Pest Megyei Hírlap, 1994. november (38. évfolyam, 256-281. szám)
1994-11-15 / 268. szám
PEST MEGYEI HÍRLAP LEVELÜNK JÖTT 1994. NOVEMBER 15., KEDD 13 Lélekrombolás Tisztelt Szerkesztőség! Azzal a szörnyű hírrel kapcsolatban írok önöknek, amit a november 8-i számukban olvastam, nevezetesen, hogy két tizenéves fiú meggyilkolt Dunakeszi határában egy 9 éves gyereket. Azoknak a pedagógusoknak, akik e hír hallatán szörnyül- ködve tárják szét karjukat, hadd meséljem el mai gyermekfogászati élményemet. Első osztályos fiammal gyanútlanul ültünk a III. kerületi fogászati rendelőben, míg be nem csörtetett a Szérűskert Utcai Általános Iskola egyik osztálya. A gyerekek 12 évesek, a tanárnő szőke, fején fekete pompon. Mindjárt előkerült egy akciófilmet tartalmazó videokazetta, amit be is tettek a tv-be. Akkor kezdődött a borzalom. A cselekmény: egy férfi üvölt, hasba és szájba rúg egy másikat, a száját lekötözi ragtapasszal, és őt egy csomagtartóba zárja. Más férfiak ütik és lövik egymást, miközben a „Hol a zsozsó másik fele?” üvöltés hallatszik. Aztán félmeztelen nő vonaglik egy oszlopon egy bárban, sok férfi iszik, közben nézi. A félmeztelen nő a kulisszák mögött lelő egy férfit, de őt is lelövik. Golyó elöl be, hátul ki. Vér, üvöltés. Majd több férfi félig agyonver egy másikat, akinek a melle véres. Elvonszolják. Valakinek egy hosszú pengéjű késsel levágják a kézfejét. Mögöttem a lányok mondják: „majd a fejét is le fogják vágni”. Ekkor odaszóltam a tanárnőnek: biztos, hogy ez a film a gyerekek szellemi épülését szolgálja? Azt felelte, nem ő hozta a kazettát. Mondtam neki, hogy az ő helyében én bizony kivetetném a tévéből. Nem tette. Majd amikor a tanítványai kábítószert fognak fogysztani, akkor is azt mondja, hogy nem ő hozta? Bent reklamáltam a fogorvosnőnél. Elmondta, hogy sajnos gyakoriak az ilyen esetek. Szeretném megkérdezni, micsoda emberek nevelik a mai ifjúságot? Egyáltalán, ez nevelés? Miért nem hívják az akciófilmet egyszerű őszinteséggel szadista filmnek? A fent leírt cselekmény a filmnek mindösz- sze az első tíz percét tette ki, utána szerencsére bemehettünk a rendelőbe. Tisztelt Szerkesztőség! Tiltakozom az ilyen lélekrombolás ellen! A pedagógusok pedig ne csodálkozzanak, ha 14 évesek megölnek egy szegény 9 éves gyermeket. Staszny Gáborné Budapest Uj, emberi magatartás Előrebocsátom, nem szeretem taxisokat. Felháborít, ha két fuvar díjából négy fuvart akar keresni. Úgy érzem, kiszolgáltatottak vagyunk velük szemben. Most azonban kezdek reménykedni... November 8-án mozgáskorlátozott édesanyámat kellett kórházba vinni. Mivel a Pest Megyei Hírlap állandó olvasója vagyok, felfigyeltem benne az Expó Taxi telefonszámára. Rendkívül korrekt, becsületes vezetőt kaptunk. Kocsija tiszta, ő maga kulturált. A tarifa pedig az általunk remélt összeget sem haladta meg. Óbudáról a Kútvölgyi úti kórházig (telefonon rendeltük) 580 forint! Köszönjük az új, emberi magatartást, és azt, hogy az expó taxisok visz- sza akarják szerezni a taxistársadalom régi jó hírnevét, és ezzel az utasok bizalmát. A taxis száma: 375. Dr. László Árpádné Budapest HISTÓRIA Gepidák és langobardok a Kárpát-medencében (IV.) Fo foglalatosságuk az ellenségeskedés Az eredmény a következő: Az arimannok többsége az A vércsoportba tartozó, nor- dikus vagy ún. Cro-Ma- gnon típus, magas termetű, hússal és tejjel jól táplált férfiú. A sok egyezés alapján egymás rokonai, egyetlen fára tagjai lehettek. Termetét és táplálkozását tekintve a nemesember emelkedik ki közülük (7. sír). Asszonyaik vércsoportja éppoly kevert, mint típusa; csak egy részük germán eredetű. A többség kis termetű alpi vagy mediterrán típus, elég sokan szerényebb gabonatáplálékon nőttek fel, össztársadalmi képük azonban jól idomul a férfiakhoz. Ismét kiemelkedik a 31. sír nemesasszonya. Az aldiones rétege vegyes, s nem nagyszámú. Germánok és rómaiak egyaránt találhatók köztük, táplálkozási indexük ennek megfelelően éppúgy ingadozik, mint termetük, vércsoportjuk és típusuk. Egyértelműen elválik a rabszolgaréteg, csaknem kivétel nélkül déli vagy helyi eredetű típusok, alacsony termetűek, húst, tejet nagyon keveset fogyasztottak életükben, növényi táplálékon nőttek fel. Szinte kétségtelen, hogy valamennyien „romani”, vagyis provinciálisok voltak. Korántsem szabad azt hinni, hogy ezek a viszonyok csupán a pannoniai langobardokra jellemzők. A piemonti Testona lango- bard temetőjében például a vércsoportmegoszlás csaknem azonos a szentendreivel. Lengyel Imre adatai szerint: Testona Szentendre A vércsoport 28,6% 29,9% A/2 vércsoport 10,7% 11,7% B vércsoport 21,4% 16,9% AB vércsoport 7,1% 5,2% 0 vércsoport 16,8% 23,4% Nem vizsgálható 14,3% 12,9% A fentiekből a domináns langobard A—A/2 vércsoport azonos súlya mellett a helyi B, AB konponens további emelkedésére, tehát még több romani zált elem bekerülésére következtethe tünk az alapvető azonosság mellett. A testonai helyzet nem kis mértékben már Pannóniában alakulhatott ki. Mindezek ismeretében bizalommal fordulhatunk ismét Rothari törvénykönyvéhez. Igaz, j!6 évvel azután, hogy a langobardok elhagyták Pannóniát, tehát 643 októberében foglalták írásba, de az utószó szerint „atyáink ősi íratlan törvényeiből, — amennyire öreg emberek emlékezni képesek voltak rá”. A 363 paragrafust tartalmazó „Edic- tus”-ból alig néhánynál lehet a római jog hatásait felfedezni, ebben különbözik valamennyi V—VI. századi barbár „népjogtól”. Az ősi magot a 14—152-ig terjedő büntető rendelkezések és a 200—226. családi és örökösödési jog képezi, a többi cikkely esetében az itáliai politikai, jogi és gazdasági helyzet módosításaival, kiegészítéseivel számolhatunk. Az emberek társadalmi értéke elképesztően különböző. Szabad férfi vagy asz- szony meggyilkolásáért, ha nem szabad követi el, halál, .ha szabad ember követi el párharcban, meg sem határozott óriási vérdíj (were- geld) járt. 1200 arany soli- dust kellett fizetni szabad asszony megöléséért, 900-at az ellene elkövetett erőszakért. Az összeg értékéről nincs pontos adatunk. 80—100 évvel később, a langobard pénzverés és pénzgazdálkodás kifejlődése idején 8 solidusért olajligetet, 9-ért fél házat, 15-ért zöldségeskertet, 12-ért rabszolgafiúcskát, 21-ért rabszolganőt csecsemővel együtt, 50-ért gyümölcsöskertet vagy két lovat, 100-ért teljesen felszerelt harci paripát lehetett kapni. Ugyanakkor egy aldio meggyilkolásáért már csak 60, háziszolgáért 50, major- sábeli rabszolgáért 20, földműves rabszolgáért mindösz- sze 16 solidus vérdíjat kellett fizetni. A szabadok és a függők között óriási szakadék tátongott, egy aldio megölése kisebb vétek volt, mintha valaki egy szabad embert lelökött a lováról (80 solidus). Ugyanez a különbség érzékelhető a testi sértések büntetésének kiszabásánál. Különös olvasmány ez, olyan, mint valami biztosítási ügynökség tájékoztatója. Hogy ősi germán eredetű, azt a korai gót törvényhozás hasonlóan akkurátus rendelkezéseivel való rokonsága mutatja. Az összes lehetőségeket „leltárba veszi”: kezdve az egyszerű fejbeverésen, a hajba való belenyíráson, a fej betörésén (a betört csontot szilánkok szerint részletezve), folytatva a szem kitolásával, az orr levágásával, a metsző- és őrlőfogak kiverésével, a fül levágásával, arculütéssel, orrbave- réssel, fültövönvágással, nyílt és zárt kartöréssel, csí- pőnrúgással, kézlevágással. Külön élvezettel részletezi a kéz és láb ujjainak elvesztését, egyenként a hüvelykujjaktól a kisujjig. Az aldi- óknál és a rabszolgáknál még az ajak levágását és a szolgaverést is felsorolja — az utóbbi mindössze fél solidusba került, négy sebig duplázva —, tovább nem kellett számolni. A rendelkezések háromszor ismétlődnek, külön a szabadok, az aldii és a rabszolgák számára. A különbségek jellemzők: szabad ember kisujja 16, aldióé 4, rabszolgáé csak 2 solidust ért. De már a szabad ember kardforgató hüvelykujjáért hatod weregeld (vérdíj), tehát esetenként több száz solidus büntetés járt, az aldió- ért csak 8, a rabszolgáért 4 solidus. Kemény nép volt, kétségtelen. Fő foglalatosságainak egyike a faida. az ellenségeskedés, s nyomában a vérbosszú. „Nem tilthatjuk meg a párviadalt, mivel ez a langobard nép ősi szokása”, kesereg még sokkal később is Liutprand király, de már Rothari mindent megtett, hogy kemény büntetésekkel legalább csökkentse, vagy a törvénykezés keretein belül „istenítéletté” szelídítse. A középkori istenítéletek a gót és langobard törvények és az egyház kompromisszumából keletkeztek. Rothari szinte megszállottként üldözi a sírok kifosztását' (grabuorfin), az egyik legsúlyosabb büntetés, 900 arany solidus járt érte. Mintha csak érezte volna, hogy halála után pár nappal a paviai langobard királyi bazilikában, Keresztelő Jápos templomában levő sírját éjjel felnyitják és kirabolják. Körülbelül ugyanígy sikerült a vérbosszút, a ven- dettát megfékeznie, amely mély sebeket hagyott a későbbi Itália történetében. Főleg azért nem zavarta a törvénykönyv a rablókat és erő- szakoskodókat, mivel a halálbüntetéssel a langobardok nagyon takarékoskodtak, alig egy-két bűntényt (fegyveres rablás, orgyilkosság) büntettek halállal. Így aztán saját maguk „oldották meg” a kérdést, a váltságdíjra nézve pedig kiegyeztek, fizetésképtelenség esetén sem történt semmi a szabad emberrel. Pannóniában az aranypénz helyett még nyilván állatban lehetett fizetni, valószínűleg a solidusokhoz hasonló finoman részletezett szabályok szerint. A langobard társadalomban különleges, egyedi helyzetet foglalt el a szabad nő. Minden nőhöz elidegeníthetetlen vagyon vagy birtok tartozott, a mundium. Ez az összeg jelképezte a család, majd a férj, mindkettő hiányában a király uralmát s egyben védelmét az asszony fölött. Mivel a mundium apai eredetű, az apa családja a mun- duald. Ha valaki házasodni akart, ajándékot kellett adnia a mundualdnak, garanciát (wadia) az asszonyért — mindez a régi nővásárlás maradványa. Ezután átvette az asszonyt és a mundiu- mot, az asszony vérdíjával csaknem megegyező összeget, hozományt. A mundium átkerült a férj családjába, amely kiegészítette azt az új asszonynak adott fa- derfióv&l, atyai adománynyal. Mindez a kardra és lándzsára tett ünnepélyes fogadalmak közepette zajlott le. Végül a férj adományozta a nászéjszaka után a morgingabol (Morgengabe, móring) — ezek Pannóniában minden bizonnyal a szabad asszonyok díszes fi- bulái. Mindezen rendelkezések miatt a langobard asz- szony soha nem lehetett teljes jogú (selpmundia), mindvégig uralkodott rajta családja, később a fiscus is. Ugyanez vonatkozott a kiskorúakra is. A langobard törvények megengedték a szabad asz- szony rokonságának a bosz- szúállást, ha nőtagjukat más férfival találták, s férjnek pedig, hogy megölje a hűtlen asszonyt. A családi vagyont a teljes jogú fiú vagy fiúk örökölték, de természetes fiú léte esetében (még ha rabszolgának született is, de apja „thingeltette”) egyhar- mad járt neki vagy nekik. A család kihalásakor az örökösödésre a rokonság heted- íziglen volt számon tartandó, tehát vigyáztak arra, hogy a vagyon lehetőleg minden körülmények között a fárában maradjon. (Folytatjuk) Bóna István akadémikus Bene vitéz Az első honfoglaláskori sírt Pest vármegye területén tárták fel. 1834-ben pásztorok bukkantak rá a Kecskemét és Nagykőrös közötti Benepusztán a leletre. A pásztorok értesítették Szentkirályi Móricot, a vármegye híres főjegyzőjét: szerencsére ő felismerte a lelet tudományos jelentőségét, és haladéktalanul értesítette Jankovich Miklóst, a kor neves műgyűjtőjét, aki egyúttal elismert tudós volt. A nagybirtokos, többek között Fejér és Pest megyében több ezer holdat birtokló Jankovich évtizedek alatt kialakított különféle gyűjteményei ma a múzeumok — s könyvtára révén a Széchényi Könyvtár — legféltettebb kincsei. Jankovich még a felfedezés esztendejében nagy tanulmányt jelentetett meg a Magyar Tudós Társaság Évkönyvében. Ma is helytálló módon elemezte a mintegy 120 darabból álló együttest. Jankovich a csontok alapján tisztázta, hogy csatákban részt vett férfi teteme került elő. A sír korát az előkerült pénzek segítségével határozta meg, szerinte 924-ben, vagy azután valamivel temethették el a vitézt. Úgy vélte a pénzekből — melyek Berengár itáliai király érméi voltak —, hogy a benepusztai sírban nyugvó férfi „valóságos magyar hős, még pedig azok közül való volt, kik 1. Berengár császár idejében Olaszország diadalmas hódításából szerencsésen hazatértekJankovich a lelőhely neve — Benepuszta — alapján — alighanem vitatható módon — nevezte el Bene vitéznek a honfoglaló magyart, feltételezve, hogy a pusztát eredetileg róla nevezték el eleink. Pogány György
