Pest Megyei Hírlap, 1994. november (38. évfolyam, 256-281. szám)
1994-11-12 / 266. szám
i PEST MEGYEI HÍRLAP LEVELÜNK JÖTT 1994. NOVEMBER 12., SZOMBAT J3 Egy vers 1956 novemberéből jjfcfo* Tisztelt Szerkesz- \ iL tőség! Tudom, ('fjpMSnem szokásuk, 'StP'7 de most tegyenek kivételt, közöljék ismerősöm — sajnos már nem él — versét. Előre is hálásan köszönöm. Szeretettel: Gy, Gy. Vác Az alábbi verset 1956 novemberében vetették papírra. írója, Groh- -mann Ottó munkásember volt, erdélyi szász családból származott, 1908. június 9-én született és 1978. július 15-én hunyt el. Hazánk úgynevezett felszabadulását nagyon megszenvedte, mert 1945 és 1950 között négy alkalommal tartóztatták le a Péter Gábor vezette kommunista állambiztonsági szervek. Raboskodott az And- rássy út 60.-ban, a Markó utcai fogházban, Kispesten, Szombathelyen, Sopronkőhidán. 1956 őszén Pestszent- lőrincen élt. A forradalmi eseményekben csak verseivel vett részt. Ezt a költeményt több ízben nyilvánosan elszavalta. A véres kenyér „Egy üres telken ásott, őszirózsás, szomorú sírokra gondoltam...” Kenyeret esznek a gyermekek, Még friss, és az illata ritka csoda, Csak két napja, hogy nem volt kenyér, S úgy esznek, mint akik nem ettek soha. Nem tudják, hogy nem messze innen Még gőzöl piroslón a vér, Csak azért, hogy apró szájaknak Legyen otthon friss, puha kenyér: Ötszázan álltak a pék előtt, Majd a Béke térnél dübörgőit egy tank, S félezer sortálló magyarba Beleágyúzott a csillagos bitang! Azóta, ha kenyeret látok, Bosszúért üvölt a szívem, az eszem! Ezt a sikongó jajkiáltást A történelem asztalára teszem... Vádolok minden hasztalan szót, Mely békéről zajong álszent szájakon, Addig, amíg tankok tipornak Vörös csillaggal a magyar tájakon! S ti, lányaim, s te is fiam, Azt tedd, amit néked dalol most apád; Hogy az unokák se feledjék: — Gyűlöld a gyilkosok véres csillagát! Pestszentlőrinc, 1956. november 4. Fő az éberség! © Már csak természetes, hogy most, az egeket ostromoló áremelések árnyékában, amikor Józsi bácsi már egy kis paprikás krumplihoz jutva is imába foglalja a Horn-kormányt, mi a legfontosabb! Naná, hogy a lefigyelések. Szinte már csak úgy tudjuk elképzelni az elmúlt négy évet, mint egy végeláthatatlan vadászmezőt, melyen a gyanútlanok járták a maguk útját, tették dolgukat, időnként beugrottak a kávéházba egy feketére, de mögöttük mindig ott settenkedett „hosszú méla lesben” egy álruhás MDF- es, aki alig várta, hogy jelenthesse a titkosszolgálatnak az illető cipőfűzőjének a színét, illetve felesége parfümjének márkáját. Mert ugye tudvalevő, hogy ez a szélsőséges, az emberi jogokat sárba tipró jobboldali kormány külön dossziét vezetett — akkori — ellenzéki politikusok ruhatáráról, és aktákba foglalta a hölgyeik illatát. Für Lajos állítólag egyeneHISTÓRIA Gepidák és langobardok a Kárpát-medencében (IV.) Nehezen értették meg egymást Bár a langobardokat — nem egészen világos okokból — több történeti munka a „keleti germánok” közé számítja, soha nem éltek keleten, s nem is tartoztak a keleti germán népek közé. Nyelvük nem 'maradt ránk összefüggő szövegekben, csupán jogi terminus technicusok, glosszák, személynevek és az olaszba bekerült helynevek és köl- csönszók formájában. Eny- nyiből is világos azonban, hogy nem keleti germán nyelven beszéltek, a gepidákkal tehát nehezen vagy sehogy sem értették meg egymást. A ránk maradt langobard szavak többsége azon népek nyelvével rokon, amelyekhez a langobardok őshazájukban a legközelebb éltek: elsősorban az ószászhoz és óangolhoz, kisebb mértékben az ófrízhez áll közel, végeredményben tehát ófelnémet nyelvjárás volt. Néhány északi germán szó is kimutatható nyelvükben, de kevés ahhoz, hogy jelentősebb skandináv elemek létét igazolja. Rothari király törvény- könyve a langobard népet összefoglalóan exercitus- nak, hadseregnek nevezi; langobardnak Itáliában a fegyveres hódítók összessége számított. E sajátos katonai társadalom nem természetes képződmény, hanem a langobard vándorlások, hódítások következménye. A társadalom alapsejtje a fára volt. Eredetileg nemzetséget, vérrokonsági közösséget jelentett; e természeti kötelékek azonban éppen a langobard vándorlással felbomlottak, eredeti formájukban nem álltak többé helyre. Alboin király a kortárs Marius Aventicensis szerint in fara indította el itáliai expeditiófdt, vagyis hadjáratát. A pannoniai fára ebben az esetben a harci egységeket és családtagjaikat jelentette, bár korántsem valamiféle gót típusú tízesszázas csapatokba szervezett népet. A fárának ilyen vándorló-költöző fegyveres csoport értelmezésével később is találkozunk. Másik jelentése ismét visszakanyarodik a rokonsághoz: ágazatot, közös leszármazottakat, rokonsági köteléket jelent. Vagy a rokonság élén álló vezetőtől, vagy egyik ősétől nyerte nevét a fára: Fára Aldemari, Fára Authe- reni, Fára Winifred (Paulus Diaconus fárája), vagyis nemesi, illetve szabad családi-rokonsági kötelékről van szó. A fárának meghatározott településterülete, birtoka volt. Elén a családfő állott, alá tartoztak családtagjai, gazdaságilag függő rokonai, valamint szabad há- zanépe. Ezzel függ össze harmadik, legkésőbbi jelentése: bevándorló család birtoka, falu. A langobard társadalom belső rétegeződé- sét a langobard törvény- könyvekből, oklevelekből és a szabad, illetve nemesi települések elnevezését őrző helynevekből ismerjük. Alapvető magja a szabad fegyveres férfiak öszszessége, a „fegyveres emberek”, az arimanni (hari- manni), akik a hadsereg tagjai (exercitales). Másik langobard elnevezése, a báró szabadon született férfit jelent, s később nagy emelkedést ért meg. Lakóhelye a „baronica” vagy „ariman- nia”. Felesége a szabad asz- szony, a frea, aki „méltón született”, vagyis wirdibo- ra. Fiuk is „teljes joggal született”, vagyis fulboran. A szabadok közössége alá tartozott, de gyakorlatilag egy-egy fára tagja volt az (h)aldiók (félszabadok) rétege (aldii vagy aldiones). Feleségük elnevezése: (h)a/- dia. E réteg már az Elba-vi- déki umatemetőkben kimutatható, eredete a germán őskorba nyúlik vissza. Hadifoglyokból, meghódítottak- ból, szabadságukat önként eladókból vagy eljátszókból összetevődő szolgarétegből vált ki, mivel a fejletlen langobard gazdasági élet mellett nem tudott kialakulni antik típusú rabszolgaság. Bizonyos váltságdíj (laune- gild) lefizetése avagy vállalása esetén gazdája a népgyűlésen, a gairethinxen felszabadított, sőt veszély esetén maga a népgyűlés nyilvánította őket „per sagit- tam”, azaz „nyíl által” fel- szabadítottá, vagyis: íjászszolgálatra kötelezte őket. A felszabadítás azonban nem volt teljes, gazdaságilag és jogilag továbbra is ura alá tartozott, tehát függő, illetve félszabad lett, akit háborús és udvari szolgálatra köteleztek. Jog nélküli volt a szolga (skalk), gyermekei szolgának születtek, és azok maradtak, hacsak az említett módon fel nem szabadították őket. Ekkor nagykorúságáig fulfree lett az aldiók- hoz hasonló jogállással. A langobardok itáliai hódítása előtt alig játszott a szolgaréteg jelentős szerepet, az itáliai törvények mindenkor a latin servus, ancilla, mancipius kifejezéssel illetik, tehát lényegében a római colonus réteg egy fé- sze és a városi szegénység jutott erre a sorsra. Egy Gi- sulf nevű langobard úr birtokán például két házat említ az egyik oklevél, az egyik a langobard Gaido- ald nevű szabad (de gazdaságilag függő) emberé, a másik a latin nevű Ursus rabszolgáé. Más oklevelekben is szó esik egy-egy házközösséghez tartozó szabadokról és rabszolgákról. A pannoniai provinciális lakosság maradványai nyilván hasonló sorsra jutottak, az antik típusú rabszolgaság csírái Pannóniáig nyúlnak vissza a langobardok- nál. Elméletileg minden hatalom a népgyűlés, a thing, pontosabban a „lándzsások gyűlése” a gairethinx kezében összpontosult, ennek nyomai még az itáliai langobard törvénykezésben is élénken élnek. Hogy mekkora területet, lakosságot foglalt magában egy-egy pannoniai thing, nem tudhatjuk, de éppen a területi szétszórtság ítélte menthesen kommandósokat akart küldeni azon képviselők nyakára, akik vörös vagy vörös árnyalatú nyakkendőt vettek fel, illetve asz- szonyuk orosz kölnit hintett magára... Hát csoda, hogyha ilyen ördögi jogtiprás után kormányunk önkívületi állapotban igyekszik lecsapni demokráciánk legádázabb ellenfeleire? Nem csoda, hiszen kormányfőnk és honvédelmi miniszterünk az ilyen aljas ügynököskö- déshez nincsen hozzászokva. Elvégre ők egy olyan népi demokráciából jöttek, ahol köztudott volt az ellenfél iránti lojalitás. A kulákoknak karácsonyonként ajándékcsomagot küldtek, húsvétkor pedig mindig egy-egy darab sonkát. Egyáltalán, a más véleményt hirdetőket annyira szerették, hogy gyakran elküldték őket a Hortobágy környékére egy kis hasznos munkával egybekötött gyógyüdülésre. A lényeg, hogy ébernek kell lennünk az ilyen álruhás hírszerzőkkel szemben, mert mindenre képesek. Ez a szerencsétlen Hack Péter is gyanútlanul ment meginni a szokásos napi cappuccinóját, amikor az államapparátusba jól bebetonozott két izom- pacsirta félelmetes sugarakat lövellt ki az SZDSZ- es képviselő felé. Úgyhogy más megoldás most nincs, mint félretenni a legsúlyosabb gazdasági problémákat is, s minden figyelmünket a lefigyelések feltárására fordítani. Honvédelmi miniszterünk is serényen teszi a dolgát, harcot indítva mindazok ellen, akik kémjelentésben felesége dauerminőségéről akartak leírást adni. A kormányfő helyében írnék egy levelet, a magyar népnek címezve, melyben elnézést kérnék azért, hogy előreláthatat- lan lefigyelési ügyek miatt el kellett napolni a gazdasági felemelkedést. Majd ha leszámoltunk a demokrácia sárba tiprói- val, akkor jöhet a jólét. Akkor ehetünk akár csirkepaprikást is. Addig pedig Józsi bácsi is és mindenki bírja ki paprikás krumplival. Földes György Nagykőrös tétlenül elhalásra. A népgyűlés döntött béke és háború, rabszolgák felszabadítása, szabadok rabszolgasorsba taszítása kérdésében, egyben ítélkezett a főbenjáró ügyekben. A szokásjog őre a bírák, a sculda- hisok testületé volt, eredetileg a népgyűlés mellett tevékenykedő nemzetiségi intézmény; Itáliában is létezett, de a hercegektől és királyi tisztviselőktől (gastal- di) háttérbe szorítva. A valóságos hatalom már Pannóniában két másik réteg kezébe csúszott át. Egyik a nemesek — az Törvény a magyar nyelvről Hosszú, több évtizedes küzdelem zárult le 1844. november 13-án, amikor az uralkodó szentesítette az 1844. évi II. törvényt, amely a magyar nyelvről rendelkezett. Az ország hivatalos — vagyis az állami ügyintézésben használt — nyelve a latin volt, ez védelmet nyújtott a 18. századi germanizáló törekvésekkel szemben, de kétségtelenül anakronizmus volt az újkori Európában. A törvény 9 paragrafusból állt. Az első kimondta, hogy minden az, Országgyűléshez intézendő királyi leirat magyarul adassák ki. A második a törvényszövegekről szólt: magyar nyelven „alkottatnak és eró'síttetnek meg”. A harmadik az Országgyűlés tárgyalási nyelveként a magyart írta elő, de lehetővé tette, hogy azok a követek, akik „a magyar nyelvben jártasak nem lennének”,még 6 évig latinul is felszólalhatnak. A negyedik paragrafus a Kancellária által kibocsátott iratok magyarnyelvűségét rendelte el, az ötödik pedig a Helytartótanács ügyintézésében tette kötelezővé országunk nyelvét A hatodik a törvénykezésben írta elő a magyart, a hetedik paragrafus pedig arról rendelkezett hogy a „kapcsolt részekbeli törvény- hatóságok (...) fogadják el”a magyar nyelvű iratokat, ám a tőlük érkezett iratokat a magyarországi hatóságok latinul is tartoznak elfogadni. A két utolsó paragrafus az iskolai oktatás magyamyelvűsé- gét szabályozta. Pogány György aldalingi —, feltehetőleg a nagy és gazdag fárák vezetői, családfői, birtokaik urai. Közülük emelkedtek ki a katonai vezetők, a „hercegek” (duces). Az itáliai hadjáratot a királlyal együtt kereken harminc dux vezette, semmi kétség: pannoniai származású seregvezérek. Felemelkedésükben azonban maga a nagy hadjárat is jelentékeny szerepet játszhatott, az első itáliai dux például Gisulf, Alboin unokaöccse lett. (Folytatjuk) Bóna István akadémikus
