Pest Megyei Hírlap, 1994. november (38. évfolyam, 256-281. szám)
1994-11-02 / 257. szám
8 PEST MEGYEI HÍRLAP VELEMENY 1994. NOVEMBER 2.. SZERDA Gulyás és savanyú káposzta A z új kormány hatalomba kerülése óta meglehetősen sok mindennel hökkentette már meg a nem tisztelt választó, nem szeretett, nem őket választó és a létezik, de nem számít kategóriába sorolt egyáltalában nem választó honpolgárokat. Nem akarom most számba venni ezeket, hiszen nem kolumnás vezércikket írok, de azért egyet meg kell említenem, mert szorosan kapcsolódik ahhoz, ami írásra késztetett. Az nem okozott meglepetést senkinek, hogy az MSZP választási kampányában kardinális pontként szerepelt az 1996-os világkiállítás lehető legjobb megrendezésének kötelezettsége, hiszen az egész alapötlet még a kádári érából származik, amikor a létező gulyáskommunizmus ezt vélte minél jobb nemzetközi elfogadtatása sorsdöntő eszközének; a Németh-kormány pedig komolyan belevetette magát a szervezésbe. A négyéves demokrácia alatt megszavazták a parlamentben a magyar expó előterjesztését ellenzéki pártként is. Ezek után a lemondás valóságos pofonként érte az új koalíció politikájához (ígéret be nem tartásaihoz) éretlen, sokat és semmit nem várókat egyaránt. Most azonban nem is ezt akarom fejtegetni, hiszen ez a tény ma már bevonult a magyarság ellen elkövetett történelmi bűnök nem éppen szűkre méretezett tárházába. Az expó megrendezése ma már az esetleges népszavazás pozitív eredménye esetén is szinte az elképzelhetetlenségek kategóriájába tartozik. Hozzá kell számítani azt is, hogy természetesen a rendelkezésre álló minden eszközzel — és minden eszköz rendelkezésre áll! — mindent el fog követni a hatalom annak érdekében, hogy negatív irányba befolyásolja a közvéleményt, míg az expópártiak oldalán mindezeknek az eszközöknek elenyésző töredéke sem áll rendelkezésre. Ha pedig mégis győzne az „igen”, tennének róla, hogy ez a nemzet lejáratásának világkiállítása legyen. Nem azt akarom ezzel demonstrálni, hogy nem kell mindent megpróbálni, hanem csak azt, hogy mindenre fel kell készülni. De a témám most még csak nem is ez. Hanem a szakértelem. A legújabb kori magyar történelem nem is olyan legújabb szakértőinek szakértéseivel már legalább úgy el lehetne rekeszteni a Dunát, mint azt északi szomszédaink elrekkentették előlünk. De ezek legalább az első vonalban szereplők „eredményeiként” lehettek elkönyvelve. A második-harmadik kategória töltelékanyaga nem szerepel a nyilvánosság előtt — mint az elmúlt nevezetes évtizedek alatt sem —, csak a háttérben, csöndben szakért. Egyikőjük a napokban mégis — már nem először — kilépett véleményével a televízió nagy nyilvánossága elé is. Dérczy Ferenc, az expó ellenbiztosa megnyilatkozott. Nem írhatok kormánybiztost, hiszen ezt a titulust valószínűleg tévedésből kapta, ugyanis valaminek a kormánybiztosa azért a valamiért tevékenykedik általában (aminthogy Barsiné Pataky Etelka valóban az is volt) és nem ellene. Mindenesetre az ellenbiztos biztos, hogy nem vált kinevezői dicsőségére. Arról nem akarok hosszasabban értekezni, hogy nyilvánvalóan nem mond igazat. Azt állítja magáról: expópárti. Akkor miért vállalta el azt a posztot, melynek lényege annak felszámolása? Kijelentette: a világkiállítás ideje alatt nem jönne több turista, mint máskor, s ha jönne is (ez persze máris egy logikai bokaficam, de hát oda se neki!), azok nem a fizetőképes országokból. Egy: nem vagyok meggyőződve róla, hogy a világ ki tudja, hány országának (köztük a nyugati országok összesítés aiatt emlegetettek jó néhánya, vagy akár a részvételét jelző Japán) kormánya örömmel veszi Dérczy úr újfajta gazdasági kategorizálását. Kettő: nem értem, honnan tudja az ellenbiztos, hogy kizárólag néhány bangladesi vagy Szomáliái turista jöhetne számításba. Kijelentése első felére nézve pedig: vagy tudatosan hazudik, vagy tájékozatlan, ugyanis a Szonda Ip- sos számításaira alapozva körülbelül 10-12 millió turistára és ezek révén mintegy 119 milliárd forint bevételre tehetne szert az ország az expó megrendezésével. No de, hát ilyen ügyben az ilyen „árnyalatnyi tévedésekhez” már hozzászoktunk. Amihez azonban mégsem: az az ellenbiztos holtbiztos tájékozottsága a turisták táplálkozási szokásait tekintve. Ugyanis a világkiállítás elleni komoly érvként — és egyben saját szakmai és kommunikációs színvonalát is demonstrálva (valamint minden tévénézőt komplett hülyének nézve) jelentette ki Dérczy úr, a kifizetődést cáfolva, hogy az expó hat hónapja alatt úgyis csak 4000 kilogramm savanyú káposzta és 30 000 liter gulyás fogyna el. Ez igen! Ilyen ügyet ilyen szinten felmérni — ehhez már tényleg komoly szakértelem kell! És férfias önérzet, komoly koalíciós határozottság. Nem ennének elég gulyást és savanyú káposztát azok a nyavalyások? Hát akkor mi nem csinálunk nekik expót! Úgy kell nekik, majd megtanulják, mi az új istentelenek istene! B ár... lehet, hogy ezzel elszalasztjuk a soha vissza nem térő alkalmat gulyás és savanyúkáposzta-exportunk növelésére. Mitől lesz akkor majd híres a világban az új koalíció, ha nem ettől? Én mindenesetre jól meggondolnám ezt Dérczy Ferenc helyében! Egyébként neki magának pedig azt ajánlom: hagyjon fel a köztisztviselőség- gel. Vállaljon inkább állást felíróként valamelyik nagy közétkezdében. Úgy látszik, ehhez ért... Szekeres László Miért nem adják vissza az egyházi javakat Romániában? Strassbourgban tartott sajtó- értekezletén Románia köz- társasági elnöke igen biztató módon nyilatkozott a román—magyar kapcsolatok alakulásáról és a magyar kisebbség helyzetéről Romániában. Úgy általában. Mert amikor konkrét kérdéseket tettek fel Ion Iliescu elnök úrnak — akkor már nem hangzottak olyan bizta- tóaknak az államfő szavai. Cseresznyés Pált — ugyebár — nem engedheti szabadon elnöki kegyelemmel, mert a legfelsőbb törvényszék jóváhagyta a 10 éves büntetését. Cseresznyés Pál esete külön tanulmányt érdemelne: azt hiszem, nincs a világon törvényszék, amely „bűnéért” — ameny- nyiben egyáltalán elítélné — két hónapnál súlyosabb büntetéssel sújtaná. Ám kérdezték a Román Köztársaság elnökét arról is, miért nem szolgáltatja-szolgáltat- ta vissza Románia mindmáig az „államosított” egyházi javakat? Az elnök úr azt válaszolta erre a kérdésre, hogy ez elsősorban egyházak közötti vita — amelybe az állam nem avatkozhat. Nos, a válaszban van valami igazság is — de sajnos kevés. Igaz, hogy minekután a pártállam felszámolta a román görög katolikus egyházat, templomait a román „államegyháznak”, a görögkeletinek ajándékozta. Ezeket pedig a görögkeleti (ortodox) egyház nem hajlandó visszaszolgáltatni egykori tulajdonosaiknak. A görög katolikus egyház pedig nem perel görögkeleti testvérével: az államon követelik templomaikat és egyéb elorzott vagyontárgyaikat. A kommunista állam vette el tőlük ezeket — a kommunista állam jogutódja, a magát demokratikusnak valló állam kell hogy visszaadja. Ám voltak a görög katolikusoknak intézményeik, iskoláik, teológiájuk, könyvtáraik. Ezek nincsenek (nem is voltak) a görögkeleti egyháztulajdonában. Valameny- nyit az állam birtokolja. A görög katolikusoktól elvett egyházi javak azonban csak egy hányadát jelentik az „államosított” egyházi tulajdonnak Romániában. A túlnyomó többséget jelentő görögkeleti egyháztól úgyszólván semmit se vett el a kommunista hatalom. Felekezeti iskoláik nem voltak. Mindössze tán két középiskola az egész országban, ezeket azonban ma sem követelik vissza. Kolostoraik, férfi és női szerzetesrendjeik érintetlenül maradtak, vagyonukkal, he- lyenkint 10 000 hektárnál nagyobb erdőikkel együtt. A római katolikus és protestáns (tehát nemzeti kisebbségi) egyházak elvett javaiból semmi se kerüli a görögkeleti vagy más egyház tulajdonába. Iskoláik, középiskoláik, intézményeik és az épületek, amelyek otthont adtak nekik — mind az állam tulajdonában vannak. Az állam tette rá a kezét azokra a birtokokra- erdőkre is, amelyek az iskolák és szociális vagy művelődési intézmények fenntartását biztosították. A római katolikus kolostorokat, a protestáns szerzetesházakat, -otthonokat az 'állam birtokolja továbbra is, csak néhányat sikerült mindjárt a változást követő hónapokban visszaszerezni. Az egyházi javak visszaadásának a kérdését tehát — 'csupán a görög katolikus templomok esetében lehet egyházak közötti vitának tekinteni. Úgy egyébként mind a román görög katolikus, mind a magyar (és kis részben német) római katolikus és protestáns egyházak esetében kizárólag az állam birtokolja (továbbra is) a kommunisták által eltulajdonított javakat, vagy azok nagy részét. Gondolunk itt elsősorban iskolákra, szociális intézményekre, könyvtárakra és fenntartásukat szolgáló ingatlanokra. Ezeket nem hajlandó elsősorban visszaadni a kisebbségek egyházainak, de a Róma (és nem a mindenkori kormányzat) fennhatósága alá tartozó román görög katolikus egyháznak se a totalitárius kormány örököse — a mai román kormányzat. Pedig nem is lenne olyan bonyolult. Elvi döntést kellne hoznia mindössze: a megoldás akár lépcsőzetes is lehetne. Vegyük — példaképpen — a gyulafehérvári Batthyane- um, az ország talán legértékesebb könyvtára esetét. Alapításától kezdve az 1948-as államosításig a római katolikus egyház tulajdona volt az épülettel együtt. Visszaadása esetén csak az igazgatónak és egykét alkalmazottnak kellene kivonulnia a könyvtár épületéből, amely több száz kódex és ősnyomtatvány mellett a legendás „Codex Au- reus”-t, illetőleg annak egyik felét is őrzi. Nem. Az egyházi javak visszaadásának a kérdése — elsősorban nem felekezetek közötti vita tárgya Romániában. Elsősorban nemzetiségi kérdés. Ezért nem sietnek a megoldásával. Fodor Sándor Hűvösen, tárgyszerűen Az elmúlt négy év során a honi lapok többsége nagy élvezettel ismertette a hazai állapotokról a külföldi sajtóban megjelent cikkeket. Ezekből a dolgozatokból a gyanútlan és tájékozatlan külföldi olvasók megtudhatták, hogy az ismeretlen kis országban nacionalista kormány mereng a félfeudális félmúlt felé, rekeszti ki az európai friss fuvallatokat, támogatja nyíltan vagy burkoltan a veszedelmes bőrfejű bandákat, melyek a hatalom elnéző hunyorítasa mellett odáig merészkedtek, hogy köztereken gátlástalanul piros-fehér csíkos zászlókat lengetnek. A kétegyházi gyújtogatás, a túrái kettős cigánygyilkosság és más tragikus, ám hál’ Istennek, nem túl gyakori esetek kapcsán világossá válhatott a külhoni olvasó előtt, hogy ebbe az országba legfeljebb úgy tanácsos jönnie, ahogy a gazdagabb fehér középpolgárok a Harlembe járnak borzongani: csak bezárt ajtó és ablak mellett megállás nélkül, lassú menetben szabad végighajtani rajta, s ha valaki netán üzletet is akar kötni, előtanulmányul nézzen meg néhány afrikai gyarmati expedí- ciós vagy vadnyugati filmet. Ha a szerzőkről egyáltalán megtudhattunk valamit, gyanúsan sok magyar aláírással találkozhattunk, az importált cikkekről esetenként kiderült, hogy bizonyíthatóan hazai toll forgatók készítették őket. Az idézett cikkeket kommentár nélkül közölték, mint a felettünk ítélkezni hivatott magasabb rendű civilizáció megfellebbezhetetlen ítéletét, mint olyan tükröt, amibe nézve kötelesek vagyunk elpirulni és szemünket lesütve szánni-bánni bűneinket. Ilyen nagytekintélyű orgánumokkal senki se merészeljen vitába szállni, szállni legfeljebb magunkba lehetett. A minap azonban a Nép- szabadság bécsi tudósítója meglepetésre komoly körítéssel adta le egy Presse-riport szűk kivonatát. (A riportot a Pest Megyei Hírlap is ismertette.) Megtudhattuk, hogy a szerző-főszerkesztő közel áll Alois Mockhoz és annak pártjához, s hogy az osztrák koalíciós tárgyalások minden bizonnyal rányomják bélyegüket a magyar tárgyú riportra is. Kiderült az is, hogy a fő- szerkesztő a pesti utcákon azért tapasztalhatott káoszt, mert egy maratoni futóverseny kellős közepébe csöppent, hogy az általa rosszallóan emlegetett rendőri akció „állítólagos, s hogy a szerző amúgy is egyetlen hétvégén szerzett három-négy — nem politikai jellegű — élményére alapozza üzenetét”. De mi fordította ki ennyire sarkaiból a máskor oly visszafogott külföldi tudósítónkat? Talán maga a Presse-riport üzenete: „Magyarországon a szocializmus restaurációja megy végbe...” Zempléni Olivér