar nép, mikor hatalmas tömegben rá szavazott, vele együtt a világkiállításra szavazott. S íme, az új Ország- gyűlés többségét alkotó szocialista képviselők gyászmagyarokká váltak. Nem harcban szenvedtek vereséget, hanem gyáván meghunyászkodtak ostorcsattogtató idomáljaik előtt. Most a magyar nép külön szavazáson akar szavazni a világkiállítás mellett. Érik a konfliktus a magyar nép és a maga választotta parlament között. A Nánási út éppen ezért későn került be a képbe, de hát: jobb későn, mint soha. Ne felejtsük el: a Nánási úti összejövetelt megelőzte Szekeres Imre SZDSZ-szimpatizáns cinikus fenyegetése: „Ezek után, ha a népszavazás a világkiállítás mellett dönt, a terheket a társadalomnak kell viselnie.” (Más szavakkal: „Ha élni akartok, haljatok bele.”) S ha nem lesz világkiállítás: a társadalomnak talán kevesebb terhet kell viselnie? * A Nánási útra most az információs hatalmat (azaz: a hatalmat) kezében tartó szervezet, sulykoló módszerével, rásüti a „népnemzeti” jelzőt, ami önmagában nem is lenne különösebben figyelemreméltó. Mert ugyan mi különös van abban, ha a szocialista „népi"? S mi különös van abban, hogy az „inter- nacionalizmus”-nak nevezett szélhámosság megszűnvén, egy szocialista párt „nemzeti”? Hát mi lenne? Az adott helyzetben azonban ez szimbólum, ennek mögöttes üzenete van. A „nép-nemzeti” jelzőt évek hosz- szú sora alatt Csurka István nevével „ragasztották” össze. Ugyanakkor Csurka István nevével összeragasztották az antiszemitizmus fogalmát (különös módon senkinek nem tűnik föl, hogy még soha egyetlen antiszemita idézetet nem közöltek Csurka Istvántól). Mármost, ha a Nánási út „nép-nemzeti” kezdeményezés, akkor, természetesen, antiszemita kezdeményezés. Ez viszont már alkalmas lehet arra, hogy a Nánási úton ösz- szegyűlteket nemzetközi ítélőszék elé állítsák, sőt ha Horn Gyula nem fordul velük szembe (eddig nem fordult szembe), akkor ő is a vádlottak padjára kerülhet. A szocialisták, a jelek szerint, még most sem tudják, kik a .koalíciós partnereik". A valóságban viszont azok, akik a Nánási úton összegyűltek, arra a kérdésre keresik a választ: mitől szocialisták ők? Ha ugyanis semmi sem különbözteti meg őket a „liberálisoktól”, akkor liberálisok. Ha semmi sem különbözteti meg őket a nemzetiektől, akkor nemzetiek. A szocializmusnak, jobban mondva a „szocialistaság”-nak az értelmét és megkülönböztető jegyeit keresik. Azt most már nem tudják letagadni maguk előtt, hogy a pártjuk nevével hitelesített merényletterv a magyar nép ellen egyfajta liberális sokkterápia, ámbár a szándékot illetőleg kételkedünk a „terápia” megjelölés helyességében. (Az a gyanúnk, hogy inkább egy országnyi méretű zugió— palotai halálfurgonba akarnak berántani bennünket.) Kénytelenek voltak elismerni, hogy amit eddig saját kormányuk művelt, az lázas sürgés-forgás volt minden eredmény — mert minden épkézláb elgondolás — nélkül. Nem tudtak szabadulni a kényelmetlen érzéstől, hogy nemzetközi tőzsdenábobok balekjai, hogy megnyerték a választást az SZDSZ-nek, hogy hétről hétre Pető Iván gőgös-diadalmas arcával kell szembesülni- ök. Végül is eléjük meredt a kérdés, ha már magyar választóktól kaptak bizalmat: mi lesz Magyarországgal? * A kérdés cseppet sem költői, véletlenül sem szónoki. Az ország külpolitikai és nemzetközi gazdasági elszigetelődése napról napra növekszik, belső erőforrásai pedig kiapadóban vannak. Az adóterhek már most olyan mértékűek, hogy eleve megakadályozzák a források újratermelődését. Ezek az adóterhek még növekedni fognak. Az ország értelmesen foglalkoztatott munkaképes lakossága folyamatosan csökken; a nyugdíjasok száma nő, és 1995-ben növekedni fog a munkanélkülieké is. Miközben szavakban naponta elhangzik a mezőgazdaság prioritása, az agrárprogram késik, és szemmel láthatólag minden intézkedés célja a termelőszövetkezeti vezetőréteg anyagi életszínvonalának biztosítása. A gazdasági struktúra megállíthatatlanul egyfajta maffiastruktúrává alakul. Az ország legfőbb gazdasági tanácsadója egy nemzetközi tőzsdekalandor és valutaüzér, miközben a tartós és komoly nemzetközi kapcsolatok visszahúzódnak. A termelést föllendítő működő tőke beáramlása megállt. Elképesztően hangzik „a fogyasztás visszaszorítása, de a beruházások élénkítése”, hiszen nincs belső, nemzeti tőke, a külföldi beruházásokra pedig nincs remény. Még mindig kétséges, lesz-e 1995-ös költségvetés a naptári év végéig; s ha lesz is, az utóbbi évtizedek leggyatrább költségvetése lesz. A szakértelem olyan értelemben jutott uralomra az új kormányzattal, mintha történetesen szakképzett vasbetonszerelőkre bíznák egy repülőgépgyár tervezését. A televízió és a rádió a fogvicsorgató gyűlölet tombolása közepette a kontinens legszégyentelenebb, tehetségtelen és dilettáns tömegkommunikációjává vált. A föllendülés ujjjból szopott ígérete 1997-re tolódott ki, s ha elmarad, „az sem tragédia” —- hiszen 1998-ban már választás lesz, és minden egy új kormány nyakába szakad. Horn Gyula bízik a magyar nép kreativitásában — alkotóerejében —, de bízik Békési Lászlóban is, aki halálos csá- pást mér erre az alkotóerőre. Akik a Nánási úton összejöttek, nem bíznak Békési Lászlóban. Nem bíznak a történelem és a kontinens legtermészetellenesebb koalíciójában. Nem bíznak abban, hogy itt, ezen a szerfölött gyanús .intenzív osztályon” a beteg gyógyítására készülnek. Csakhogy, mint szocialistáknak, mi van a tarsolyukban a napi politika tüneti kezelésén túl? Mi lehet ma az a távlati program, amellyel egy szocialista párt felléphet? Mit szegezhet szembe azzal a liberálisnak nevezett destrukcióval, amely hadat üzent Istennek és ezzel hadat üzent az embernek is? Mivel pótolhatja az űrt, amelyet még betölt a semmivé vált „létező szocializmus” kénkőfüstje, miközben a megzavarodott választók egy légvár kézzelfogha- tóságát váiják tőlük? Ami legkézenfekvőbb lenne, a „freiburgi iskola”: rendezett és szabályozott verseny, melynek szabály- szerű rendezettségét (a .játékvezetést”) egy erős állam tartja a kezében. Ez a koncepció azonban csak egy lüktető, erőteljes piacgazdaság megreformálásaként használható. Magyarországon éppen csak megindult a verseny, s máris sorvasztják. Magyarországon nem a verseny túl- hevülése és kaotikussá válása a probléma, hanem az, hogy 1968 óta egy nemzetgyilkos szándék (Aczél Györgyé) piac- gazdasági előzmény nélkül fürdette meg a társadalmat ama jólét utánzatában, mely csak tömeges erőfeszítés és verseny eredménye lehet, s a társadalom ehhez a jólétutánzathoz ragaszkodik. Mint a villanyszámla-hátralékos, kinek áramszolgáltatását kikapcsolták, s most az újrabe- kapcsolást követeli, fizetés nélkül. Csakhogy ebben az esetben neki azt hazudták, hogy az elektromosság ingyen van. Mi sem természetesebb, mint az, hogy sok szocialistában — és szavazótáborukban — megfogalmazódik a kérdés: miért kell azokkal társas viszonyban lenni, akikben ugyanaz az ártó szándék irányít minden mozdulatot? S ez még mindig nem ad választ a másik kérdésre: mint szocialisták, mit tehetünk le az asztalra? * A nemzeti erők dolga most az, hogy a szocialista többségben egy hazához és néphez hű magyar szocialista többséget segítsenek világra jönni. Hogy a szociálliberális abszurdum helyett szocialista szocialisták emeljenek gátat, a nemzeti erőkkel vállvetve, a készülődő veszedelem előtt. Az ország népét föl kellene világosítani — mondhatni: egy új Macchiavelli iskolájába járatni, hogy fogalma legyen a kegyetlen játékról, melyet vele űznek, s a lelkiismereti problémáról, mely a számára is riasztóan meglepő csapdába besétált — inkább beszáguldott — Hóm Gyulát emészti. (Vajon nem ómen, nem sorsfigyelmeztetés volt-e az a hajszál híján végzetes baleset az M3-ason?) Nem tehet mást: a Békési- program mellett kell kitartania, holott érzi a baljós fuvallatot. Nehéz elhessegetni a gyanút, hogy a Világbank és a Valutaalap (botladozó nincstelen népek és természeti létalapjuk ragadozó szauruszai) szántszándékkal diktálnak olyan feltételeket a Mérleg utcával összejátszó pénzügyi kormányzatnak — s ezzel a váltót aláírt kezesnek, a szocialista pártnak! —, hogy ne tudja teljesíteni, hogy egy mindent maga alá temető pillanatban bedobja a törülközőt, s ők, a hitelezők telepedjenek ide, bevezetni a maguk diktatúráját, megsemmisítve a magyar nemzeti függetlenségnek még a reményét is. Már az 1995-ös költségvetés borotvaéltánca is csapda („a jövő év januáija sem tragédia” — dalolja rosszul sikerült szirénhangon a szocialisták liberálisa, Békési): nem véletlenül éppen a nemzeti ellenzék az, mely akár saját szempontjainak feláldozásával is rá akarja kényszeríteni a parlamentre a költségvetés elfogadását az 1994-es naptári év utolsó percéig. Hiszen lehet a magyarnak ellensége a balga szlovák, román és szerb nacionalizmus is; ám veszélyességük és hatalmuk nem hasonlítható a Soros—Reichmann—Valutaalap—Világbank ragadozó- kvartetthez. A Nánási út, ha közvetetten is, a nemzeti élni akarás és önvédelmi reflex felvillanásának színhelye volt. * A nemzeti erők dolga most nem a harsány szocialistaelle- nesség. A nemzeti erők most nem hagyhatják magukra a Nánási útiakat. A nemzeti erők stratégiájának lényege mostantól annak kell lennie, hogy a szocialistákat, mint képviselőket és politikai tényezőket, szembefordítsák az ország megkaparintá- sára készen álló pénzmoloch ejtőernyőseivel, a ,.koalíciós partnerekkel”. Ebben bátran lehet támaszkodni a szocialisták szavazóbázisára, mely kezdettől, mind a mai napig, viszolygott tőlük. Csakhogy ehhez a nemzeti erőknek egyetlen határozott és ütőképes erővé kell válniok. Szövetségest önmagának csak erős szerezhet. Szövetséghez szükséges kompromisszumot csak az köthet, akinek világos és kristályos célrendszere van. Vajon meddig kínálja még az alkalmakat a történelem? Ugyan meddig lehet még sorozatban elszalasztani az alkalmakat? — A törvényt betartjuk. Ha összejön százezer aláírás, szavazásra bocsátjuk, hogy kivágjuk-e az erdőt, vagy ne Jelenszky László rajza
