Pest Megyei Hírlap, 1994. november (38. évfolyam, 256-281. szám)
1994-11-12 / 266. szám
i PEST MEGYEI HÍRLAP IRODALOM 1994. NOVEMBER 12., SZOMBAT 7 _________Szobornak emel fölibém az Idő! E mlékezés Géreez Attilára 1956 mártírköltője volt L eróhatja egyáltalán a háláját az utókor valaha is annak, ki fiatal életét adta a hazának? Nem valószínű, legfeljebb talán törleszthetünk valamennyit a soha vissza nem fizethető áldozatért. Az utókor a Klauzál tér 9. számú ház kapujánál állított emléktáblát 1991. november ötödikén Gérecz Attilának, a költőnek, akit 1956. november 7-én gyilkolt meg egy szovjet tankból leadott sortűz. A gyilkosságra utaló ige azért többszörösen jogos, mivel fegyvemyugváskor ölték meg az ifjú költőt katonák, akik „ugyanazt a nyelvet beszélték, mint akik Petőfi Sándor életét oltották ki 1948-ban” — idézve Göncz Árpád emléktábla-avató beszédéből. Ki volt Gérecz Attila? Idézzünk tőle egy jellegzetes sort: „És íme, látom az Ige kezdőbetűit / az égre vetülni fii. / És vallom kegyetlen emberi sorsunk, / hogy mindig gyűlölet volt, amiből / néha szeretet- szikrákat csiholtunk. ” (Oda bajtársnőimhez) A végső igazságok igazi tudójának kemény-kíméletlen egyszerűségével, lenyűgöző tisztánlátásával és legyőzhetetlen tisztaságával szól hozzánk a pár nap híján huszonhét esztendősen elhunyt költő. A Gyűjtő kisfogházban, 1954 novemberében nyílt e csodálatos versvirág. Kell-e annál megha- tóbb, lenyűgözőbb bizonyítéka Rákosiék fasiszta börtönébe majdnem kamaszfővel került ember, nevezetesen Gérecz Attila ragaszkodásának a mindennél jobban tisztelt, szeretett Élet iránt, mint hogy valaki a fogházban elemi erejű, szép, szemérmes, kamaszos verset ír ismeretlen, vagy legfeljebb csak véletlenül,' félig- meddig látott-sejtett, meglesett rabsortestvémőinek? Gérecz Attiláról először Kárpáti Kamiitól, barátjától, cella- és költőtársától hallottam mesélni. A fiatalember sorsa a csillagokban volt megírva, kálváriaúton járt, mindvégig megdöbbentő életvidámsággal, bátor tartással. Az I. világháborús bátorságáért vitézzé kinevezett apa „gyanús” múltja, s az ifjú költő kőszegi hadapródévei elegendőek voltak ahhoz, hogy bár az érettségi vizsgát 1947-ben már a Kölcsey Gimnáziumban tette le jeles eredménnyel, nem vették fel az egyetemre. Az Egérkének is becézett, törékeny, egérképű fiúcskában félelmetes fizikai erő és szívósság lakozott. Be- küzdötte magát 1949-ben a magyar öttusa-válogatottba. Ugyanezen év decemberében letartóztatták összeesküvés és hazaárulás vádjával. „Bűne”: gyűlölte az embertelenséget, a fasiszta kommunizmust, a szocialista egyenlősdit a rabságban, s mindenekelőtt Magyarország elnyomásának tényét. Szerencséje volt a szerencsétlenségben, hogy a váci fegyházban összebarátkozott a későbbi Füves ke n-tmto\ógi- ák író-irodalmáraival. 1954 májusában tette le élete első költeményét, az így, bocsko- rosan címűt barátja, cellatársa, Béri Géza, a „kegyelmes úr” elé. Rajta kívül Kárpáti Kamii, Csillag Tibor, Tóth Bálint, Tollas Tibor voltak báto- rítói és támogatói. 1956. október 31-én szabadította ki a győztes forradalom a börtönből, már aznap fegyvert fogott. November hetedikén aztán a tragikus vereség egyik mártíija lett. Hét évig volt börtönben, hét napig szabadon. Gérecz Attila verseskönyvének megjelentetéséért Kárpáti Kamii kezdte el a szívós küzdelmet szinte egy időben hazánk igazi felszabadulásával: 1990. március 25-e után. S így 1991. október 23-án a kezünkbe vehettük Gérecz Attila verseskönyvét: „Gérecz Attila, a költő 1956 mártírja.” A költő szellemét megidéző esszék s a Gérecz Attila-ver- sek sorozatban láttak napvilágot már az 1988 őszén megalapított Stádium című folyóiratban is. A Stádium Könyvek alapító kötete volt a Gérecz Attila-verseskönyv. (E könyv- és lapkiadóban, melynek alapító főszerkesztője, mostani felelős kiadója Kárpáti Kamill, 1992-ben jelentette meg Béri Géza ’•verseinek és novelláinak gyűjteményét is. Béri Géza a Kádár— Aczél-korszak falak nélküli börtönében lett öngyilkosé 1979 karácsonyának szentes téjén.) Kárpáti Kamii harcolta ki a Klauzál utcai Gérecz-em- lékmű megteremtésének és felavatásának lehetőségeit is. G érecz Attila verseinek letisztult metaforái látszólag egyszerű, valójában több rétegű telitalálatai emlékeztetik az olvasót Petőfi Sándor lírájára. S még az is, hogy igen gyakran epikus elem, cselekményesség a sorok lendítőereje, energiacentruma. A görögök pogány életszeretete és a hívő, keresztény ember eredendő életvidámsága, derűje motiválták vitalitását, amely a lehetetlen megpróbálására is rábírta. (Tudvalévő, hogy 1954. július 18-án megszökött a váci börtönből. Vakmerőségét akár teljes siker is koronázhatta volna, ha nem adja az ÁVH kezére vélt barátok áruló gyávasága.) Emlékezzünk reá e mai, szomorú napon Kárpáti Kamiit idézve: „Attila hamiskás mosollyal nézi mind a könyvét, mind az emléktábláját a meny- nyei mezőkről. Tudja, hogy neki erre már nincs szüksége. Nekünk van szükségünk reá. ” Pósa Zoltán Vác, rabkórház (Részlet egy kicsempészett levélből) Ez a kultúra; vécépapír és egy kis darab ceruzavég. Civilizáció már több van. Fürdőszoba, hidegmeleg víz, angol WC, éjjel-nappal központi fűtés és óriási ablakok a Duna felé, ahol ismerős napesti fények kóborolnak ismeretlen vizek hátán, valamerre az Élet felé. Mert az is itt folyik közvetlen a fal mellett, a túloldalon. Ugyanolyan szürkén, mint a Duna, ismerős szekérzörgést és gyermekkacagást hord a hátán... — de hol vannak már azok a hullámok, amelyekkel hiába volt a küzdelem... Elfogtak. Az egyik nyomozó majdnem agyonlőtt. Hirtelen a mellemre nyomta a pisztolyt és ráfeszült ujja a ravaszra. Láttam a szemében az ölésvágyat, de egyszerre észbe kaphatott, mert remegni kezdett a keze, és furcsa, tétova mozdulattal elfektette mellemen a fegyvert. A másik a torkomon térdelt és a fejemhez tartotta a pisztolyát. Labanc félelmében félig lerogyva kapaszkodott egy vaskerítésbe. A házmesterlakásban bejódozták magukat, ahol megsérültek. Nekem csak az ingem lógott cafatokban meztelen bőrömön, és az arcom volt mocskos egyikük cipőtalpától, mert beletaposott, mikor a földön feküdtem. „Viszontlátásra, elvtárs” — szorították meg Labanc kezét. „Viszontlátásra, elvtárs — mondtam én is —, még lehet, hogy látjuk egymást.” Hát ezt akárhogy is, de bravúrosan csinálták” — mondtam, mikor hátracsavart, gúzsba kötött kézzel ültünk az autóban. Hirtelen megenyhült az arcuk: „Mi? Azt mondod? Hát azt mi is elismerjük, hogy nagy vagány vagy.” „Aztán legalább 30 perc alatt engem is verjenek agyon, mint azt, aki előttem kísérelt szökést a Gyűjtőből. Engem is a társaim előtt fognak agyonverni?” (1955) Sorozatlövés Nem könnyű erről beszélnem. November 7-e volt, pontosan tudom, mert ez az édesapám születésnapja. A Continental Szálló első emeletének egyik ablakában álltunk. Délután volt már. Az oroszok körülfogták az épületet, a tankok fenyegetően álltak az utcán. Attila azt mondta, hogy megpróbál átjutni a Dohány utca túloldalára, és onnan, az egyik házból, molotovkoktéllal kifüstölni őket. Vissza akartam tartani, de nem hallgatott rám. Válj legalább egy fél órát, amíg besötétedik, kiáltottam le neki az alblakból. Visszaszólt: „Tudok én jól futni!” Ezzel lendületet vett, és futni kezdett. Talán az utca feléig érhetett, amikor szovjet golyószóró sorozatlövését hallottuk. Attila lába megrogy- gyant. Eltalálták, hasított belém a rémület. De nem — kissé im- bolyogva, továbbfutott. A lendülete átvitte az utca másik oldalára. Lerohantam a lépcsőn, több társammal együtt. Nem mertünk kimenni, amíg be nem sötétedett. Akkor bevittük Attilát az egyik Dohány utcai ház kapualjába. (...) Négy vagy öt találat érte, a golyók átütötték a szívét, vállát. Átöleltük, reménykedtünk, hogy talán mégis..., talán csak eszméletlen. De nem, akkor már nem élt. Magamhoz vettem tárcáját, benne az irataival. Két nappal később tudtam csak eljuttatni az édesanyjához, mert nem tudtunk kimenni az utcára, az oroszok kezén volt a környék. Azt sem tudom, hogy Attilát a menyasszonya temet- tette-e el a Klauzál téren, vagy a szülei. Menekülnünk kellett, az oroszok már bent voltak a Continental Szálló halijában. Csaszkóczy Emillel lehajítottunk egy kézigránátot, azután felmásztunk a legfelső emeletig. Közben a szovjet katonák lőttek ránk. — Csaszkóczy Emil is látta még Attilát? — Igen, látta. Borzasztó, ha rágondolok: csak fél órát kellett volna várnia a sötétedésig, és akkor életben marad. — Bandi, amit te most elmondtál, az számunkra történelem. Egy élő tanú szavai rendkívül fontosak az utókor szempontjából is. Hiszen így marad élő Gérecz Attila, így nem fakulnak meg tettei, bátorsága. Meghalt a szabadságért, akárcsak Tóth Ilona és a többiek. (Zsótér András, a Los Angelesben élő koronatanú forradalmár vallomásából) Gérecz Attila Kenyéren és vízen A mocskos padlón fekszem, hátam vetem a falnak. — A fájdalmon... lehet-e versem, hatalmád? — Próbálgatom Anyám mosolyát. Lelkére még dalaim szórnám... Könnyeket, mik már nem fagynak át a formán. -T : joivkt ■ drí: - . -í -,n.. Másom sincs, Uram. Beérem azzal, hogy arcodat viszem. Csak így bírtam még el: kenyéren és vízen. (Márianosztra Szigorított, ’55. dec.) Beszélő A rácsok előtt öregen, s tele könnyel, megállt köszönőben Anyám, a szegény; botjára hajolt s zokogott. De a lelkem csókjául emelte az ujja hegyén! Szeretet? Nem akartam alá menekülni. A szív üresedve halálra valóbb. S az emberi bűn? Viszi árja a szívem, mint tiszta, papír-lebegésű hajót! Ma láttam Anyám. Szemeim simogatták szeme fátyolait, s örömén remegő keze s arca szelíd erejét, amit egyszer szobornak emel fölibém az Idő! Emlék, min a lélek — a fájdalomittas — virág, mely a porladozóra kihajt. (Elég-e a fájdalom árnya szemében? Megszűrik-e sorsom a könnyei majd?) Most újra magam vagyok, és a szememről az Isten erős mosolyát leteszem: ma láttam az Édesanyám, s a szemétől — szelíd, szerető, meleg ámyú szemétől — ökölbe szorult a kezem!... (Vác, ’55. jún.) Gyűjtő-beli töredékek „Szeme hajnali tó, ha ívó halak szikrázva felkavarják. Keze gyöngéd, arcomat simító virágos almaág, de karját rőt fény ölelte, mint a kígyó, kettéharapva melle halmát...” Pár hetet kellett koplalnunk át. Pénzünk nem volt a nősüléshez, csak mennyiért egy hóhérmunkát valami szolid úr elvégez. S pár mosolyért van-e jogunk hát a védtelenek életéhez?... A Podmaniczky utca sarkán ilyenkor hideg szél söpör. November van. Az Alpok alján szánok kúsznak a hegyre föl, s hóemberek fején már nyalkán csurgóra áll a jégvödör.